Hároméves korára nevet váltott a fesztivál, melyet tavaly még Pécsi Nemzetközi Filmünnepnek hívtak. Új, divatos szókapcsolat helyett régi, patinás márkanév nyerte a tendert: a Moveast kapcsán immár nemcsak a kelet-európai filmtérséget feltérképező periodikára, de egy hasonló profilú fesztiválra is bátran gondolhatunk.
*
A dolgok előrehaladott állapotát tekintve Cannes vagy Velence esetében bizonyára már necces lenne megválni a jól bevált leánykori nevektől (egy-két ötlettel persze bármikor szívesen megsegítjük a fesztiváligazgatókat), a pécsi rendezvény azonban még időben van; épp annyira, mint azok a kelet-európai elsőfilmesek, akik a fődíjért versenyeznek. Kelet-Európa egyébként nincs is olyan messze, mint azt egy multiplexséta sugallná, és ebben, meglehet, már a pécsiek keze is benne van. Arról persze fogalmunk sincs, miként fest a cseh Csányi Sándor, vagy kivel él együtt a macedón Fenyő Iván (érdekes módon épp az oly univerzálisnak mondott közönségfilmek export-importja akadozik), de azt azért mindig fel tudjuk mondani, hogy ki és milyen pálmát, medvét vagy egyéb zöldséget és állatot vitt haza az éppen aktuális fesztiválszezonban. Aranyozott tárgyak tekintetében, nem vitás, a románok a közelmúlt nagy nyertesei: Cristian Mungiu, Cristi Puiu, Catalin Mitulescu, Radu Muntean - az ő munkáikat mi is ismerhetjük, vagy ha mégsem, hamarosan biztosan lesz hozzájuk szerencsénk a honi forgalmazás jóvoltából. Díjakkal persze könnyű, de biztató hír, hogy egyszer állítólag minden rendező, még a cannes-i, berlini, velencei győztesek is voltak elsőfilmesek, jelen filmtörténeti ismereteink szerint legalábbis keveseknek sikerült eddig rögtön egy második filmmel indítani a pályájukat. Könnyen meglehet tehát, hogy a pécsi mezőny, melybe horvát, osztrák, macedón, lengyel, cseh, szerb, magyar, román, bolgár, ukrán és bosnyák induló is akad, csak úgy hemzseg a közeljövő cserebogaraitól. S hogy a tehetségek ne kallódjanak el a pécsi éjszakában (noha Pécsett kallódni isteni), megannyi fórum kínálkozik az alkotók és az esetleges vásárlók, befektetők, producerek összehozására. A kapcsolatépítés kötelező gyakorlat; a tehetség sokat segít, de azért nem árt, ha a jövő nagy reménységei jó időben, jó helyen tartózkodnak. Pécs jó hely, a jó idő meg csak meglesz valahogy.
- csapó -
Happy End
Ott tartunk, hogy ilyen címmel ma már kft.-t is necces elnevezni, hát még játékfilmet. A jó öreg irónia, nyilván az bujkál a címben, de hogy nem a b. végkifejlet, az egyszer biztos; bár még az is lehet, hogy a végére mégiscsak összejön valami kis k.-európai boldogságféle. Ehhez persze Sava felügyelőnek, a román rendőrség nehéz múltú munkatársának kézre kell kerítenie Alexandra gyilkosát, már ha valóban gyilkosság történt, és nem merő véletlenségből veszekedett le a diáklány a parti sziklákról. Sava majd kideríti, ez szinte biztos, mert már a nézése is olyan, amiből látszik, a mi felügyelőnk elkötelezettje az ügynek, de hogy mi a személyes indíttatás, azt majd egy mellékszereplő fogja az arcába vágni, valahol félúton. Addig is nagy a sürgés-forgás a díszletszerűségében kissé elnagyolt őrszobán; egymásnak adják a kilincset az érintettek, Sava pedig szolgálati homlokráncolását latba vetve húzgálja ki belőlük az igazságot. Nemcsak az osztálytársak izzadnak meg, de tanáruk is, akinek nem az az egyedüli bűne, hogy a haját lófarokban viseli. Szegény lány bizony rossz társaságba keveredett: drogok, tévútra tért politikuscsemeték és filmezéssel kísérletező, kétes egzisztenciák közé. Veszélyes alak valamennyi, de talán az utóbbiakat terheli a legnagyobb felelősség. Bűnlajstromukon nemcsak a Kisváros nem hivatalos moziverziójának elkészítése szerepel, de az a tévhit is, miszerint nincsen bűnfilm ventilátor nélkül. Az egyetlen releváns kérdés, amit a Happy End felvet, hogy hol van Hollósi Frigyes, amikor a leginkább szükség lenne rá?!
- köves -
Rendező: Radu Potcoava
Románia, 2006, 81 perc
A nő nyomában
Minden előzetes híresztelés ellenére a reklámszakember is csak ember - bizonyság erre e román versenyfilm, melynek hőse az iparág egyik titánja, aki egyik kezével márkás dzsipet, a másikkal nemzetközi kampányt vezet, de még így is marad ideje beleszeretni egy fantomnőbe. A nő attól fantom, hogy a családos reklámos hiába kajtat utána, be sosem éri: fotogén párhuzamosaik csupán egyetlen pillanatra - egy utcai pirosnál - találkoznak, de ez is elég, hogy a pillanatnyi káprázat szerelmi megszállottsággá fajuljon. Persze az ilyen fantomnőkkel csak a baj van, a végén még az sem biztos, hogy valóban létezett-e a kérdéses némber, vagy csak felizgatott fantáziánk bánt el velünk igen alattomosan. A versbe kívánkozó nagy dilemma ezúttal is, hogy ki álmodik kicsodát (és miért aludt el a forgatókönyvíró), s ha ezzel meg is volnánk a film végére, még mindig marad egy kérdés, persze csak amolyan naivan fanyalgó, költői. A sok szabályos arc, élére állított beállítás, lakatlan lakásbelső láttán azonban talán nem csak a cinikusabbjában vetődik fel a kérdés, hogy feltétlenül megköveteli-e a reklámfilmes miliő a reklámfilmekre jellemző modorosságot, vagy csak azért mosolyognak a konyhabútorok is, mert éppen ezt tudta az operatőr. De kérdezhetjük, nem annyira reklámfilmes megközelítésből is, persze ugyancsak álnaivan: hogy van az, hogy miközben a szegénység árnyalataiban vezető nagyhatalmak vagyunk, a jólét ábrázolása még mindig olyan ügyetlenül sematikus a régió filmjeiben?!
- kg -
Rendező: Cristina Ionescu
Románia, 2006, 90 perc
Pályaudvari blues
Az volt ám csak a szép világ, amikor már vízum nélkül masírozhatott a magyar az egyik Berlinből a másikba! Hát, meg nem esküszöm rá (különben meg: miért ne), de határozottan úgy emlékszem, Zatec vasútállomásához volt már szerencséje a magamfajtának - nem is csak a moziban: Prága felől áthúzott rajta éjjel a Ústí nad Labem és Decín felé tartó viszonylat, persze valamikor éjszaka, de tudhattuk, innen közel már az NDK (a jó nevű Bad Schandau), a reggelre viszont Drezdáig kétségkívül várni kellett. Hogy azért a megrögzött mozizóknak is mondjunk valamit: Zatecban született Jan Sverák, a Koljáért Oscar-díjjal jutalmazott (s az Általános iskolával jelölt) neves cseh filmrendező. Utóbbi fog nekünk segíteni elhelyezni adott első filmünket a összbohémiai műtörténetben.
Miután (egész pontosan 1969-ben - addig volt jobb dolguk) Husakék szétkergették a nemzeti kultúra büszkeségének számító s fénykorát épp a "forradalmi időszakban" élő filmes új hullám csapatait, viszonylag kevés választása maradt annak, aki mégis mozit óhajtott csinálni a barrandowi stúdiókban. Be lehetett állni a régi eszközökkel szolgálni a konszolidációt (e kvázi új hullámos munkák között még remeklések is akadtak). És lehetett "majdnem filmeket" csinálni, például televíziós mesefilmeket a KGST piacára. Vagy el lehetett húzni valamelyik prágai zsebszínházba, és nyomatni ezerrel, de inkább fél lábbal az illegalitásban az abszurdot, akár olyan szerzőktől is, mint Havel.
Na, kábé ennyi az átkos helyi öröksége. Ezzel kellene kezdeniük valamit a rendszerváltás után fellépő alkotói generációknak, csoportozatoknak. Vagy éppenséggel erre kellene nagy ívben tenniük - ez lehet a nehezebb, lévén alig is akad rá példa.
S itt jön dúsan dekorált zateci barátunk, aki von Haus aus tette le a maga ez irányú garasát (haller). Õ a papa mozijára szavazott, de szó szerint (forgatókönyvírója bizonyos Zdenek Sverák, Menzel korábbi állandó munkatársa), s e döntés a világhírig repítette. Hogy mennyire érdemei szerint, arról lehet vitatkozni. Mindegy, a cseh filmgyártás máig szakmányban produkálja az új hullámos filmeket, mintha mi sem történt volna az elmúlt negyven évben. Ezzel szemben a közeli idők jobbító szándéka mindösszesen az abszurdot bírta felhozni (ne tévedjünk, a "papa abszurdját"), minősített esetekben megbolondítva némi mesefilmes reminiszcenciákkal.
Magyarul a cseh film nincs sehol, vagy a nyugdíjasoktól várja sorsa jobbra fordulását. Ebbe a közegbe érkeztek jelen elsőfilmeseink, s azt találták ki, hogy akkor járnak el helyesen, ha az egész hóbelevancot összeboronálják, majd csak kisül belőle valami. No, majdcsak!
Egy vasútállomáson vagyunk tehát, mint annyiszor (ha leírod, hogy Szigorúan ellenőrzött vonatok, megrúglak). Jön az állomásfőnök, itt vannak a forgalmisták, nagy napjaikat élik a kocsirendezők, tombol a takarítószemélyzet. Sírnak és nevetnek, meghalnak és feltámadnak mindgyakran, patakokban folyik a Fernet (gyógynövény- - hát persze, mi más - alapú rövidital). Minden oly abszurd (egy elméleti fizikusból hobbidrámaíróvá feltörő dolgozó abszurd drámája vitetett itt vászonra), s közben mégis minden oly életes (még a zateci állomás is tök igazi), ám legfőként minden oly meseszerű (az álnéven drámákat író elvtárs egy másik álnéven gyermekműveket is ír). Kár, hogy az egészen már Szőke András is túl van rég.
Drága prágai harcostársak, belülről nyilván nehéz belátni, de minden ilyesminek rég a filmmúzeumban a helye! Bár filmfesztiválokon tapasztalható némi fogadókészség.
Idő-Kerekes János
Rendezők: Pavel Göbl, Roman Svejda
Csehország, 2006, 90 perc
Titkos könyv
Pisztácia a közértben is van, nagy hiba lenne a macedón filmeket a balkáni egzotikus csemegék kategóriájába sorolni. És nem is azért, mert - igaz, már több mint tíz éve - Arany Oroszlánt vitt haza Velencéből Milko Mancsevszki Eső előtt című munkája. Valószínű, hogy a Róna utcában is úgy látják, hogy a macedón filmekbe dől a koprodukciós pénz, angolok, franciák, németek adják egymásnak a kulcsot, a helyi rendezőknek pedig a suskával megpakolt diplomatatáskát.
Vlado Cvetanovszki első filmjére is jutott bőven, a Titkos könyv pontosan olyan, hatvanas évekbeli, nagyszabású koprodukciókat idéz, mint a Karl May-feldolgozások a talpig szarvasbőrbe bújt Lex Barkerrel. Mindez persze csak a "nagy szabásra" áll: kinek kell a vadnyugat, amikor sokkal divatosabb a Balkán? Különben is, a nyugati-európai pénzekkel támogatott népszórakoztatás csillaga leáldozott, helyébe az univerzális üzenet lépett.
Nos, e Titkos könyv már annyira univerzális, hogy gyanúnk szerint a beavatottakon kívül senki sem érti. A XI. században járunk, koszos remetét fognak a lovas rendőrök és jól kivágják a nyelvét. De hiába, az áldozat postagalambot fogad, átad neki valami titkosírást, az meg majd a haverjainak, hogy aztán úgy kilencszáz évnyi staféta után eljusson a cucc egy idős franciához. Mivel az öreg alkesz (alkimista) már járni sem tud, megbízza fiát, utazzék rögtön Macedóniába, és keresse körömszakadtáig a címszereplőt.
Ami ezután jön, a művészkedés és hatásvadászat roppant idegesítő elegye a Da Vinci-kód modorában. Ráadásul hiába érnek egymásba a váratlan fordulatok, a Titkos könyv egyáltalán nem izgalmas.
- legát -
Rendező: Vlado Cvetanovszki
Macedónia, 2006, 94 perc
