Interjú

„Nem értik, mit látnak”

Deák Erika galerista

  • Dékei Kriszta
  • 2015.11.08 12:10

Képzőművészet

A Deák Erika Galéria most két másik magángalériával együtt mutatja be a régió nőművészeit. A tulajdonost a múzeumok és az állam szerepéről, a műgyűjtői kör hiányáról és a menekültek javára tartott árverésről is kérdeztük.

Magyar Narancs: Mindig érdekelt, hogy miért lesz valaki kortárs galerista. Nyilván nem úgy, hogy egyszer csak a homlokára csap, hogy ezzel szeretne foglalkozni. Vagy igen?

Deák Erika: Lépésekben. Miután nem vettek fel művészettörténet szakra, a Műcsarnokban dolgoztam. Valahogy eljutottam Gyarmathy Tihamérhoz, aki azt mondta: „Ó, Erika, magának egy szalont kellene nyitnia!” Ez mélyen elrakódott bennem. Kimentem Amerikába, pincérkedtem, iskolába jártam, és elkezdtem kortárs galériákban dolgozni. Először önkéntesként dolgoztam – New Yorkban megszokott, hogy az önkéntesekből választják ki a későbbi munkatársakat. Így aztán kiállításokat rendeztem. Érdekelt a műtárgy születése, de annál is jobban, hogy mi történik vele, ha kikerül a műteremből. Az Amerikában töltött közel 10 év történései egyáltalán nem tudatosan építkeztek egymásra, de utólag úgy látom, mintha meg lett volna írva, hiszen pont oda jutottam, pont azt csinálhattam, amit akartam, ami az igazi feladatom. Harminc­éves koromban egyszer csak arra ébredtem, hogy eleget dolgoztam másoknak, itt az idő, hogy megcsináljam a saját galériámat. New Yorkban ez kivitelezhetetlen lett volna, mert se tőkém, se családi hátterem nem volt. Viszont örököltem Budapesten egy lakást. Itt, az Attila úton nyitottam meg 1998-ban az első, picurka lakásgalériámat.

MN: Milyen szempontok szerint választottál művészeket?

DE: Először inkább a saját generációmból válogattam, és azokat a magyar művészeket hívtam meg, akiket ismertem és szerettem. Ez azóta sem változott. Sok művész küldi el a portfólióját, ha tetszik, amit látok, elmegyek hozzájuk, beszélgetünk; ha kialakul egy emberi viszony, akkor tudunk együtt dolgozni. De igazából ez nagyon egyszerű: ha tetszik a munkájuk, akkor úgy gondolom, hogy tudom érvényesen és kifelé képviselni őket. Akkor hihető az, amit mondok, akkor átmegy a lelkesedésem. Hogy azt csinálom, amit szeretek, az óriási mázli, nagy ajándék az élettől.

MN: De nem csak magyar művészeket képviselsz…

DE: Az egyik legelső kiállításom Muntadast mutatta be. Régi, kedves barátom volt még New Yorkból, és kiderült, hogy a Ludwig Múzeum csinál neki egy nagy, retrospektív kiállítást. Ott a nagyobb, installációs művek voltak, nálam meg a kisebb, fotóalapú munkákat állította ki. Ezt a törekvést nagyon fontosnak tartom: a múzeumok és a galériák együttműködésével lehet csak „világraszóló” művészetet teremteni. Amíg egy művész életművét nem támasztják alá komoly múzeumi kiállítások vagy vásárlások a saját hazájában, addig nehéz a külföldi építkezés. Ez a folyamat Magyarországon gyerekcipőben jár. Mi ritkán működünk együtt.

MN: Miért? Az intézményeket nem érdekli?

DE: A nevükben nem beszélnék, de meggyőződésem, hogy sok olyan egyéni vagy csoportos kiállítást kellene csinálni, ahol magyar művészeket integrálunk külföldiek közé; ebből aztán lehetnek utazó kiállítások, és akkor külföldön is kontextusba kerülnének a művészeink. Erre nemzetközileg nagyon erős példák vannak. A Kolozsvári Iskolát például úgy lehetett felépíteni, hogy a szcéna minden szereplője – a múzeumi szakemberek, a kurátorok, a galeristák és néhány gyűjtő – összefogott. Lehet szépelegni, de akkor is így működik a rendszer.

MN: Mi a galerista feladata?

DE: Folyamatosan be kell mutatnia a művészeit, de emellett új, friss művészeket is be kell vezetnie a piacra. Persze el is kell, hogy adja őket; és az is kell, hogy promotálja őket hazai és nemzetközi kiállításokon, képviselje vásárokon. Bár ez utóbbiról úgy látom, hogy egyre kevésbé fontos; úton-útfélen vásárokat rendeznek.

MN: Ezek a vásárok nem kis pénzbe kerülnek.

DE: Ez is egy szempont, de nem ezért nem fogok annyi vásárra elmenni. Nem csak azért, mert az utóbbiak nem hozták vissza azt, amit beléjük fektettem, hanem mert rengeteg energiát elvesznek. Volt olyan időszaka az életemnek, amikor egy hónapban két vásáron is voltam.

MN: Látsz valamilyen más utat?

DE: Persze. Több művészemnek szervezek külföldi kiállítást. De emellett úgy vélem, hogy a mai magyar művészeti helyzetben a galeris­táknak egyfajta múzeumi szerepet is kell vállalniuk – már ha tudnak.

MN: Akkor erről szól a mostani, a kelet-
közép-európai kortárs nőművészetet bemutató kiállítás, amit a három galéria közösen rendez. De miért pont a nők?

DE: Beszélgettünk az Inda és a Viltin Galéria tulajdonosával, akik szintén nők; így a téma szinte adta magát. Lehet, hogy kicsit agresszívnek tűnik, de galeristák vagyunk, így azt csinálunk, amit akarunk. Viszont Magyarországon eddig nem volt arra példa, hogy nőművészeti tendenciákat mutasson be egy kiállítás (kritikánkat lásd a Visszhang rovatban – a szerk.). Ráadásul nagyon érdekelt, hogy milyen nőművészek vannak a régióban. Így felkértük Sárvári Zitát, hogy rakja össze a kiállítást, ami az egyes helyszíneken egy-egy koncepció szerint van felépítve. Nagyon izgalmas volt; nemcsak nekem, hanem a többieknek is. Nálam például Kristina Schuldtnak lesz jövőre egyéni kiállítása.

MN: Szerinted mennyire látható a kortárs művészet Magyarországon?

DE: Lehet szépítgetni, de szinte semennyire. Addig, amíg a televízió főműsoridőben nem tartja fontosnak, hogy bemutasson egy megnyitót, vagy egy művészt, amíg a „véleményformáló” újságokat vagy internetes portálokat jobban izgatja, hogy mit evett egy színész reggelire, addig sosem fogunk bekeveredni a mainstreambe. Persze kérdés, hogy fontos-e ez. Hiszen történetileg visszatekintve a kortárs művészet soha nem foglalt el centrális pozíciót a mi társadalmunkban.

MN: Azért a galériádnak vannak olyan alkotói, akiket jegyeznek a külföldi piacon.

DE: Igen, Alexander Tinei nagyon komoly magán- és közgyűjteményekben szerepel. Most novemberben pedig ő és Szűcs Attila részt vesz egy csoportos kiállításon a Saatchi kortárs kiállítótermében, a londoni S2 Galé­riában, olyan művészek mellett, mint például John Currin vagy Francis Bacon.

MN: Kik a gyűjtők? És milyen szempontok szerint vásárolnak?

DE: A probléma ott van, hogy Magyarországon hiányzik a nagypolgári vagy a jól élő középréteg, amely általában műtárgyakat vásárol. Vannak elismert és nemzetközi mércével is komoly gyűjteménnyel rendelkező emberek, de a vásárlóim közül nagyon sokan eltűntek az utóbbi időben. Akiknek pénzük van, azok a tapasztalataim szerint nem nyitottak a kortárs művészetre – bár lehet, hogy klasszikus moderneket azért vásárolnak. Ez szokott a gyűjtés első lépcsőfoka lenni. Sokan gondolják, hogy egy művésznek halottnak kell lenni ahhoz, hogy érdemes legyen a munkáiba fektetni. Kevesen hisznek abban, hogy „belenyúlhatnak” egy fiatal művészbe, hogy az ára folyamatosan emelkedni fog. Pedig nagyon sok olyan művészem van, akiknek az ára az utóbbi időben sokszorosára nőtt – és természetesen van ellenpélda is.

MN: Nyilván nem csak befektetési célból érdemes vásárolni.

DE: Az is fontos, de műtárgyakkal együtt élni szuper jó. Ne mondja nekem senki, hogy nem jobb ránézni felkeléskor egy olyan műre, ami mindennap új meglepetést tartogat, mint az üres falra vagy egy poszterre. Ha együtt élsz egy műtárggyal, az megváltoztatja az élet minőségét is, hisz jó kedved lesz, ha ránézel. A művészet olyan pluszt ad az életednek, amit mástól nem nagyon kapsz meg. Legalábbis én így érzem.

MN: Támogatja valamilyen módon az állam a műtárgyak vásárlását?

DE: Nem, a korábbi áfa-visszaigénylési vagy adóleírási lehetőségek megszűntek. Így aztán nehezebb is a vásárlásra „rávenni” az embere­ket. A kultúra 2015-ben borzasztóan rossz árucikk. Egy olyan országban, ahol a legtöbben csak icike-picike szeletkéket látnak a világból, képtelen elvárás, hogy nyitottan szemléljenek valamit, hogy ne féljenek az ismeretlentől.
A mai napig tapasztalom, hogy bejönnek emberek az utcáról, és nem értik, mit látnak. Pedig természetes, hogy a látogató kapaszkodókat szeretne kapni ahhoz, amit lát. Mi nagyon szívesen megadjuk ezt, mert nem ciki kérdezni. Én is megkérdezem a művésztől, ha valamit nem értek.

MN: Hogyan működik az árképzés?

DE: Nem annyira komplikált. Van egy standard ára az ismeretlen fiatal művészeknek, az árak pedig akkor nőnek, ha a művész kiállít, megveszik a műveit, vagy írnak róla. De nemzetközi mércével a magyar árak alacsonyak.

MN: Úgy láttam, hogy most egy új eladási formával kísérleteztek.

DE: Igen, de ebben nem az eladás a lényeg. Déri Miklós a menekültválság óta dokumentálja az eseményeket; az egyik fotóját árverezzük a neten. Szülőként megrendítő látni, hogy min mennek keresztül a menekült gyerekek. A befolyó összeget teljes egészében a menekültek megsegítésére fordítjuk. Mi csak ennyit tehetünk, de ennyit muszáj.

MN: Hasonló volt a Bátor tábor jótékonysági aukciója, amelynek szervezésében korábban aktívan részt vettél.

DE: Azt tanultam Amerikában, hogy ha bármilyen formában megteheted – és szerencsére én ebben a helyzetben vagyok –, akkor kutya kötelességed segíteni. Az a minimum, hogy a fölöslegedet visszaadod azoknak, akiknek szükségük van rá.

Neked ajánljuk