Kiállítás

Bányászok légies tüllökben

Permanens forradalom. Mai ukrán képzőművészet
szerző
Márkus Eszter
publikálva
2018/20. (05. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az elmúlt években feltűnően sok volt a láthatóan nem túlgondolt, a giccs bemutatásától sem visszariadó töltelék kiállítás a Ludwig Múzeumban. Ezek mellett azért láthattunk néhány hiánypótló életmű-kiállítást, illetve a környező, volt szocialista országok művészetét bemutató tárlatot. Az intézmény vállaltan egyik ki­emelt feladatának tartja a Közép- és Kelet-Európai művészeti színtér kutatását és bemutatását, Albánia és Koszovó után most Permanens forradalom címmel az ukrán képzőművészet nagyjából utóbbi másfél évtizedéből nyílt válogatás.

Ukrajna kortárs művészete néhány nemzetközileg is elismert alkotón kívül nemigen szokott a nagy intézmények látóterébe kerülni, ilyen nagy méretű csoportos kiállítást pedig igen ritkán szentelnek a témának. A Ludwig Múzeum ezzel a tárlattal óriási hiányt pótol, az ukrán kurátorok pedig színvonalas és informatív kiállítást raktak össze.

A volt szocialista országok képzőművészetét nemzetközi kontextusba helyezni mindig problémás feladat, a régió kutatása még sok ponton keresi nemcsak a válaszokat, de a helyes kérdéseket is. A centrum kontra periféria sokszor sztereotip és rossz irányba mutató megközelítési lehetősége mellett nagyon fontos feladat más vizsgálati szempontokból is értelmezni az adott országok képzőművészetét. Ez részben a művészeti piac nyugati monopolhelyzetéből kifolyólag is sok nehézséggel jár, másrészt a szóban forgó országok a rendszerváltás előtt és azóta is sok társadalmi problémával küzdenek. A kortárs képzőművészetnek mindenhol vállalt feladata az identitáskeresés és a különféle emancipációs folyamatok tematizálása, illetve a társadalmi-politikai jelenségek értelmezése és megjelenítése a művészet eszköztárán keresztül.

Valamilyen szinten minden posztszocialista országra jellemző, de Ukrajnára kiváltképpen, hogy a társadalmi és politikai valóság erősen, és a nyugati országokhoz képest közvetlenebbül hat a kulturális folyamatokra. Ha itthon nem is látunk sokat belőle, valószínűleg (illetve remélhetőleg) nem csak az itt bemutatott, társadalmilag érzékeny vagy akár közvetlenebbül politikus művészetnek van létjogosultsága Ukrajnában, de talán kevésbé lett volna őszinte és informatív, ha egy ilyen nagy kiállítás nem ezt a területet állítja a koncepció középpontjába. Ahogy Szerhij Zsadan, a katalógus egyik esszéjének szerzője megjegyzi, „művésznek lenni egy ilyen történelmi múltú országban, eleve politika”.

A katalógus tanulmányait olvasva nagyjából ráláthatunk az ország képzőművészetének történetére, és érthetőbbé válnak a kortárs pozíciók is. A 20. század és főleg a Szovjetunió korszakának történelmi eseményei a kultúrpolitika szempontjából sok ponton rezonálnak a magyar művészet akkori történelmének alakulására, azzal a különbséggel, hogy az ottani vezetés sokkal konzervatívabb és szigorúbb kultúrpolitikát folytatott. A nyugati modernizmus még olyan szinten sem volt hozzáférhető az ukrán művészek számára, mint Magyarországon, a szocreál ideológia szerint működő képzőművészet gyakorlatilag a modernizmust átugorva vált hirtelen posztmodernné, a szovjet művészeti rendszer nyomai azonban így is nagyon lassan engedték, illetve engedik csak át a helyet új esztétikai paradigmának. Jól működő művészeti piaci rendszer és állami támogatás nélkül ez csak a legutóbbi időben, az előző évtized végétől kezdett lassacskán változni. A fentiek nagyjából megmagyarázzák, miért nincs a világ művészeti színterének előterében az ukrán művészet, ezen a kiállításon viszont egy olyan kortárs szcéna képe rajzolódik ki, ami gondolkodásmódjában és esztétikájában is joggal kerülhet fel Európa térképére.

A mai ukrán művészetet polifónia jellemzi, egyszerre több, egészen különböző gyakorlatot folytató nemzedék van jelen. Ezt a sokszínűséget szépen reprezentálják a kiállított, mediálisan is sokszínű művek. Ukrajnában az 1990-es években és a 2000-es évek elején kezdődtek a posztszovjet társadalmi kontextus kritikai értelmezésére tett kísérletek, majd a 2004/2005-ös, illetve a 2013/2014-es két forradalom közötti időszakban kifejezetten felerősödött a kritikai, baloldali szemléletű művészet. Ez a nemzedék már egyre több kapcsolatot kezdett kialakítani a nyugati művészeti közösséggel, felhasználva annak esztétikai stratégiáit is. A katalógusból kiderül, hogy az újabb művésznemzedék képviselői közt vannak, akik a politikai művészet és az aktivizmus irányába fordultak, a 2013/2014-es tiltakozásokban nagyon sok képzőművész vett részt aktivistaként. Mellettük azonban van sok olyan alkotó, aki nagyszabású, látványos, nemzetközi közönség számára is könnyebben érthető művek készítésével foglalkozik. Ahogyan Alisza Lozskina tanulmányában olvashatjuk, ez utóbbi esztétikának a megjelenése egyrészt az internetről, másrészt a 2000-es évek végén elkezdődő kiállítási projektekben találhatott inspirációra, ekkortól volt ugyanis lehetőség Ukrajnában nemzetközi sztárművészek munkáival találkozni.

Az utóbbiak közé tartozik a kiállítás ha nem is legkomplexebb, de mindenképpen egyik legszembetűnőbb munkája, Anna Kadirova cím nélküli szobra. Egy elhagyott gyár szétvert, feketére kormolódott téglafalából „kivágott” Ukrajna alakú faldarab alatt az elveszített területeket szimbolizáló lehullott téglák hevernek, emblematikus emléket állítva a posztszovjet korszak gazdasági és ipari problémáinak és egyben a Krím orosz annektálása során elszenvedett társadalmi traumáknak.

 

Meztelenül, kalapáccsal

Az ország gazdasági, szociális helyzetére reagáló művek közül érdemes megemlíteni a kiállítás legismertebb és egyik legjobb művét, Arszen Szavadov Donbász-csokoládé című ikonikus fotósorozatát 1997-ből, mely a szovjet propaganda által nem sokkal korábban még heroizált és felmagasztalt bányászok akkori helyzetével foglalkozik. Az ipari szektor rendszerváltás utáni, itthon is jól ismert leépülése jelenik meg az erőteljes képeken. Egy bányában megrendezett performance-on részt vevő munkások, a legzártabb és a legcivilizálatlanabb életkörülmények közé kényszerült férfiközösség tagjai légies tüllökben pózolnak a Szavadovra jellemző „hi­peresztétizmus” és abszurd ellentétére épülő képeken: a jelenetek groteszksége gyönyörű képi megfogalmazása a kor és a térség gazdasági és morális szempontból is kilátástalan helyzetének. Olekszij Radinszkij 2017-es Transzparens című videója egészen más esztétikával reagál a témára. A videóban építőmunkások fehér lepellel fedik be egy félbemaradt kijevi épület beton csontvázát, megpróbálva eltakarni a gazdasági sikertelenség túlságosan feltűnő nyomait.

Önreflektívebb, a művészet helyzetével foglalkozó művek is helyet kaptak a kiállításban. Közülük az egyik legsokatmondóbb David Csicskan egy korábbi, Elveszett lehetőség című kiállításán történteknek a dokumentációja. A kiállítás a Majdan téren lezajlott eseményekkel és végkifejletekkel kapcsolatban tette fel a „mi lehetett volna, ha?” kérdést. A kiállításra a megnyitó után nem sokkal szélsőjobboldali csoportok tagjai törtek be, majd tönkretették és eltulajdonították a művek nagy részét. Marija Kulikovszka Happy Birthday című performance-ának dokumentációja hasonló témát dolgoz fel. A performance során meztelenül, kalapáccsal verte szét a saját testéről készült szappanszobrait, így dolgozva fel egy korábbi eseményt, melynek során 2014-ben szakadárok lőtték szét a háborús területen kiállított műveit.

A Majdan téri 2013/2014-es eseményeket konkrétan tematizáló művek közül érdemes ki­emelni Vlada Ralko Kijevi napló című grafikasorozatát. A művész több éven át szinte mindennap frissen és őszintén rajzolta le a forradalom közbeni élményeit, gondolatait, a mindennapi valóság változékonyságának és kontrollálhatatlanságának élményéről adva szubjektív lenyomatot. Egészen más stratégiát követ Gleb Katcsuk és Olga Kaszimbekova Bársony labirintus című videó­ja, melyen a 2004-es „narancsos forradalomról” készült dokumentarista képsorokat szürreális elemekkel vegyítve mutatja be. Egy másik kifejezetten jó, személyes munka Alevtyina Kahide 2014 óta folyamatosan készülő, bővülő installációja, melyben a mai napig megszállt területen élő édesanyjával folytatott élő- és telefonbeszélgetéseket feldolgozva rajzokat, szöveges részleteket, videóperformance-okat és a szakadárok propagandaanyagait felhasználva meséli el a háború történetét a harcok kezdetétől egészen máig.

A kiemelt példák talán jól mutatják, hogy ha tematikusan talán kevésbé, de műfajilag és esztétikailag, gondolatilag és érzelmileg is igen sokszínű és árnyalt megközelítésekkel, értelmezési kísérletekkel találkozhatunk a kiállításon. Teljes körű képet persze nem kaphatunk az ukrán kortárs szcénáról, a jó szemmel kiválogatott közel 40 alkotáson keresztül mégis valamelyest beleláthatunk egy társadalmilag és kulturálisan is évtizedek óta labilis helyzetben létező ország jelen kultúrájába.

 

A kiállítás június 24-ig látható a Ludwig Múzeumban. Kurátorok: Alisza Lozskina, Fabényi Julia, Konsztanytin Akinsa

szerző
Márkus Eszter
publikálva
2018/20. (05. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Terjeszkedik a magántőke
Jó üzlet az egészségügy
Uniós határvédelmi tervek
A kapukulcs őrzői
Interjúk
Somlyódy László, Mathias Énard
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...