World Music Expót 1994-ben rendeztek elõször Berlinben, és most Essenben tizedszerre, ugyanis a koppenhágait - összekülönbözve a helyiekkel - törölni kellett '96-ban. Ez a tisztes jubileum többeket nosztalgiára sarkallt: "Emlékszel még, amikor '91-ben összeültünk a Szovjet Kultúra Házában?", vagy "Lám, mibõl lett a cserebogár?", vagy "Ilyen lovat akartunk mi, apám?" - és így tovább. Mindazok, akik '94-ben is regisztráltatták magukat, ezúttal aranyszínû törzsgárda plecsnit kaptak: "10 Years - WOMEX Pioneers Club". Az idõ persze megszépíti a kezdetet, mikor is "még csak" háromszázötven (regisztrált) látogatót és harminc kiállítót jegyzett a rendezvény. Az ember pedig hajlamos elfeledni, hogy akkoriban veszteséges volt a vásár, és azt gondolja, hogy mégiscsak, az volt az igazi. A hõskor. Amikor - és ahogyan - szárba szökkent a mozgalom.
Nos, a mozgalom 1991-ben szökkent szárba, amikor a WOMEX elõdjeként mûködõ BID (Berlin Independence Days) világzenei szekciója megalakította az Európai Világzenei Fesztiválok Fórumát. Aztán a BID két év múlva kifújt, úgyhogy lépni kellett: ekkor állt elõ a Heimatklange Fesztivált és a Piranha lemeztársaságot vezetõ Borkowsky Akbar a WOMEX ötletével.
A koppenhágai fiaskó után adódtak még kellemetlenségek: a marseille-i vásár '97-ben drasztikus anyagi kudarccal zárult, majd szakadás történt a fórumban, és Borkowsky ellenlábasai létrehoztak egy "ellenvásárt" Strictly Mundial néven. (Ennek az lett volna a küldetése, hogy minden alkalommal egy-egy másik földrajzi régiót járjon körül, s ebben lehetett volna ráció, ha a fórum török partnere tavasszal nem nyúlja le a regisztrációkra és a standokra befolyt zsugát. De lenyúlta, mi több: azóta semmi hír, úgyhogy alighanem több veszett Isztambulnál: számomra legalábbis a Strictly Mundial egy disznó mûkedvelõ alakulattá fokozta le magát.)
A WOMEX pedig lépegetett egyre magasabbra, tovább. Tavaly Sevillában már több mint kétezer szakmabéli járt, és háromszáz kiállító osztozkodott kétszáz standon. (Túlnyomórészt a zenekaraikat kínáló ügynökségek, kisebbségben a kiadók, fesztiválok, médiumok.) Hogy az idei kiadás ezt a nagyságrendet überelte volna, arról még nem érkezett hír, de szerintem nem. Mindenesetre a közelében járt, ami ugyancsak elképesztõ, hiszen Sevilla és a Ruhr-vidék fílingje... - gondol-janak csak bele. És hát tény: lassacskán olyan méretûvé vált az adok-veszek, akár egy karácsonyi vásáron, és
besokallni
sem nehéz, annyi a gagyi. Ahogy a világzene kinõtte magát a szubkultúrából és befészkelõdött a mainstreambe, egy csomó kínos vállal-kozás csimpaszkodott rá, de ez így szokott lenni a jobb családokban is, gondolom. Ez van. Ennek a bekezdésnek sajnos nem tudok biztatóbb véget adni: igen, a világzene kommercializálódásával természetesen a WOMEX kínálata is felhígult, de ha ez kellett a fennmara-dásához, akkor én nem fogok duzzogni emiatt. Duzzogni másért szoktam.
Egy WOMEX-nek, mint tudjuk, három lába van. A vásározó része "hozott anyagból" dolgozik, s ugye az iparosodás jelét mutatja, de akinek biztos a szimata, azért ebbõl bõven kiszippanthatja a magáét. Szóval végül is oké. A negyvenöt perces kis konferenciákkal sosem volt baj, az mindig is a WOMEX húzóágának bizonyult - idén többek közt ilyen témákkal: kalózkodás a fejlõdõ országokban, afrikai underground, keleti zene Európában, a dél-afrikai demokrácia tíz évének kihívásai, szibériai zene határtalanul, világzene DVD-n, világzene és cenzúra, bejárat a senki földjére északon. Viszont az esti koncertek... - na, ott már évek óta gond van.
Én úgy látom, hogy nem lett volna szabad megszüntetni a "mûvészeti igazgató" tisztséget, s helyette egy héttagú testületet - a 7 szamurájt - bízni meg a program összeállításával. Attól, hogy megszûnt a személyes felelõsség, nem váltak sem demokratikusabbá, sem színesebbé a kiválasztás szempontjai, mindössze annyi történt, hogy 1999 óta nem tudni, hogy ki a hunyó. Amit tudni lehet, az viszont eléggé lehangol: a legfontosabb szempont már nem az, hogy kit kellene "mindenáron" bemutatni, hanem hogy melyik versenyzõ képes az úti- és szállásköltségét finanszírozni. Idén ötszázan jelentkeztek, és közel ötvenen kaptak lehetõséget - a zsûri szándéka szerint stilárisan és földrajzilag kiegyensúlyozottan.
Hogy a maradék négyszázötvenbõl még hányan fértek volna a keretbe, az szerencsétlen kérdés lenne, ám hogy a befutók közül többen is "kilógtak" a sorból, az tiszta sor. Vagy mert más mûfajban utaztak, mint például a mexikói Astrid Hadad kabaré-énekesnõ, vagy mert unalmasak voltak, mint a perui Familia Pillco trió, vagy történetesen azért, mert a WOMEX helyszínéül szolgáló Zeche Zollverein - egykor bánya, ma kultúrközpont - akusztikája vagy mérete bekavart. Komoly gond volt a hangosítással, némelyik produkció pedig azt kívánta volna, hogy ne egy "átjáróházban", hanem diszkrétebb viszonyok közepette lehessen élvezni. Persze meglehet, ez nem "adekvát" igény. Végül is ilyenkor négy színpadon, tizenöt perces eltolódással zajlanak a koncertek, szóval nincs mese: az ember vagy folyamatosan rohangál, hogy minél több mûsorba belekóstoljon, vagy kiválaszt magának hatot-hetet, hogy aztán kiderüljön: rossz lóra tett. Én elég sokat rohangáltam, mégis megüt a guta: a svájci Erika Stucky éneke és a lengyel harmonikás Motion Trio kimaradt.
De azért
nem sajnáltatom
magam. Elvégre két olyan társasággal gazdagodtam, amibõl egy is súlyos adomány. A mali Adama Yalombára azóta vadászok, hogy a Le Festival au Désert válogatáson hallottam, és most már leírható: az én emberem. Yalomba mindenféle tradicionális hangszeren játszik, csak húr legyen rajta, a zenekarát pedig gitárosok és dobosok alkotják - csupa fülig érõ száj, telis-tele szenvedéllyel meg hittel meg intenzitással. Hasonlóan gondolkodik a guineai Ba Sissoko is, aki villany-gitár gyanánt használja a korát, de én Yalombára esküszöm: szerintem sokkal jobbak a dalai. ' azon kevesek közé tartozik, akiknek el-hiszem: egy másik, egy jóval feketébb világból eredtek útnak a gyökereim.
A másik csapat teljesen ismeretlen volt idáig. Belgiumból jöttek, és DAAU - Die Anarchistische Abendunterhaltung a nevük. Hegedûvel, csellóval, klarinéttal, harmonikával, dobbal és bõgõvel játsszák a magukét - valami egészen különleges, sosem hallott ötvözetét kortárs kamarazenének, dzsessznek, etnónak. "Vadonatúj" muzsikát a "régi" katarzissal - feltétlen tessenek utánajárni: www.daau.com.
A többieket inkább hagynám. A Jaipur Kawa Brass Bandet legközelebb inkább egy rádzsasztáni lakodalmas menetben, a kubai Ska Cubanót mondjuk egy havannai szálloda halljában, a szenegáli Didier Awadi hiphopját pedig... - nem, azt inkább sehol. A marokkói Jil Jilala egykor a gnawa úttörõje volt, de már megfáradt, a belga-brazil Think of One presents Cuva Em Pó széthullott a színpadon, az algériai Djamel Laroussi pedig hatalmas felhajtással aprócska popdalokat rázott ki magából.
Magyar zenekar nem lépett fel a WOMEX-en. Ronda dolog, de ez van: most nem kellettünk. (Tavaly sem.) Hanem a vásáron, a standok között egy "The Hungarians" feliratú is állt, mégpedig három biztos lábon. A Sziget Fesztivál a fel-lépõket mustrálta, a SongFlower Artist Management (többek közt) a Muzsikás együttest és Juhász "Mitsoura" Mónikát menedzselte, míg a Hangvetõ/FolkEurópa Kft. a kiadott lemezeit terítette a világban. S annál a standnál mindig nagy nyüzsgés volt, tényleg, a legkomolyabban mondom. És korántsem csak a grátisz pálinkakóstolás kedvéért.
Marton László Távolodó
Essen, október 27-31.
