A Szabadság híd elfoglalása a Velencei Biennálén

Tér, nyiss nekünk sorsot

szerző
Kádár Bálint
publikálva
2018/24. (06. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Mindenféle helyről érkező emberek másztak fel az enyhén ívelő zöld acélszerkezetre, hogy az eddigiektől teljesen eltérő szemszögből csodálkozzanak rá a városra.

A város ebben az esetben Velence. A Szabadság híd tartószerkezetére ugyanolyan bizonytalansággal másztak fel 2016-ban az emberek, mint most a 16. Velencei Építészeti Biennálé magyar pavilonjának belső udvarából kibukkanó kilátó legfelső szintjére. Két éve az volt a kérdés, hogy egyáltalán meddig szabad felkapaszkodni. Az idén Velencében a Szabadság híd ideiglenes köztérré válását bemutató kiállításon a kilátószint enyhe íveltsége okozott bizonytalanságot: elsőre nem mindenki a megidézett híd íveként értelmezte az egyedi térélményt, sokan inkább az állványzat megrogyására gyanakodtak.

 

Ívhiány

A magyar pavilon kiállítása minimalista absztrakciókkal és célratörő történetmeséléssel idézi meg és meséli el a folyamatot, melynek során a Szabadság híd a szabadság terévé vált. A magyar részvételnek két újdonsága van, melyek miatt joggal nyerték el idén a rendezés jogát kurátorként a Kultúrgorilla tagjai (Oravecz Júlia, Göttler Anna és Tornyánszki Éva) és az installációk építészei­ként a Studio Nomad tervezői (Pásztor Bence, Pongor Soma és Tarcali Dávid). Egyrészt a magyar pavilon szecessziós épületének belső udvarát eddig nem látott módon hasznosították azzal, hogy egy acélszerkezettel az épület fölé húzták ki ezt a szabad teret. Másrészt az installáció – és ez a fontosabb – kiválóan kapcsolódott az idei biennálé tematikájához, a Freespace, azaz a Szabad tér bemutatásához. A kiállítás még úgy is büszkeséggel töltheti el a Magyarországról jött látogatót, hogy itthonról nézve tudjuk, sokkal többet is el lehetett volna mesélni az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb budapesti történetéről. A Szabadság híd 2016-os – a villamosvonalak korszerűsítése miatti kényszerű – lezárása megmutatta a városi élet és a civil mozgalmak legszebb oldalait. A kurátorok meg is szólaltatták a speciális helyszínt először felfedező Demeter Zita jógaoktatót és Halász Áront, a Magyar Kerékpárosklub vezetőjét, ahogy a Város és Folyó Egyesület (Valyo) tagjait is. Ám közösségszervező munkájuk nem kerül előtérbe – jóllehet azok, akik a permanens piknik előtti hetekre is emlékeznek, jól tudják, hogy hosszú hetekig semmiféle spontán térhasználat nem volt az ürességtől kongó téren. A piknikhangulat beindításához céltudatos és erőforrásaikat mozgósító aktivistákra és szervezetekre volt szükség, ahogy a fenntartásához is. Sajnos a szerencsés körülményt kihasználó civil kezdeményezés története homályban maradt Velencében, így maga a kiállítás kevés tanulságot szolgáltat a városi térhasználat alulról jövő fejleszthetőségéről. Arról a ki­emelkedő munkáról pedig egyáltalán semmit nem mondtak a kurátorok, amit a Valyo végzett azért, hogy 2017-ben is és remélhetőleg az idén is szabadságra lehessen hétvégéken küldeni a járműveket a Szabadság hídról. Pedig a híd közteresítése – ahogy kitartó szervezőmunkával egy véletlen lezárásból csodálatos közteret sikerült kialakítani – igazi urbanisztikai sikertörténet.

A kurátori koncepció az alulról szerveződő városi téralakítás helyett a Szabadság híd lezárásának spontaneitását és történeti fonalát kívánta bemutatni, beemelve így a 2016-os lezárás mellé az 1990-es taxisblokád hídfoglalását és a 2004-es lezárást az EU-csatlakozásunk örömünnepe alkalmából. A három esemény Magyarország demokratizálódásának egyfajta ívét is bemutatná. A taxisblokád az első nagy köztéri konfliktus volt a fiatal demokrácia életében, egyfajta tanulási folyamat kezdete. A 2004-es lezárás már igazi demokráciaünnep, bár nagyon is felülről szervezve. A legutóbbi pedig megint csak értelmezhető egyfajta demokráciatanulásnak, hiszen nem protest megmozdulásként, mégis a hatalom béketűrésének határait próbálgatva vette birtokba a hidat a közösség. Sajnos ez az ív sem jelent meg a magyar pavilon installációinak és videóinak üzenetében, így kissé céltalan lett a kiállítás, főként más nemzetek sikeresebb bemutatkozásával összehasonlítva.

A chileiek szintén egy urbanisztikai jelentőségű történetet mutattak be. A santiagói Nemzeti Stadionban 1979. szeptember 29-én Pinochet tábornok 37 ezer bérlőnek adott tulajdonjogot szerte a városban: ez az intézkedés azóta is meghatározza Santiago településfejlődését. A katonai hatalom már akkor is a városrészek és a stadion szektorainak egymásra vetülésével mutatta meg, hogy ki hol kap tulajdonjogot, s ezt a térbeli grafikát alkalmazza a kiállítás is. Az alkotók az internálótábortól a sporteseményekig kísérik végig a stadion térhasználatát és a város történetét, számos korabeli dokumentum és film felhasználásával. A román, egyiptomi, ír, macedón vagy észt pavilonok mind saját egyedi köztérhasználati példákat ábrázoltak nagyon érthetően, kellő mélységben. Ha pedig csak az installációt nézzük, sajnos a magyarhoz közel fekvő angol pavilon fölé az idén a Caruso St. John Architects kurátori csapata is kilátót épített, amely természetesen sokkal drágább, így nagyobb, szebb és még akadálymentes is. Az Island témára és a Brexitre reflektáló kompozíció – amely az alatta lévő pavilont teljesen üresen hagyta más nemzetek rendezvényeinek befogadótereként – Arany Oroszlán-díjat kapott. Kilátókat az osztrák vagy a kínai pavilonban is építettek messze nagyobb erőforrások mozgósításával, így a funkción túl a formálásuk is tud üzenetet közvetíteni. Mégis, a magyar pavilon a kritikusok szerint is sikeres az idén, és nemcsak témájával, minimalista, de jól befogadható képi és szöveges üzeneteivel, de legfőképp azzal, hogy sok tekintetben messze túlszárnyalta az idei rendezvény fő kurátorainak munkáját is.

 

Kedélyes vasárnap

Az elmúlt évtizedek sikeresebb kiállításai szinte manifesztumként mutattak új irányokat az építészeti gondolkodásban, így szinte elvárás a biennálék kurátoraitól, hogy egyfajta értelmezéssel, útmutatással tematizálják az emberi környezet kortárs alakításának kihívásait. Sokszor már egy-egy kiállítás címe is jelezte, milyen új területek érdeklik a téralkotókat: Kevesebb esztétikát, több etikát (2000, Massimiliano Fuksas); Városok, építészet és társadalom (2006, Ricky Burdett); People meet in architecture, az építészet mint emberi találkozások helyszíne (2010, Szedzsima Kazujo). Az utolsó két biennálé is erős üzenettel szolgált, méghozzá olyan építész-kurátorok munkája eredményeként, akik a szakma egész generációira voltak és vannak hatással. Rem Koolhaas 2014-ben tudatosan ki akarta zárni az építész mint alkotó egóját az építészeti diskurzusról, és Fundamentumok címmel az építés alapelemeire koncentrált a központi pavilonokban, illetve Absorbing Modernity 1914–2014 címmel a nemzeti pavilonokban az építészeti modernitás és globalizáció hatásait szerette volna látni a különböző országok építészetében. Alejandro Aravena két éve Jelentések a frontról címmel olyan munkákat válogatott össze, melyek a világ szociális kihívásaira válaszolnak, valós példákat mutatva arra, hogy az építés folyamata igenis lehet pozitív hatással a szociális és környezeti gondokkal küzdő társadalmakra. Megjegyzendő, hogy a két évvel ezelőtti Aektivátorok című kiállítás előtt a magyar pavilonok két évtizedes történetében kevés kapcsolódási pont volt megfigyelhető a fő témákkal.

Az idén a világhírű ír Grafton Architects építésziroda vezetői, Yvonne Farrell és Shelley McNamara rendezhettek biennálét. Az egyik legnagyobb presztízsű építészeti lap, a The Architectural
Review
hasábjain Tom Wilkinson viszont azt írta, hogy briliáns építészek simán lehetnek csapnivaló kurátorok. Az építészeti közbeszédhez mindösszesen a Free­space szlogennel járultak hozzá, de e hívószót ők maguk sem tudták értelmezhetően megfogni. A kiállításra készített manifesztumuk (amely sehol nem látható) és az általuk meghívott építészek munkáihoz fűzött zavarba ejtően terjengős bemutatószövegeik teljes inkoherenciáról árulkodnak. A főkurátorok központi pavilonjaiban hol gyönyörű makettek, hol értelmezhetetlen installációk, néhol nagyszerűen bemutatott életművek vagy épületek követik egymást, amelyek láttán az építészet kortárs válaszait kereső látogató sűrűn kérdezgetheti: ez vajon miért van itt? A Szabad tér címet a kurátorok talán úgy értelmezték, hogy minden építész alkosson olyat, amit önmaga alkotói szabadságában gondol, ők pedig bemutatják a nekik tetsző műveket. Így az eredmény egy köldöknézegető, önmagáért való építészeti panoptikum lett, amely az előző évek globális kérdései után pusztán azt üzeni, hogy nincs itt semmi érdekes, a világ rendben van, az építészek pedig művészként szabadon lubickolhatnak az anyagok, formák és ábrázolásmódok között. Az építészeti művek szubjektív válogatása ráadásul a 40 évvel ezelőtti világot idézi fel: a formálás és anyagszerűség manierizmusa visszarepít a modernizmus nagy forradalmai utáni, de a globális kihívások tudatosodása előtti korba. A posztmodern újrafelfedezése nagyon is időszerű a mai építészeti gondolkodásban, de ez a kiállítás mintha csak a formai játékait hozta volna vissza. Márpedig a mögöttes gondolatok s azok társadalmi magyarázata nélkül nem több az egész könnyed, szórakoztatni vágyó vasárnapi programnál.

A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.

szerző
Kádár Bálint
publikálva
2018/24. (06. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...