Képzőművészet

Harminc év távlatából ma már nehéz megítélni, hogy a nyolcvanas években első hallásra meglepő volt-e a csoport neve; akkoriban a Helyettes Szomjazók mint megnevezés talán nem is számított annyira különlegesnek – néhány évvel korábban a Bizottság mintha megdöbbentőbbnek tűnt volna.

Majdnem ötvenéves volt, amikor 1993-ban az első Sziget Fesztivált rendezték, azóta egyetlen alkalmat sem hagyott ki. 25 év alatt készült Sziget-képeiből a Capa Központban nyílt kiállítás.

Ha a mi hazánkba jönnek, az eleven szobrok élete sem fenékig tejfel.

Néhány száz méterre a Potsdamer Platztól szinte észrevehetetlenül húzódik meg Berlin leg­újabb művészeti attrakciója. A II. világháborús betonbunker falai mögött Desiré Feuerle távol-keleti klasszikus művészetet vegyít tabudöntögető kortársakkal. Itt nemcsak a bemutatott tárgyakat válogatják meg, hanem a közönséget is, akárcsak Christian Boros közeli, ugyancsak egy egykori óvóhelyen elhelyezett gyűjteményénél.

A cím kissé megtévesztő, elsőre azt gondolnánk, hogy a nálunk alig ismert német művész magyar kortársakra gyakorolt hatása kerül terítékre. De elég beleolvasni akár a Kassák Múzeumban, akár a Kiscelli Múzeum templomterében rendezett kiállítás életrajzi ismertetőjébe, hogy megbizonyosodjunk arról, ez teljes képtelenség. Karl-Heinz Adler nevű képzőművész ugyanis nem létezett hivatalosan a vizsgált korszak, a szocializmus éveiben.

Közönségcsalogató – mondhatnánk a kasseli Fridericianum előtti téren álló, hatalmas Parthenon-modellre, amelynek acélvázát sokezernyi könyv, konkrét könyvtest borítja. Látványos, bravúros és egy kortárs művészeti kiállításon, ahol kéttucatnyi helyszínen százhatvan művész munkái láthatók, mindig kell olyan „közönségmunka”, amit le lehet fotózni.

Dollármilliókat ér a raktári kincs.

Több mint százezer látogató nézte meg a Modigliani-képeket, mire bezárták a kiállítást.

A bécsi kiállítás ténylegesen megmutatta, milyen ma Magyarország.