A kitüntetés híre az első napokban a hiánycikk-, később a bestsellerlista élére lökte itthon Kertész Imrét - kérdés, hogy a korábbi díjazottaknak mennyire sikerült bekerülniük a magyar olvasói köztudatba.ANobel-díjas írók ismertsége a maximum és a nulla között mozog. Hogy melyikük válik "magyar" szerzővé, az csak részben függ tőlük, a műveiktől. Előfordulhat, hogy a legragyogóbb fordítás, a legodaadóbb kiadói gondoskodás ellenére is érdektelenség fogadja, s a mégoly zseniális szerző sem tud áttörni az ismeretlenség burkán, ha mondjuk verseket ír (ami meglehetős hátrány), vagy ha olyan helyről származik, ami nincs a magyar figyelem fókuszában (a legtöbb ország pedig ilyen).
Sully Prudhomme. Björnstjerne Martinus Björnson. Szabad a gazda? Nobel-díjas írók 1901-ből, illetve 1903-ból, egy francia meg egy norvég. A legkorábbi Nobel-díjas, akinek a nevéhez átlagos műveltséggel már könyvcímet is tudunk kötni, a lengyel Sienkiewicz 1905-ből, majd az angol Kipling, 1907-ből. S ez így megy mindmáig, egy Sigrid Undsetre (norvég, 1928) jön egy Thomas Mann (1929), egy Juan Ramon Jimenezre (spanyol, 1956) egy Camus (1957).
Ha a régiek között ekkora a szórás, nincs mit meglepődni azon, ha a kortársak között is sok a fehér folt. Ez némileg árnyalja a magyar fordításirodalom gazdagságáról kialakult képet, és kérdéseket vet fel az immár valóságos piaci körülmények között működő hazai könyvkiadással kapcsolatban. Kérdés, hogy ha senki sem lát fantáziát egy Nobel-díjas íróban - pedig a díjjal járó publicitás kész ingyenreklám -, s így semmi vagy alig valami olvasható tőle magyarul, az arra utal-e, hogy valami nem stimmel, vagy épp ellenkezőleg, a hiány a piac "egészséges" működésének a következménye, miután a kiadók fölmérték, s a kereskedők megerősítették, hogy a szerző eladhatatlan. Akárhogy is, a Nobel-díj hagyománya, presztízse van akkora, hogy azt mondhassuk: legyen elérhető magyarul a kitüntetettek életművének legjava - miként ma már mi is elvárjuk, hogy Kertész Imre művei lehetőleg szólaljanak meg minden ország nyelvén.
H
A Nobel-díjasok magyar megjelenésének történetében külön fejezet illeti azokat, akiknek elismerése kínos politikai üzenetet is hordozott a szocialista táborban. Számukra a rendszerváltozás közeledtekor nyílhatott csak tér. Paszternak 1958-ban kapta meg a díjat (pontosabban: megkapta, de nem szabadott átvennie), a Zsivago doktort 1988-ban hozta ki az Európa, noha verseivel már korábban is ismert volt. Miután az 1970-ben díjazott Szolzsenyicint ´73-ban kiutasították a Szovjetunióból, nálunk is szilencium sújtotta: a magyarul ´63-ban már megjelent Iván Gyenyiszovics egy napja újabb kiadásával 1989-ig kellett várni, akkor aztán jöhetett a többi mű is, 1990-ben a Rákosztály és A pokol tornáca; külön sztori A Gulag-szigetcsoport, melynek csonka, müncheni kiadását ´89-ben a néhai Végh Antal cége dobta piacra itthon, idegbajt hozva a teljes kiadással csak ´91-re elkészülő Európára. A lényeg: Szolzsenyicin azóta nagyjából jelen van.
Az Amerikában élő lengyel Czeslaw Milosz 1980-ban kapta meg a díjat, első itthoni versgyűjteményére ´87-ig kellett várni (Múzsáim palotája, Európa). Joszif Brodszkijnak 1972-ben kellett elhagynia a Szovjetuniót, a Nobel-díjat ´87-ben kapta meg, rá egy évre jöttek ki magyarul a versei (Post aetetem nostram, Európa). Milosznak azóta több esszé-, vers- és szépprózai kötete is megjelent (A rabul ejtett értelem, Európa, 1992; A hatalom megragadása, Osiris, 1993; Szülőhazám, Európa, Kalligram/Vigilia, 1993; Az Issa völgye, Magvető, 1994; A kétségbeesés tisztasága, Osiris, 1999; Ahogy elkészül a világ, Ab-Art, 2001; Az Ulro országa, Európa, 2001), Brodszkijtól csak egy-egy lírai és esszékötet (Új élet, Jelenkor, 1997; Gyűjtőknek való, Európa, 1998).
H
Az 1980 utáni Nobel-díjas írók magyarul olvasható műveinek sorát nézve megfigyelhető az igyekezet: számos kötet röviddel az elismerést követően jelent meg, frissiben lehetett operálni a hírrel. Egyeseknél ez használt, másoknál nem.
Gabriel García Márquez (1982), William Golding (1983) és Günter Grass (1999) már Nobel-díja előtt bevezetett szerző volt, műveik azóta is folyamatosan napvilágot látnak, a kötelező/ajánlott olvasmánynak számító Száz év magány, A legyek ura és A bádogdob állandóan kapható.
Elias Canettit 1981-ben tüntették ki, az Európa ´82-ben hozta A megőrzött nyelv: Egy ifjúkor története című kötetét, amit ´83-ban A túlélő, ´85-ben a Káprázat második kiadása követett. Jót tett az 1998-as Nobel a portugál José Saramagónak is: jelentek meg könyvei addig is (Kőtutaj, Magvető 1989; Ricardo Reis halálának éve, Cédrus, 1992; Lisszabon ostromának históriája, Íbisz, 1997), ám utána még sűrűbben jöttek az Európánál: Vakság, 1998; Minden egyes név, 1999; A kolostor regénye, 1999; Jézus Krisztus evangéliuma, 2000.
Az 1984-ben díjazott cseh költő, Jaroslav Seifert első (és mindmáig utolsó) magyar kötete (Talán rózsát hozok, Európa) ´86-ban, halálának évében jelent meg. A ´86-os kitüntetett, a nigériai Wole Soyinka Aké: A gyermekkor évei című regényével ´87-ben jött ki az Európa, azóta tőle semmi - igaz, a díját megelőzték drámái (Európa, 1978) és egy regénye, A fékevesztettség évada (Magvető, 1980). A spanyol Camilo Jose Cela ´89-es díjazása utáni első (és egyelőre utolsó) magyar kötete, Az archidoniai bájdorong páratlan és dicsőséges hőstette ´91-ben jelent meg (Európa). Az ír Seamus Heaney 1995-ös díját ´97-ben követte harmadik (és máig utolsó) itthoni verskötete (Különös gyümölcs, Orpheusz), a lengyel Wislawa Szymborska 1996-os díját ´97-ben kísérte harmadik (egyelőre szintén utolsó) versgyűjteménye (Kilátás porszemmel, Jelenkor).
1992-ben Derek Walcott kapta a díjat, rá egy évre az Európa egy kötetet szentelt neki (A szerencsés utazó), és ezzel a St. Lucia szigetéről származó költő éppúgy befejezte magyarországi pályáját, mint a ´94-ben díjazott japán "e Kenzaburo (Futball-lázadás, a fordító, Vihar Judit kiadása, 1997) vagy a francia Claude Simon, aki a kitüntetést 1985-ben kapta, az idő tájt semmi nem jelent meg tőle, egyetlen magyar nyelvű kötete a Történet (Holnap, 1998). Alig volt hatása az olasz Dario Fo 1997-es díjának (Dario Fo, a Nobel-díjas komédiás: tőle, róla, Eötvös József Kiadó, 1998, ennyi), de még nála is kevésbé létező szerzőnek számít nálunk az 1988-as Nobel-díjas egyiptomi Nagib Mahfuz és a 2000-ben kitüntetett, Párizsban élő, kínai Gao Xingjian: nemhogy a kereskedelemben, de az Országos Széchényi Könyvtár online katalógusában sincs tőlük semmi magyarul.
H
Mit sem változtatott az 1991-es díj a dél-afrikai Nadine Gordimer itteni helyzetén: előtte négy könyve jelent meg a Magvetőnél (Livingston bajtársai, 1976; Az őrző, 1977; Kései polgárvilág, 1978; July népe, 1984), utána sokáig semmi, majd nemrég megint néhány (Egymagam, Helikon, 1999; Önvédelmi fegyver, Ulpius-ház, 2001). Hasonlóan járt a mexikói Octavio Paz és az amerikai Toni Morrison is. A Helikon Paz díjazása évében, 1990-ben hozta ki egy könyvét (Meztelen jelenés: Marcel Duchamp), 2000-ben egy spanyol-magyar nyelvű kötetét (Futóhomok + Rappaccini lánya) a Noran, esszéit tavaly az Európa (Az erotikus túlpart: Sade) adta ki. Morrisontól 1986-ban megjelent a Salamon-ének (Magvető), ´93-ban megkapta a díjat, még az évben jött a Dzsessz az Európánál, aztán hosszú szünet, majd 2000-ben A Paradicsom.
Mindhármuknak bőséges a magyarra le nem fordított könyvjegyzéke, akárcsak V. S. Naipaulnak: a trinidadi író 2001-ben vehette át a díjat, s ekkor feltűnően hamar a boltokba került A nagy folyó kanyarulatában című regénye. A Cartafilus adta ki, a ´83-as Európa-kiadáshoz készült fordítás fölhasználásával - a villámgyors megjelenés azonban a szerencsének köszönhető, a díj kihirdetésekor már nyomdában volt a könyv, amely azóta kb. kétezer példányban kelt el. (Az Eva Perón visszatér című, az Európánál ´84-ben megjelent műve viszont nem bukkant fel újra a díj nyomán.) A Cartafilus a szerző két másik kötetére is opciót szerzett, a Fél élet (Half a Life) őszre várható. Kevés az esély rá, hogy Grass vagy García Márquez népszerűségét elérje Naipaul, de hogy nálunk Gordimer, Soyinka vagy "e sorsa vár rá, az megjósolhatatlan.
Szőnyei Tamás
