Kiállítás

Nem ellenség a japánkeserűfű

Utazás vaktérképpel
szerző
Márkus Eszter
publikálva
2018/25. (06. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az utóbbi évek kaotikus kultúrpolitikájának egyik igen szembetűnő hozománya, hogy a progresszív kortárs művészet egyre kevésbé, és ha igen, akkor is random módon reprezentált a nagyobb intézményekben. Helyettük viszont az egyébként nem túl virágzó hazai piacon a kortárs galériák mintha átvállaltak volna valamit ezeknek a szerepéből, és egyre többször adnak helyet nem csak a saját művészei­ket szerepeltető, kisebb, de kifejezetten izgalmas kurátori kiállításoknak. Ilyet nézhetünk meg most az itthoniak közül egyébként is a legjobbak közé tartozó Kisterem Galériában. Gadó Flóra kurátor Utazás vaktérképpel című tárlatán négy külföldi és két magyar alkotótól válogatott a sok szempontból releváns otthon, utazás (legyen az a globalizációhoz kapcsolható önkéntes vagy kényszerű migráció), hazatérés témaköréhez kapcsolódóan.

Az első teremben rögtön egy kistermes művész, Gosztola Kitti Pálinkás Bence Györggyel közös munkája fogad minket. A régebb óta futó Vad kert utópia című projektjükbe kapunk betekintést, aminek keretében az úgynevezett idegenhonos inváziós növényfajokkal foglalkoznak. Az antropocén letargia és hozzá tartozó pusztulásesztétika kezd kimenni a divatból, helyette egyre többen foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogyan lehetne túllépni az ember/társadalom vs. természet évszázadok óta fennálló oppozícióján. Ebbe a narratívába kapcsolható a Vad kert utópia is: a történet szerint a japánkeserűfüvet, amely egy mesterségesen betelepített, de veszélyesen túlszaporodott faj, nem az ember által megbolygatott ökológia kiirtandó elemének tekintik az alkotók, hanem beillesztik az entrópiára törekvő ökoszisztéma egészébe. A japánkeserűfű veszély helyett energiaforrássá és alapanyaggá minősül. A kiállítás ideje alatt workshopokon készíthetünk belőle kunyhót, ételeket és hangszereket, szembenállás helyett az alkalmazkodás hozzáállását magunkra véve.

Az Anca Benera–Arnold Estefán művészpáros No Shelter from the Storm és The Last Land című munkái szintén itt kaptak helyet.
A fekete-fehér videomunkán a művészek az erdőirtások nyomait magukon viselő erdőkben sétálnak. Az egyszerű megfogalmazású, de nagyon komplex asszociációs mezőt előhívó film megidézi a civilizációból való kivonulás sokak számára egyre vonzóbb, de talán nem is létező lehetőségét, az erdő mint természeti vagy ember által okozott krízishelyzetekben régen még lehetséges menedékfunkcióját. A videó alatt a Where Have All the Flowers Gone című hatvanas évekbeli háborúellenes dalt dúdolják, beillesztve a munkát egy tágabb történeti társadalom- és ökopolitikai keretbe, felvetve a hatalom természetre gyakorolt, általában negatív hatásának kérdését. Ezt árnyalja tovább a mellette kiállított diagramszerű ironikus objekt, amellyel a Föld utolsó, senkihez nem tartozó területének, Marie Byrd Landnek akkora részét jeleníti meg, ami egy emberre jutna, ha valamiféle utópisztikus szituációban az emberiség tagjai között egyenlően lenne felosztva.

A galéria másik terében a nemzetközileg is valóban nagy névnek számító, iraki származású Hiwa K-nak a tavalyi Documentán bemutatott munkáját láthatjuk. A művész a Pre-Image (Blind as the Mother Tongue) című videóban 18 évvel ezelőtti, Iraki Kurdisztánból Németországba tartó migrációjának különféle helyszíneire tér vissza, ahol egy, az orrán egyensúlyozott, különféle irányokba néző visszapillantó tükrökkel felszerelt bottal sétál. A szimbolikus gesztus az otthon elvesztésével járó bizonytalanságot, instabilitást vizualizálja, mindezt a művész szintén töredezett, költői kommentárja – utazása megrázó történetének beszámolója – kíséri.

A Nagyszebenből származó Alex Mirutziu a román kortárs művészet fiatal, de már nemzetközileg is sokat kiállító generációjához tartozik. A magyar nézők találkozhattak vele az Új Budapest Galériában és a Trafó Galéria Gondolatplasztika című előadás-sorozatán is, most a Units of Survival című 2016-os sorozat darabjait állította ki. Saját utcájában talált, lebontott épületek darabjait alakította objektekké, visszapillantó tükröket és kifakult polaroid képeket applikálva rájuk. Az egyébként főleg performatív médiumokkal dolgozó művész itt látható, nem túl eredeti eszközökkel operáló, a fentebb említett nosztalgikus romlásesztétikába illő tárgyai talán a kiállítás leggyengébb darabjai. Pedig egy kifejezetten jó kiállításról van szó, de mégis eszünkbe juttatja a tematikus kurátori kiállítások egyik visszásságát, amikor a pontosan körvonalazott koncepció alapján kiválogatott művek elsődleges szempontja a témának való megfelelés és a minél nevesebb művész szerepeltetése, akár annak feladásával, hogy a minőségi szempontok is egyenlő súllyal essenek latba.

Kisterem, Bp. V., Képíró u. 5. A kiállítás megtekinthető július 6-ig

szerző
Márkus Eszter
publikálva
2018/25. (06. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...