Magyar Narancs: Az első teremben szerepel egy idézet Yoko Onótól, aki arról ír, hogy az ön művészete mélyen gyökerezik a magyar szellemiségben és a magyar kultúrában. Egyetért?
Sam Havadtoy: Én már eljutottam odáig, hogy nem tartom magam se magyarnak, se angolnak, se amerikainak. Olaszországban élek, Szentendrén van a műtermem. Tavaly a velencei biennálén volt egy kiállításom, ahol így írták ki a nevemet: Sam Havadtoy, USA. Nem értettem, rákérdeztem: miért pont amerikai lennék? Hát mi akarsz lenni? Egyik sem. Végül levették az ország nevét. Yoko érzékelte ezt a magyar gyökeret, én nem annyira, de tudom, hogy vannak dolgok, amik kitörölhetetlenek az ember lelkéből. Tudja, nagyon szeretek főzni, baráti társaságban gyakran én készítek vacsorát. Amikor megkérdezik, ez micsoda, azt szoktam válaszolni: szinte mindegy, mit főzök, a végén mindig gulyás lesz belőle. Valahol ott van ez a gyökér. Igen is, meg nem is, szeretem is, meg nem is, de ott van.
MN: Beszéljünk kicsit a sakkról, hiszen a kiállítás címe is erre utal, és a kiállítótérben éppen egy sakktábla két oldalán ülünk! A tábla minden kockája fehér, ahogyan a bábuk, sőt az asztal és a bécsi art deco formáit idéző székek is.
SH: Miután John Lennon meghalt, százezrével érkeztek a levelek Yokóhoz a Dakota-házba, az egyikben pici bőr sakktábla lapult, egy komplett utazó sakk-készlet. A levél Bobby Fischer sakkvilágbajnoktól érkezett. Azt írta, számára a sakk minden nehéz helyzetet megold, és talán Yokónak is segít. Így hát sakkozni kezdtünk Yokóval, naponta háromszor, akár úton voltunk, akár otthon. Amikor húsz év után szakítottunk, rádöbbentem, hogy a sakk reprezentálta a mi kapcsolatunkat: ahogyan a sakkban, a szerelemben is folyton egymás gondolatait igyekeztük kiolvasni. Ezt a táblát, aminél most ülünk, Yoko még a hatvanas években készítette, a címe: Játssz bizalommal. Most a kiállításon az én sakktáblamunkáim termébe ezt helyeztük el. Az asztal és a székek ugyanolyanok, mint amit annak idején, még belsőépítészként John Lennon és Yoko Ono hálószobájában az ablak elé állítottam. A falakon pedig a szakításunk után festett sakk-
képek vannak, ezeken Bobby Fischer Szpasszkij ellen megnyert játszmájának 41 lépését festettem meg hófehérben.
MN: A sakk egyfajta intellektualizált szerelmi játék?
SH: Valójában a szerelem is szellemi játék. Sokáig azt gondoltam, itt nincs nyertes és vesztes, de ma már úgy látom, minden párkapcsolat egyfajta dominanciaharc. Nincs egyenrangú kapcsolat, az egyik mindig domináns.
MN: Ebben a teremben, ahogyan az ön sok munkájában, belsőépítészet és képzőművészet nehezen szétválasztható. Az az érzésem, hogy ön nem is önálló műveket, hanem mindig egy teret hoz létre.
SH: A megnyitóra eljött a The New York Times szerkesztője, kedves barátom, aki évtizedekkel ezelőtt, még belsőépítész-lakberendezőként ismert meg. Amikor valaki arról beszélt, hogy a nyolcvanas években indultam művészként, ő tiltakozott, azt mondta: ez nem igaz, te már a hetvenes években művész voltál, csak más műfajban fejezted ki magadat. A belsőépítészeti munkáimban harmonikus, minimalista tereket alkottam, ahol az emberek jól érezték magukat. A képeimmel, szobraimmal ugyanezt szeretném elérni: olyan harmonikus műveket készíteni, amelyek között jól érzik magukat az emberek, és a műveim is hasonlóan éreznek a kifinomult, harmonikus otthonokban. A legújabb munkámról, egy négy darabból álló, nagyon élénk színeket felvonultató, kézi csomózással készült szőnyegről, amit először itt, a Ludwig Múzeumban állítanak ki, már most látom, milyen tér főszereplője lesz.
MN: Az Ajtók sorozat darabjairól például nehéz elképzelni, hogy otthonok részei.
SH: Pedig így van. Hármat a tulajdonosoktól kellett kölcsönkérni, az egyikük nemrég azt írta, reméli, hamarosan visszakaphatja, mert nélküle üres a ház. Az ajtókat – amelyek egyébként Krisztus 14 stációjának mintájára a megpróbáltatásokat hordozzák – eredetileg pesti lomtalanításokkor gyűjtöttem. Egy egész évszázad történelme van bennük, életek, amelyek átléptek az ajtókon. Átéltek két világháborút, forradalmakat, kommunizmust és demokráciát, végül kihajították őket. Minden, amit csinálok, akkor válik befejezetté, amikor bekerül egy lakótérbe. Itt, a múzeum neutrális tereiben inkább installációk jöttek létre.
MN: Az egyik teremben azok a képei láthatók, amelyeket André Kertész Torzítások című világhírű fotósorozata inspirált: torz tükrökben fotózott egy aktot, de nem nőt, ahogyan Kertész, hanem egy férfit. A képek mellett az eredeti, Kertész-féle sorozat néhány darabja is ott van, és megrendítő, hogy míg Kertésznél a torzított női test inkább titokzatos, az ön képein a férfitest kifejezetten szenvedő, esendő szerepbe került.
SH: Az én sorozatom egy tökéletes testű fiatal férfiról készült, akinek láttán azt gondoltam: felháborító, vagy legalábbis nem fair ilyen testtel járkálni az utcán. Azért választottam őt, hogy eltorzítsam a tökéletességét. Hagyományos módon készültek a felvételek, egy fényképezőgéppel és egy torz tükörrel, holott ma már bármit elő lehet állítani digitális módon. De azt akartam megcsinálni, amit Kertész.
MN: Az egyik fotón a férfitest szinte a mitológiák kentaurjává válik. Egy másik teremben viszont aranyozott, csipkével bevont Mickey egér figurákat látunk, amik az amerikai kultúrában szintén egyfajta modern mitológia részei.
SH: Amikor a tel-avivi kiállításomra készültünk, Arturo Schwarz kurátorral – aki Duchamp egyik legavatottabb kutatója – egy tengerparti kirakodóvásáron sétáltunk, ott vette meg nekem a négy Mickey egér szobrot, hogy csináljak belőlük valamit. Ezek a szobrok ready-made művek, sőt kétszeresen is: egyrészt maguk a szobrok azok, másrészt a csipke is, amit rájuk tettem. Gyűjtöm a régi csipkéket, ezeket használom fel a munkáimban. Arturo Schwarz az akkori kiállítás katalógusában megírta, hogy én a soha nem volt gyerekkoromat élem meg ezekben az alkotásokban.
MN: És így van?
SH: Nem tudom. De az biztos, hogy a zöld színt azért nem használom szinte soha, mert a gyerekkori pinceajtó színére emlékeztet.
MN: Három kiállítása nyílt most, a Ludwig múzeumbeli tárlattal szinte egy időben két másik is Szentendrén.
SH: Fabényi Juliával, a Ludwig Múzeum igazgatónőjével már két éve tervezzük ezt a kiállítást, mostanra érett meg, itt elsősorban korábbi művek szerepelnek. A szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum a legújabb képeimet és szobraimat állítja ki, a Kálmán Makláry Fine Arts galéria pedig az új szitanyomatokat.
MN: Hogyan éli meg most Magyarországon a szellemi tér hangulatát?
SH: Turista vagyok itt. Milánóban élek, Magyarországra turistaként jövök.
MN: Ennél azért bonyolultabb a viszony, hiszen ha kívülálló is, remekül érti és beszéli a magyar nyelvet.
SH: Jó, beszéljünk komolyan! Nehéz elfogadnom, hogy Magyarországon a legtöbb ember mindenben a rosszat látja. Nem értem az öröm teljes hiányát. Egy műgyűjtő a műtermembe látogatva egyszer azt mondta: látszik, hogy nem magyar festő vagyok, mert a nadrágomon, amibe munka közben az ecsetet szoktam törölni, csak derűs színek vannak, sehol egy sötét. Ha egy társadalom nem nyitott az örömre, ott a művészet sem tud igazán segíteni.
MN: Annak idején, amikor a Galéria 56-ot csinálta, hogyan látta ezt a nyitottságot?
SH: A Galéria 56 még a rendszerváltás táján indult. Olyan műveket és irányzatokat mutattunk be, amelyek azelőtt soha nem voltak láthatók Magyarországon. Inkább kulturális intézet volt, mint galéria, hiszen semmit nem adtunk el. Tömegével jöttek a nézők, látni akarták, amit addig legfeljebb csak hírből ismertek. Akkor még érzékeltem a nyitottságot. Nemcsak nagy dolgokban lehet meglátni a változást, hanem az egészen kicsikben is. Nekem nincs időm arra, hogy rossz dolgokkal emésszem magam.
A rossz gondolatokat ráírom a képekre, aztán lefestem, befedem csipkével, és megszűnnek létezni.
MN: Könnyű átlépni a boldogságoldalra?
SH: Hatvan évembe telt. De ismerek olyanokat, akik előbb elérték. Őket nagyon tudom irigyelni.
MN: Bánja azt a hatvanévnyi tapasztalatot?
SH: Eszemben sincs. Amikor gyerek voltam, nem tudtuk, hogy szegénységben élünk, ez volt a természetes. Intézetben is éltem, megszoktam. Ez volt.
MN: Bartis Attila nemrég arról írt, hogy Indonéziában, ahol az év egy részét tölti, nagy szegénység van, de nincs nyomor, mint Magyarországon, mert ott az emberekben él a közösség tudata, segítik egymást, és ettől sokkal emberibb életet élnek.
SH: Bartis a kedvenc íróm. Igaza van, ez mentális kérdés. Balin, a szegény városrészekben azt láttam, hogy ha egy családnak van tévéje, azt úgy állítja be, hogy az utcáról is lehessen nézni. Nálunk nagyon vigyáznak, hogy ilyesmi ne forduljon elő, még a függönyt is behúzzák.
MN: Azt mondja, „nálunk”, vagyis mégsem annyira turista itt?
SH: Mindenütt ezt mondom, ahol éppen vagyok. Mindenütt otthon vagyok, ami részint nagyon jó, de másrészt a valahová tartozás benne van a génjeinkben. Én ide is tartozom, Milánóba is, Amerikába is, Londonba is. Keith Haring Szárnyasoltárjáról – amihez az inspirációt az a kandallóellenző adta, amit én készítettem Haringnek, a mostani kiállításon mindkettő szerepel – azt mondta valaki, hogy az kétségtelenül amerikai. Csakhogy én egy orosz ikon motívumait nagyítottam fel hozzá. A csipkék, amelyekkel a munkáimat befedem, ugyanúgy lehetnek egy magyar lakás díszei, mint a lengyel, a belga vagy bármilyen más kultúra részei. Semmit sem szeretek jobban, mint maszatolni. Ezért szeretek annyira főzni, hiszen ez is ugyanaz: kirakok egy csomó alapanyagot, és lesz belőle valami.
MN: Rendszerint gulyás.
SH: Hát persze. A nápolyiak is így főznek, körülnéznek a konyhában, mi van éppen.
MN: Ez életrecept is?
SH: Pontosan. Amit a „hűtőben” találunk, abból kell kihozni valamit.
A kiállítás a Ludwig Múzeumban szeptember 2-ig látható.
