Ezért sem meglepő, hogy külön figyelmet fordít ezen „irányzat” történeti beágyazására: a gyűjtők vagy a fiatal művészek számára is fontos, hogy érzékeljék e műcsoport gyökereit. Így csoportos kiállításon szerepelt már itt Pauer Gyula vagy Bak Imre, de volt egyéni kiállítása Major Jánosnak, Szombathy Bálintnak és 2010-ben Tót Endrének is.
Tót elsősorban a „nemzetközi konceptuális művészet egyik meghatározó alakja” – mivel a hetvenes években szinte megállás nélkül külföldön alkotott. Így, amolyan külföldre szakadtként kezelte a magyar művészeti élet is, holott csak 1980-ben telepedett le Kölnben. A rendszerváltás után viszont nagyon is „jelenvalóvá” vált: egyéni kiállítása volt a Kiscelli Múzeumban (1989), a Szombathelyi Képtárban (1993), a Műcsarnokban (1995) és két éve a debreceni Modemben. Nemzetközi diadalmenetének állomásait most hely hiányában nem részletezem, de az bizton állítható, hogy sikerének és egyéni kézjegyének egyik meghatározó eleme nagyon is Magyarországhoz köthető. Már abban is, hogy mint sokan mások (például Bak Imre), Tót is a hetvenes évek elején hagyott fel a festészettel. (Most is látható az 1972-ben készített utolsó olaj-vászon festménye, bár ez az állítás kicsit becsapós, mert még a kilencvenes években is készített festményeket, igaz, akril technikával.) Az acb Galériában és filiáléjában, az acb Attachmentben kiállított művek is majdnem mind a hetvenes években készültek – amik pedig nem, azok is kötődnek ehhez a korszakhoz, az Eső, a Zéró vagy az Öröm tematikához. Az első két sorozatban az a közös, hogy kapcsolódnak a korszak divatos tudományos módszerei (jelelmélet, strukturalizmus) nyomán létrejövő egyik műtípushoz, a morfémákat és írásjeleket „vizsgáló” művekhez (például Türk Péter 1972-ben kérdőjeleket, Maurer Dóra 1973-ban betűcsoportokat helyezett el különböző természetes környezetekben – igaz, e munkák inkább a land arthoz köthetőek).
Az acb Attachmentben látható esőművek egy rendkívül egyszerű eszközzel operálnak, az írógép per jelével (///…). A talált képekre (magazinképekre, festmények reprodukcióira vagy képeslapokra) felvitt „esőjelek” sűrűsége és iránya vagy váratlan elvágása, esetleg a „rain” szóval való felcserélése, továbbá a „zápor” közé ékelt szóösszetételek vagy mondatok (például: „I am glad if I can type rains” – Örülök, ha esőt gépelhetek) mozgatják meg a munkákat. A meg nem nevezett kurátor (esetleg a művész) ezen belül is külön egységeket képzett; így találkozhatunk csak (amúgy eddig nem kiállított), döntően budapesti helyszíneket ábrázoló képeslapokkal, már-már a pornográfia határát súroló újságképekkel vagy politikai témájú művekkel (Lenin, valahanyadik szovjet kongresszus). De van belső és külső, szexi vagy marxista eső, de olyan is, amin a „fuck” szó is szerepel – történetesen a brit királynő portréján. Elsősorban kedves, vizuális poénok (bár a királynős darab címzettjét egy ideig vegzálta az angol titkosrendőrség); jóllehet nem vitatható, hogy még így is sok mindent bele lehet látni a munkákba.
Interpretációs szempontból jóval érdekesebbek a Zéró sorozat darabjai. A hiány látható megformálása már 1971-ben felbukkan. Míg Tót első művészkönyvében, a Meg nem festett képeim című füzetben az üresség jelenik meg (hogy aztán visszatérjen olyan, későbbi képeken, ahol nagy mesterek munkáit „fedi” feketeség), a nulla karakter 1972-től válik (egészen máig) műképző elemmé. Zéró morfémák „helyettesítik” a levelek szövegét, a művész statementjét, a kérdések és dialógusok mondatait: a nullákkal átgépelt értelmes szövegekből, a nullák hullámveréséből mint szigetek emelkednek ki az írásjelek vagy a néhány még olvasható szó; a semmi jelentésű 0 jel szinte megsemmisíti az eredeti szöveget. Vagy, ahogy a kiállításhoz írt szöveg is írja: „a zéró jel Tót számára elsősorban a kommunikáció képtelenségét szimbolizálja, de bevallottan fontosak számára a nulla karakter filozófiai és politikai vonatkozásai is”. Látható itt nulla összegre kiállított csekk, művészbélyeg-sorozat (csupa nullákból), de az a TÓtalZeros művészkönyv is, ahol a nulla mintegy önállósul, egyéni karakterjegyeket kap. (A nagy nullához támaszkodó kicsi nulla fölött például ez a felirat olvasható: „Oh darling! You see, we are so lonely”, vagyis: Ó, drágám, látod, milyen magányosak vagyunk!)
A kiállítás egy unikummal is szolgál: először látható egy 1979-es, Berlinben készült és kilenc darabból álló sorozat. Érdekes, hiszen nincs rajtuk eső vagy nulla – hacsak a műveken felbukkanó gombokat nem tekintjük zérókompatibilisnek. Sokkal izgalmasabb, hogy a nagyrészt figurális fényképeket egyfajta hártya, egy félig átlátszó réteg takarja: erre kerülnek aztán a zsinegek és gombok. Elfed, és mégis megmutat – akárcsak a nullával pettyezett tüntetőtáblák.
A Magyarországon Debrecenben, majd tavaly Budapesten is felvonuló (sőt, az internetadó elleni tüntetésen is felbukkanó) táblákon „zéró állítások” sorakoznak: mintegy demonstrálva, hogy a semminek is lehet (aktuál)politikai jelentése (képünkön).
Mister Nobody amúgy egy vidám ember. A lichthof falára felvitt – aláírása szerint a „Totális öröm” által jegyzett – szöveg szerint ugyanis „Mindig kurvára örültem azoknak a napoknak, mikor semmi sem történt velem, kivéve, hogy reggel felkeltem, és este lefeküdtem.” Ennek én is örülök.
Korai Zéró darabok (1971–78), acb Galéria, Bp. VI., Király u. 78. Esőálló ideák (1971–78), acb Attachment, Bp. VI., Eötvös u. 2. Nyitva december 11-éig.
