Huszonöt éves fennállását ünnepelheti a Walkabouts zenekar. Ünnepelheti, de nem hinném, hogy fogja, mert valahogy nem olyan ünneplős fajta. Meg amúgy is: most mit ünnepeljen benne? Összehozott egy csomó lemezt, ha jól számolom, tizenkettőt éppen, mégsem lett belőle "híres" zenekar. Főleg odahaza, Amerikában nem. Ráadásul a zenekar lelke, a dalszerző-énekes Chris Eckman az ezredforduló után Szlovéniába nősült, és azóta ott él. Ezzel ugyan "hivatalosan" nem szűnt meg a Walkabouts, de azért így azok számára is elérhetetlen lett, akik pontosan tudják, hogy nem kell "bedőlni" a "sikertelenségnek". Mert attól még a Walkabouts az egyik legjelentősebb zenekar a világon.
A német Glitterhouse kiadónál, ahol a Walkabouts-lemezek nagy része kijött, ez nyilván tiszta sor. Nemrég - a születésnap alkalmából - egy tribute-albumot jelentetett meg: afféle előadók dolgozták fel a Walkabouts-számokat, mint például Hugo Race, Chris Cacavas, Jon Langford vagy a The Bambi Molesters - Got No Chains: The Songs Of The Walkabouts címmel. No, de ez most maradjon csak egy apró hír. Most inkább Chris Eckman
szólólemezeiről
kell beszélnünk. Az elsőt, aminek A Janela a címe, a kilencvenes évek végén írta. Akkoriban teljesen maga alatt volt, és a legkevésbé sem a showbusiness izgatta, hanem hogy ki tud-e mászni a depressziójából. Szimplán azért születtek a számai, hogy legyen valamibe megkapaszkodnia - és szerintem ennél nem is kell jelentősebb motívum. Részben Lisszabonban, részben Seattle-ben meg Portlandben vette fel őket, aztán a barátai is hozzátették a magukét, s végül a Glitterhouse rávette Eckmant, hogy ha forgalmazni nem is engedi, legalább a kiadótól rendelni lehessen belőle (www.glitterhouse.com, és nincs hat euró az ára...).
A 2000-re összeállt anyagnak legalább négy száma (Intrusions, Ghostface, Fadista, 20 Minutes On Train) a csúcsról való, egyébként meg úgy általában igen-igen hasonlít a kilencvenes évek második felében készült Walkabouts-lemezekhez - Eckman azon szerzők közé tartozik, akik a legjobb pillanataikban ugyanazt a dalt írják, hál' isten. Rettenetesen érzékeny és közben kísértetiesen felkavaró dalokat, túl a rock és a country-folk messzi fellegein. (Leonard Cohen, Townes Van Zandt, Nick Cave és Simon Bonney jelezhet ízt és nagyságrendet - persze csak a szemléltetés kedvéért.)
Az első, már szlovéniai album, a 2003-as Novi Svet viszont "másról szól", mondhatni, az a szabályt erősítő kivétel. Sőt nem is dalokat foglal magába, hanem egy tévésorozat zenéjét, kevesebb szívüggyel, inkább elkalandozva az elektronikus zenék terepén. Alkalmazott muzsikaként nagyszerűen helytáll, de azért ez egy másik történet - és nem az, amit én most annyira beszívni ajánlanék.
Új szelekről, friss hatásokról árulkodik a 2004-ben napvilágot látott Night Of Forgotten Films című album is, melyet Eckman a zágrábi The Bambi Molesters zenekarral készített, The Strange néven. A country és a blues ettől sem áll távol - mintha a Calexicót hallanánk, úgy indul, de aztán mintha a Die Haut venné át a stafétát, szóval azért ez masszívabban rockos, tisztességesen el-elszabaduló gitárokkal. (Ám megint csak "nélkülözhetetlen" legalább négy szám: Night Of Forgotten Films, See It In the Dark, Gone Missing, Run With The Hunted.)
Ugyancsak 2004-ben jött ki a The Black Field album is, s ez megint Eckman nevén. Azokban a hetekben születtek a dalai, amikor a Novi Svet készült, és éppen annak az agyasságát-bonyolultságát kellett ellensúlyoznia ezekkel a "hétköznapi" dolgokkal, melyeket otthon vett fel akusztikus gitárral. Aztán szólt a kollégáknak, hogy nyúlkáljanak bele bátran, Terry Moellernek - aki a Walkaboutsban is játszott - például. A cím és a borító egy szlovéniai festő, Nikolaj Beer - mellesleg Eckman apósa - képét mutatja, nem túl rózsás,
elhagyatott
tájképpel. Ennél sokkal "élhetőbb", amit a korongról hallhatunk, és ha valakinek kedve szottyan összebarkácsolni egy afféle "Best Of Chris Eckman"-albumot, a Befellt és a címadó The Black Fieldet nem kerülheti meg.
És még csak most jön a java.
A 2008-as Last Side Of The Mountain hátterében a szlovén költő, Dane Zajc Barren Harvest című kötetével való találkozás áll. Azt sokszor el kellett olvasnia egymás után. Arról a világról szólt, ami az övé: ami egyszerre bánatos és derűs, és mélyen kötődik a hegyekhez vagy az erdőkhöz vagy éppen a sivataghoz, annak mindenféle csúszómászóival. Egyből beugrott neki egy Townes Van Zandt-szám, az Our Mother The Mountain című. És akkor már sejteni lehetett, hogy ennek megint lemez lesz a vége.
Zajc 2005-ben, még mielőtt Eckman hozzákezdett volna, meghalt. De egyszer beszéltek telefonon. "Csak csináld!" - biztatta.
Azt hiszem, az Eckman-szólólemezek legeslegje született meg ezzel, mely Walkabouts-viszonylatban is a legfontosabbak, a Devil's Road vagy a Nighttown súlyával mérhető. Az a kifinomult melankólia, amely azokat uralja - és amely úgy tud megrendíteni, hogy soha nem billen át a szentimentalizmusba vagy az önsajnálatba -, a Last Side Of The Mountainről éppúgy elmondható, a nagyzenekari hangzással egyetemben. Erről nehéz számokat kiemelni, mert ez tetőtől talpig kirívóan jó, de ha nagyon muszáj, akkor mondjuk a Down Down, a Scorpions és a Who Will Light Your Path még a kirívónál is... Az utóbbi egy tökéletes duett a lengyel Anita Lipnickával - egy hanggal nem marad el a P. J. Harveyval vagy Kylie Minogue-gal közös Nick Cave-számok szintjétől. (Tessenek utánanézni a neten.)
S végül emlékezzünk meg a jövő időről. A következő év elejére várható a B K O című album, amely az Eckmant is magában foglaló Dirtmusic és a mali, tuareg Tamikrest zenekar közös lemezeként jelenik meg. Eckman mellett Hugo Race (egykor Bad Seeds-tag, nemrég koncertezett Pesten) és Chris Brokaw (egykor Come) számít még alaptagnak a Dirtmusicban, a városi folk-blues iránti közös megszállottsággal. (Dirt Music címmel az ausztráliai Tim Winton írt keserű regényt az elvesztett álmokról meg arról, amit belőlük a zene pótol, innen a név.) 2007-ben debütáltak (Dirtmusic), de most, miután a mali Sivatag Fesztiválon egymásra találtak a Tamikrest zenekarral, valami szokatlan izgalomra van okunk számítani. (Néhány percet már hallottam belőle, tényleg komolyan mondom.)
Eckman a Walkabouts nélkül is az egyik legjelentősebb a világon. A közeli Szlovéniából.
