Kiállítás

Beyond The Obvious

  • - dck -
  • 2015. november 8.

Képzőművészet

A tizenkilenc nőművészt (művészcsoportot) felvonultató és nyolc országot „reprezentáló”, Kortárs nőművészet Közép-Kelet-Európában alcímen futó tárlattriónak három előnyös vonása van. Nagy megkönnyebbülés, hogy hiányoznak a harcos feminista vagy a „csak én bírok művem témája lenni” típusú művek, továbbá az is, hogy a regionális merítésből kiragyognak itthon viszonylag ismeretlen, de igen tehetséges alkotók (Agnieszka Grodzińska, Vlatka Horvat). Külön öröm, hogy a galériákban „szétosztott” anyag jól követhető tematikus blokkokba tömörül (leegyszerűsítve: test, archiválás és remix). Nem tartozik viszont ebbe a csoportba a kiállításhoz írt szöveg, mert bár minden tiszteletem a fiatal kurátoré, minden potenciális látogatónak jobbat tenne, ha nem a felhabosított szöveghablatyból kellene kihámoznia a lehetséges értelmezéseket (az „újrakontextualizált személyes narratívák” kitételtől meg egyenesen feláll a szőröm).

Ugyan a művekhez nem mellé­keltek leírásokat/interpretációkat, nem kell a sötétben bolyonganunk; a munkatársak minden kérdésre válaszolnak (esetleg azt is felfedik, hogy az Inda Galériában két művet „használni” is lehet). Láthatunk űrfotókat, fiktív múzeumi leletegyüttest, kissé fallikus installációt, felhőkben kirajzolódó családtörténetet, vályogból épített kunyhót (bár csak fotón), lézerrel kettévágott, tojásalakú követ, op-artba hajló „sakktáblaképet”, origamifácskákból összeálló „liánt”, galaktikus pályán mozgó teáscsésze-töredékeket vagy kötőtűvel egymást döfködő debellákat.

Persze, hogy az elénk tárt anyag mennyiben (csakis) nőművészet, az erősen kérdéses. De kétségkívül érdekes.

Deák Erika Galéria, Bp. VI., Mozsár u. 1.; Inda Galéria, Bp. VI., Király u. 34.; Viltin Galéria, Bp. VI., Vasvári Pál u. 1., nyitva október 24-ig

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.