Az óbudai kiállítótérben azonban néha kortárs alkotók kiállításával is találkozni, olyanokéval, akik közelebbről vagy távolabbról, tematikusan vagy esztétikailag összekapcsolhatók a magyar modernizmus hagyományaival. Most júliusig az itthoni konceptuális művészek középgenerációjához tartozó Albert Ádám egyéni kiállítását nézhetjük meg.
Albert Ádám azok közé a képzőművészek közé tartozik, akiket legújabban a „kutató művész” címkével szokás ellátni. A kortárs művészet szerepéről vagy milyenségéről szóló fejtegetésbe belemenni végeláthatatlan feladat, annyi azonban bizonyos, hogy a kutató művész típusa az utóbbi időben kifejezetten divatos. A kifejezés nagyon leegyszerűsítve azokra az alkotókra vonatkozik, akik tárgy- és képalkotó praxisuk szerves részének tekintik egy őket foglalkoztató, általában társadalmi, történeti és/vagy politikai téma módszeres kutatását, a végeredményt, a jelentést pedig a kutatói és alkotói produktumok együttesen alkotják. A társadalom- vagy természettudományok egzakt, „száraz” módszertanával szemben a művészi gondolkodás új összefüggésekre, megközelítési lehetőségekre hívja fel a figyelmet, az objektív kutatás és a szubjektív alkotói magatartás együttműködése pedig nagyon izgalmas eredményeket képes a felszínre hozni.
Albert ezt a fajta kutatásjellegű művészetet műveli, és témaként is a tudás-előállítás, tudásmegosztás kérdése foglalkoztatja, általában történeti kontextusban. A feldolgozandó témát az egyébként (a képzőművész mellett) történész végzettségű Albert a neki fontos szempontok szerint a lehető legalaposabban kikutatja, majd a maga képzőművészi látásmódjával kiválasztott aspektusokra koncentrálva hozza létre egymással kommunikáló, felismerhető esztétikájú műveit.
Az Adytól kölcsönzött Minden a mienk! címet viselő kiállítás a Tanácsköztársaság propagandájának vizuális aspektusaival foglalkozik. A 133 napot megélő rendszer a társadalom és gazdaság teljes és radikális átalakításának igényével lépett fel. Ennek a kommunista utópiának a felmutatásában kitüntetett szerepet szántak az ideológia kézzelfoghatóvá tételének, aminek egyik legközvetlenebb és -hatásosabb eszköze az emberek érzékileg megtapasztalt környezetének átalakítása. Albert már korábbi projektjeiben is foglalkozott a kulturális emlékezet és a tér kapcsolatával, a konkrét hely mint szimbólum kérdésével. Az első terem műtárgyainak kiindulópontja az ideológia és az esztétika összekapcsolásának egyik
leginkább reprezentatív eseménye, 1919. május 1-je. A felvonulás útvonalának egyik szimbolikus gesztusa volt a hídfők, a hidakon még álló vámházak, illetve az egy hónappal azelőttig csupán a felsőbb társadalmi rétegek számára fenntartott és pénzért látogatható Margit-sziget bejáratát jelző építmények letakarása. A vizualitásukban és funkciójukban is a korábbi rendszerhez kötődő felépítményeket efemer, a baloldali eszmékkel társított letisztult, geometrikus modernista formákkal takarták le, ezekről láthatunk a kiállításon archív fotókat, illetve Albert különféle, szintén szimbolikával terhelt anyagokból elkészített tömbszerű „makettmásolatait”, ezek mellett pedig az ikonikus vörös kalapácsos ember rajzát tervező Bíró Mihály pénztárcájáról készült hatalmasra nagyított fényképet. A belső terembe egy, a korabeli drapériákat idéző ólomüveggel kitöltött fémállványzat, elfalazást, eltakarást jelképező „függöny” megkerülésével juthatunk. Egy felásott lóversenypályán épp palántákat ültető kertészek fényképe a hozzá tartozó stilizált pályamakettel, a sarokban Widder Félix 1894-es „kisajátított” gipsz lófejtanulmánya, körülötte az „Egy szög miatt a patkó elveszett” kezdetű angol népdalt illusztráló patkószögekkel a „régi rend” egyik legalapvetőbb reprezentációs szimbólumát, a lovat tematizálja, felidézve egyebek közt az első világháború utáni élelmezési gondok enyhítéseként termőfölddé alakított lóversenypályákat, ami akkor egyértelműen az arisztokrata osztály elleni szimbolikus gesztusként volt értelmezhető.
A történelmet „használó” művészeti stratégiák jellemzően valamilyen kritikai nézőpont bevonását tűzik ki célul, a múlt eseményeit a jelen kultúrára, társadalomra vetítve. Ilyen az Albert Ádám által vizsgált hatalmi reprezentáció, a politikai propaganda problémája is, vagy az örök kérdés: hogyan viszonyul a művészet az őt felhasználó hatalmi gépezethez? Albert egyébként különösen szép tárgyait általában nagyon erős stilizáltság és letisztultság jellemzi, éppen emiatt nem is mindig alkalmasak arra, hogy önmagukban kommunikálni tudják azt a rengeteg összefüggést, amit a tárgyalt téma előhív. Ízlés kérdése, ki hogyan áll az olyan kiállításokhoz, ahol a mellékelt (nem rövid) kísérő kiadvány nélkül nem sokra menni, itt azonban még emellett is folyamatosan váltogatnunk kell a berögzült konkrét-verbális, a metaforikus és az érzékien vizuális kommunikációs síkok és logikák között. A gyakorlatilag egy nagy összetett installációként működő kiállítás tehát elég sok feladatot ró a befogadóra, de a mai kép- és információdömpingben egyébként is szükséges a minél komplexebb dekódoló rendszer. Ha ezzel a tudattal és a kortárs minimalista esztétikát értő és szerető szemmel megyünk végig Albert Ádám kiállításán, akkor ha minden nem is, de mindenképpen több lesz a miénk, mint amivel elindultunk.
A kiállítás július 1-jéig tekinthető meg a Kassák Múzeumban.
