Megfulladunk - Az 51. Velencei Biennálé megnyitása

  • Bán Zoltán András
  • 2005. június 16.

Képzőművészet

Recenzens olyan, mint bizonyos közepesen fejlett emlősök, egy idegen városban azonnal kialakítja magának a felségterületét.

Recenzens olyan, mint bizonyos közepesen fejlett emlősök, egy idegen városban azonnal kialakítja magának a felségterületét. Így történt ez Mestrében, e Velencéhez közel fekvő elővárosban is, ahol megszállt. Az Osteria da Gino nevű kocsmában, egy-két pohár vörösbor (kiváló, olcsóbb, mint itthon a gyenge lőre) társaságában Karády Katalinnal merengett a múltak ütemén esténként.

E múltak most nagyrészt az 51. Velencei Biennále eseményeit jelentik. A hivatalos megnyitó június 10-én történt, és ekkor nyílt meg a magyar pavilon is.

Függőleges tenger

A mustra egyik legfőbb helyszínére, a Giaradinibe vaporettón érkezik az ember, és természetesen a vízszintes tengerről száll a partra. Ám a bejáratnál függőleges tenger fogadja, Fabrizio Plessi negyven méter magas toteme ezt a címet viseli (Mare verticale), a toronyban folyamatosan hullámzik valami furcsa kékes fény - éjszaka különösen lenyűgöző a látvány. A főkapunál roppant tömeg, mindenki fontoskodó arcot vág, mindenki mobilozik, a ruhák változatosak, a nagyvilágiasan kimódolt avantgárd keveredik itt a sima kirándulóholmikkal, valahogy mindenki szép vagy annak akar látszani, talán Luis Bu–uel mondását követve, aki szerint a szürrealisták mind szépek voltak. A bejáratnál fenséges Illy kávét iszik az ember, mivel ez a cég az egyik főszponzora a cirkusznak. Aztán felvehetjük a firma által rendszeresített, vállra akasztható kis piros, összecsukható székünket, ha elfárad a kulturálisan pozitív dolgozó, ezen megpihenhet.

Rec. éppen az olasz pavilonban látható nemzetközi kiállítás előtt üldögél kis székén (a fő attrakció Francis Bacon pár megszokottan gyötrelmes festménye, Thomas Schütte hihetetlenül finom rajzai, valamint néhány monumentális szobra), amikor francia nyelvű telefon üti meg a fülét. Magyar keblünk dagadhat, ugyanis ezeket az izgatott mondatokat hadarja egy égő tekintetű újságíró: "Le pavillon francais est trés, trés bien, et le hongrois aussi!"

A francia kiállítást a fullasztó tömeg miatt nem sikerült megnézni, a magyart Bozóki András nyitja meg, s a részben angolul, valamint magyarul és olaszul elmondott szónoklatban sem tagadja meg önmagát, miniszterként is megmaradt független értelmiséginek. Közhelyek helyett elsősorban Kicsiny Balázs Esperimenti di navigazione (Navigációs kísérletek) című installációjának értelmezését halljuk beszédében. Az ötrészes műegyüttes valóban szép és mély. Az elsőben (Suszterinas) a földön, pontosabban egy óra számlapján mászó alak az idővel harcol, de a küzdelem reménytelen, csak körbe lehet menni, mégpedig négykézláb. (A berendezés vetített formában megismétlődik a nyitó- vagy záróteremben.) A Winterreise elnevezésű teremben ugyanez a helyzet, a közös sítalpon, ám egymásnak háttal, ellentétes irányba induló két alak fogoly (talán a Téli utazás című dalciklus szerzői, Franz Schubert és a költő Wilhelm Müller?), egyrészt egymás rabjai (hiszen az egymásba csúsztatott sítalpak összefogják őket), másrészt valami külső erő veri láncba őket, mert a fejükön át egy-egy roppant gerenda rögzíti mindkettőt a mennyezethez. És fogoly a harmadik terem főhőse is, őt egy

hatalmas vasmacska

lánca tartja egybe, és arcát is ebből a láncból szőtték. A cím (Édes otthon) kegyetlenül ironikus, a Vándor kezében két bőrönddel megérkezett, de mikor horgonyt vetett, foglyul ejtette saját hazája. Más értelmezésben inkább még úton van most is, a megérkezés egyben az újabb elutazás kezdete, a vasmacska kivethető és felhúzható. A negyedik teremben (Ivócsarnok) térdeplő alakok emelik szájukhoz a kelyhet, de nem ihatnak belőle, a búvármaszk megakadályozza, hogy részesüljenek a szentségből (?). A víz foglyai ők, mivel búvárok, de nem érintkezhetnek a vízzel. Valóban rendkívüli anyag, gyönyörű kivitelezésben. Megrázó, meghökkentő, ugyanakkor nem eszi fel az Arnold Gehlen által bevezetett "interpretációigény" kategóriája, mely oly kiállhatatlanná tesz sok kortárs művet, Kicsiny Balázs alkotása ugyanis - noha természetesen megköveteli az értelmezést - viszonylag könnyen befogadható, mi több, érthető, művében a filozófia harmatfriss, nem pedig valami izzadmány.

A német pavilonban a sznobizmus-ellensznobizmus harcát hallhatjuk kissé harsány hangszerelésben. A Thomas Scheibitz és Tino Sehgal berendezte kiállításon teremőröknek öltözött szereplők rohangálnak-táncolnak-ugrálnak a nézők közt, és egyetlen mondatot üvöltenek-énekelnek: "O, it is so contemporary, so contemporary!" Hát igen, ez kurvára kortárs, és ez az önirónia természetesen minden ellenkező híresztelésnek elejét veszi. És baromira kortárs az egész szemle, és a látogatót persze megfullasztja a bőség zavara (akkor még nem is szóltunk az Arsenale termeiben kiállított hatalmas anyagról), akárha valamely hatalmas vurstliban sétálgatnánk, vagy egyfajta furcsa állatkertben. A múzsákat keressük vagy legalább a sellőket, ha már előttünk harsog folyvást a tenger.

De nem látni semmi ilyesmit. Így aztán látogatásaink véletlenszerűek, meg az idő is szorít, de nem az egyetemes, azaz nem a Suszterinasé. De mint a Winterreise vándorai, az oroszok is elszántan harcolnak a hóval. A Too long to escape című installáción a falra vetített képen mozog a négy művész (Valerij Ajzenberg, Anton Litvin, Bogdan Mamonov, Liza Morozova); hatalmas hómező, benne alig látható, piros overallba öltözött alakok. Ha valaki belép a terembe,

pisztolylövésszerű csattanás,

és a képen közelebb kerülnek az alakok. Minél többen vagyunk benn, annál közelebb jönnek hozzánk, míg végül egy sorozat leteríti őket: hát igen, Too long to escape.

És nincs menekvés Velencéből sem, a tenger körbezár. Péntek este a vízből árad a halálszag, a távolból szikrázik a függőleges tenger, a vaporetto nekihasít az éjnek: "a szél fújt, a víz fehér lett majd sötét". Velence, a giccsek giccse, a fullasztó kultuszhely álomszerűen ring a vízszintes tengeren, vajon vannak-e búvárok a mélyben? De legyen bármennyire is telített művészettel ez a város, ez a víz, úgy érezhetjük, mint Alfred J. Prufrock Eliot fent idézett halhatatlan versében: elköltöztek a sellők, vagy ha mégsem, nekünk már nem énekelnek. A művészetvallás álom volt csupán, és az ébredés halálos: "Álmunkban láttuk a tenger alatti termet, / s a hableányokat, rőtkoszorús lakóit, / s megfulladunk, ha majd emberek hangja szólít." (Kálnoky László fordítása)

Neked ajánljuk