November 11-én este a bajor hatóságok 25 képet - olajfestményt, rajzot, litográfiát - tettek fel a www.lostart.de nevű honlapra abból az ezernégyszáz-valahány műalkotásból, amelynek létezéséről egy éve még semmit sem tudott a világ. A magdeburgi központú, 1994 óta működő internetes adatbank hatalmas információs bázisa a II. világháború alatt eltűnt vagy elrabolt műkincsek listáját tartalmazza. A hatóságok bejelentették, hogy tízfős szakértői bizottság (bel- és külföldi tudósok mellett egy államügyész és ketten a Jewish Claims Conference-től) lát neki a különleges lelet elemzésének, hogy a képek eredete mielőbb kiderüljön. Így a kifosztott tulajdonosok és leszármazottaik is előbb-utóbb hozzáférhetnek elveszettnek hitt jussukhoz. Hiszen nem csak olyan alkotásokról van szó, amelyeket a náci kultúrpolitika kiűzött a német múzeumokból. 590 kép tulajdonosáról vélelmezhető, hogy elsősorban zsidósága okán kobozták el tulajdonát, vagy "engedték meg" neki, hogy menekülése fejében fillérekért kótyavetyélje el kincseit.
A kis Gurlitt
Egy héttel korábban a német Focus c. hetilap állt elő a fantasztikus hírrel, hogy megtalálták a német művészettörténészek egyik legkiválóbbjának tartott, 1956-ban autóbalesetben elhunyt Hildebrand Gurlitt közel másfél ezer darabos, legalább egymilliárd eurót érő képgyűjteményét, elveszettnek hitt vagy sosem látott remekművek légióját egy leromlott müncheni lakásban. Többségüket keretezés nélkül, piszkos, de hibátlan állapotban, száz-egynéhány képet pedig keretezve. Picasso, Chagall, Degas, Emil Nolde, Max Beckmann, Gustave Courbet alkotásait. A festményeket, rajzokat évtizedeken át a ma 80 éves "kis" Gurlitt őrizte, a híres gyűjtő-szakértő-kereskedő fia. Cornelius soha életében nem dolgozott, nincs társadalombiztosítása sem, osztrák útlevéllel közlekedik, szomszédai sem ismerik, ritkán mozdul ki otthonról. Állítása szerint az apjától örökölt festményekből csak néhány darabot adott el az évtizedek során, hogy fedezze a megélhetését. 2010-ben egy Zürichből Münchenbe tartó vonaton hívta fel magára a vámosok figyelmét, furcsállták, hogy miért van nála 9000 euró készpénz csupa ropogós 500-as bankjegyben, miután azt állította, hogy egyáltalán nincs pénze (tízezerig nincs bejelentési kötelezettség). Pár hónap múlva bekopogtattak a lakására vagy harmincan, s a befőttesüvegek mögött könynyen rátaláltak a képekre. A már gyermekkorában különcként számon tartott férfi csak annyit mondott, hogy a hatóság igazán kivárhatta volna közeli halálát.
A Focus sztorija nyomán összetrombitált sajtóértekezleten kiderült, hogy a bajor vámhatóság már bő másfél éve vagy még régebben megtalálta az elégettnek hitt képeket, s egy tűzbiztos raktárban őrzi azokat. Ott vizsgálgatja 20 hónapja a műalkotások származását, tulajdonosi hátterét egy szál magában a Freie Universität Berlin munkatársa, Meike Hoffmann, aki úgy becsüli, hogy a jelenlegi tempóban még három évre van szüksége a teljes gyűjtemény eredetének megfejtéséhez. A képek eltitkolása, az elemzés lassúsága kérdések özönét vetette fel, így azt is firtatni kezdte a sajtó, hogy vajon a szövetségi kormány mióta tud a dugi képekről. A leghevesebben támadott bajor belügyminiszter mosta kezét, mondván, hogy ő már tavaly februárban tájékoztatta a szövetségi kormányt.
A nagy Gurlitt
Hildebrand Gurlitt 1895-ben beleszületett a kultúrába. Apja neves drezdai építész- és művészettörténész, testvérei művészettörténészek, archeológusok, muzsikusok. ' a német expresszionizmus mentoraként szerzett nevet magának, az általa 1926-tól dirigált zwickaui avantgárd múzeumnak tényleg a csodájára jártak. 1930-ban, 35 évesen azonban leváltották, vélhetően nagyanyjának zsidósága és a modern képzőművészet iránti bűnös vonzalma miatt. Gurlitt mégis ez utóbbinak köszönhette a nácizmus alatti karrierjét, Berlinben őt - akkor már mint műkereskedőt - bízták meg, hogy a hitleri vezetés által korcsnak, degeneráltnak nevezett modern képzőművészet képeit külföldön eladja, vagy elcserélje olyan klasszikus, mindenekelőtt 19. századi német alkotásokra, amelyek méltóak a német múzeumokhoz. A modern művek eltávolításáról 1938-ban törvény is rendelkezett.
Gurlitt részesedett is a művek hasznából, s a képeket drágán adta. A Bild am Sonntag által frissen megszerzett iratok szerint 1940 májusában 200 "korcs" olajfestményt, rajzot, nyomtatott grafikát vett potom 4000 márkáért a Goebbels-minisztériumtól (a képeket német múzeumokból selejtezték le), majd egy évvel később hasonlóan kedvező feltételekkel további 115 alkotást. Az olcsón szerzett festményekből a tilalom ellenére Hildebrand német gyűjtőknek értékesített, de még magának is megtartott valamennyit.
Ráadásul kinevezték a majdani linzi Hitler-múzeum négy főbeszerzője egyikének. A háború után azzal mosakodott amerikai kihallgatóinak, hogy kétgyermekes apaként a front és a náci kulturális szolgálat között választhatott. Tízszer járt 1942-44 között Párizsban, s úgy 200 festményt vásárolt össze múzeumokból, műkereskedőktől német "felhasználásra". Állítása szerint magánszemélyekkel sohasem tárgyalt. A restitúciós ügyekkel mindmáig bajlódó linzi Lentos Múzeum igazgatója, Stella Rollig szerint "aki üldözöttekkel seftelt abban az időben, nem maradhatott ártatlan".
"Az szörnyű, ahogy Gurlitt 1945 után viselkedett. Eltitkolta, hogy mekkora gyűjteményt szedett öszsze, inkább összepanaszkodta a világot a háborús veszteségeiről" - mondta Monika Tatzkow, az "elrabolt művek" egyik legismertebb szakértője az Art c. német művészeti magazinnak. Valóban, Hildebrand Gurlitt a háború után kettős életet élt; vizsgálták háborús múltját, de kimentette magát. Átadott az amerikai megszállóknak sajátjának mondott képeket, úgy 180 darabot, ám ezeket nagy merészen visszaigényelte 1950-ben - kettő kivételével nem is hiába. Eskü alatt vallotta, hogy több festmény nincs a birtokában, a drezdai bombázások idején minden a tűz martaléka lett. (Özvegye a hatvanas években szintén előadta ezt a változatot.) Gurlitt 1948-ban már a düsseldorfi művészeti egyesület igazgatója.
A korcsok korcsa, Kokoschka
A történetben az a leginkább bizarr, hogy a titkos készlet műértő körökben már rég nem volt titok. Maga Hildebrand Gurlitt is játszott a tűzzel. A Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung állítja, hogy egy német állam finanszírozta 1956-os New York-i és San Franciscó-i kiállításon olyan, Gurlitt tulajdonaként feltüntetett képeket mutattak be, szám szerint 23-at, amelyek közül néhányat a vámhatóság 2012-ben a müncheni lakásban lefoglalt. De nem restellte mutogatni az amerikaiaknak az otthona falán tartott Max Liebermann-képet, a Két lovas a strandont sem, állítván a rabolt festményről, hogy atyai örökség. (A kép már felkerült az internetre.)
A bécsi Belvedere Múzeum igazgatóhelyettese, Alfred Weidinger sem érti a nagy felhajtást az előkerült képek miatt, szerinte a műgyűjtés berkeiben mindenki tudott a gyűjteményről. ' például tárgyalt is az örökössel, amikor egy Kokoschka-kiállításra készült. Az óvatos Cornelius azonban szabadkozott, mint mondta, csak néhány grafikája van a náci rezsimben a "korcsok korcsának tartott" Kokoschkától. Egyébiránt az a néhány kép, amitől a megélhetése kedvéért az elmúlt évtizedekben megvált, szintén nem volt maradéktalanul tiszta. 2011-ben a kölni Lempertz aukciósháznak adta el az 1956-ban Amerikában már bemutatott Oroszlánszelídítő c. Max Beckmann-rajzot, s vita nélkül elfogadta, hogy az 1,2 millió dolláros bevételből juttassanak az eredeti tulajdonos, Alfred Flechtheim családjának is. Hogy rabolt képről van szó, arról Cornelius hallgatott, a titkot a hírnevére kényesen ügyelő aukciósház szakértője kutatta ki.
A történetnek még nincs vége, hangoztatja Markus Krischer, a Focus főszerkesztő-helyettese, aki egy kollégájával hónapokkal ezelőtt eredt a Gurlitt-kincs nyomába, s törte meg a hivatalos hallgatást. Az internetre az összes kép felkerül majd, de már az első 25 másolatra is annyian kattintottak, hogy a Lost Art honlapja összeomlott. A német kormány nem siet, elévülésre játszik, a kifosztott tulajdonosok utódai (eddig vagy százan jelentettek be igényt a képekre) viszont türelmetlenek. Anne Sinclair újságíró például a Párizsból Amerikába menekült híres műgyűjtő, Paul Rosenberg unokája (s az emlékezetes botrányig Dominique Strauss-Kahn felesége) már felfedezte a képek között Henri Matisse Ülő nő című festményét mint a család tulajdonát, s bejelentette rá vonatkozó igényét. Sinclair nagyapjáról szóló könyvének német nyelvű kiadása Kedves Picasso, hol vannak a Harlekinjeim? címmel az idén jelent meg.
A múlt héten a Spiegel c. hetilapnak sikerült megszólaltatnia a világméretű felhajtástól megriadt Cornelius Gurlittot, aki egész életében rajongott apja képeivel vette magát körül, s mást sem csinált, mint imádta és őrizte a műkincseket. Szerinte ezek az ő törvényes tulajdonát képezik, önként egyetlen darabot sem adna át belőlük. A nyomozást irányító ügyészség eddigi keménysége olvadni látszik, meglengette, hogy a tulajdonilag "tiszta" képeket - úgy 310 alkotást - hajlandó neki visszaadni. "Amilyen hiba volt az elmúlt másfél évben konspirálni, ugyanilyen tévedés lenne most elsietve visszaadni a képekből" - reagált a német Zsidó Központi Tanács elnöke.
Sonderauftrag Linz"Fogalmam sem volt a müncheni Gurlitt-gyűjtemény létezéséről" - mondja a Magyar Narancsnak Elisabeth Nowak-Thaller, a linzi Lentos Múzeum igazgatóhelyettese. Linz különleges helyet töltött be Hitler művészeti elképzeléseiben, egy Führermuseumról álmodott a Duna partján. 1939 júliusában be is indult a "linzi különleges megbízatás". Eszerint Hitler meglévő képgyűjteményét, a lefoglalt, elkobzott festményeket és az európai műkereskedelemben megvásárolt, főleg 19. századi német alkotásokat kellett volna egy Albert Speer tervezte épületegyüttesben kiállítani. A képek begyűjtése, biztonságos helyekre hurcolása 1945 májusáig tartott, akkor foglalta le a közel 5000 darabos, festményekből, szobrokból, bútorokból, porcelánokból álló kincset az amerikai hadsereg, a gyűjtemény 2008 óta maradéktalanul megtalálható a Német Történeti Múzeum internetes adatbankjában. Hildebrand Gurlitt főszerepet vállalt a soha fel nem épülő linzi múzeum "anyagbeszerzésében", de kivette részét a gyűjtésből az unokatestvére, Wolfgang Gurlitt is. ' is jól menő képkereskedő volt már a húszas évek Németországában, aki elsősorban osztrák festők műveire koncentrált. Kanyargós háborús évek után ő más utat választott, mint a kedves kuzin, a titkolózás helyett a nyilvánosságot. Már 1945-ben felajánlotta az amerikaiaknak, hogy a Führer-központnak szánt Linzben hozzanak létre egy modern művészeti galériát. Osztrák állampolgár lett, előbb kölcsönbe adta a városnak szebbnél szebb képeit, aztán viszonylag olcsón el is adta nekik, s ő lett a festményeket bemutató Új Galéria igazgatója 1962-ig. A galériát tíz éve Lentos Múzeumnak keresztelték át. "Nyolcvannyolc festményt - köztük Klimt, Schiele, Kokoschka. Nolde, Pechstein műveit -, 33 rajzot vásárolt meg a múzeum Wolfgang Gurlitt-tól. Hat éve külön szakértői csoport vizsgálja e képek származását. Vagy tíz mű akadt fenn eddig a rostán, az elemzéssel még nem végeztünk" - mondja Nowak-Thaller. |
