Festőnők a Rijksmuseumban

Megtalált világ

Képzőművészet

Az amszterdami Rijksmuseum a nemzetközi nőnap alkalmából jelentette be, hogy története során először három festőnő, Judith Leyster, Rachel Ruysch és Gesina ter Borch egy-egy képét is elhelyezik az intézmény dísztermében.

Az Eregalerij a Rijskmuseum 1885-ben átadott eklektikus épületének első emeleti oszlopos díszterme az intézmény kiemeltnek tartott alkotásainak bemutatására szolgál, s itt eddig csak férfiak – Rembrandt, Vermeer, Jan Steen és Frans Hals – műveit láthattuk, köztük a gyűjtemény leghíresebb darabjával, a múzeum jelképeként is szolgáló Éjjeli őrjárattal. E műalkotások közé került most a három női alkotó egy-egy munkája, felmutatva, hogy a 17. századi Hollandiában számos nő dolgozott festőként, és hozott létre férfi kollégáié­hoz mérhető életművet.

A közös élmény

Az 1600-as évek első felében alkotó Judith Leyster képeivel korábban elsősorban az Amszterdamtól mindössze húsz kilométerre fekvő kisvárosban, Haarlemben lehetett találkozni a Frans Hals nevét viselő helyi múzeum gyűjteményében a névadón túl olyan alkotók, mint Jan Steen, Bartholomeus van der Helst vagy Jacob van Ruisdael képei között. Bár korának népszerű művésze volt, 1660-ban bekövetkezett halála után úgy megfeledkeztek róla, mintha soha nem is létezett volna. „Ez a láthatóságról szól” – nyilatkozta az Artnet Newsnak a Rijksmuseum döntése kapcsán Jenny Reynaerts, az intézmény egyik kurátora, aki egyben részt vesz abban a négy évre tervezett kutatási programban, amely azt vizsgálja, milyen szerepet játszottak a nők a holland kultúrtörténetben. A női művészek ugyanis, bár mindig léteztek, a történelem során sokkal kevésbé váltak láthatóvá, mint férfi kollégáik. Gyakran intézték el őket azzal, hogy amatőrök, és csupa „női témát” dolgoznak fel. De gyakran tulajdonították a műveiket egy-egy férfi hozzátartozójuknak, az apjuknak, a férjüknek vagy valamelyik tanáruknak is. Pontosan ez történt Leysterrel is, akinek a festményei közül A szerenádot láthatja majd a közönség az Eregalerij falán, ha a lezárások után újra kinyit a múzeum. Több képét sokáig a férje, Jan Miense Molenaer, másokat a kollégája, Frans Hals műveinek tartották, újkori felfedezése is azzal indult, hogy egy állítólagos Hals-képen azonosították Leyster jellegzetes, csillagos szignóját.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.