Az egykori városrész egyetlen, mondhatni autentikus megjelenési módja a kiállítás - jó, mondjuk más alternatíva immár nincs is, miután már évtizedek óta nem is létezik, leszámítva egy-két megmaradt épületet a Gellért-hegy, Nap-hegy, vár közül a Duna-part felé kiterülő völgy szélein. Nem sejtetve viszont, hogy dél felé egészen a mai Gellért térig húzódott le annak idején a Tabán, sőt a rakparti szűk sáv mentén a hegy oldalához tapasztott - illetve részben belé vájt - épületsor volt itt a legrosszabb hírű utca. De megmaradt lenn, a park szélén egy különleges, kusza hangulatú lakóház is, ahol nemcsak Virág Benedek lakott, hanem helytörténeti gyűjteményt is berendeztek: erényeit már volt alkalmunk dicsérni (Élő legenda, Magyar Narancs, 2007. augusztus 2.), akkor még nyitottabban a nosztalgikus hangok iránt, hiszen benne álltunk tárgyunk utolsó töredékében. Az a gyűjtemény, úgy hírlik, zárva tart, sehogyan sem hírlik, hogy meddig, ez teszi részben megmagyarázhatóvá, hogy a Tabán történetét miért az ugyancsak halálra ítélt "budán tanulmányozhatjuk, Saly Noémi rendezésében. Részben a hely bősége, amely nagyvonalú rendezést tesz lehetővé. Végül pedig Krúdy Gyula személye is, aki a tabáni kocsmázásokból egykor ebbe az épületbe tért haza. Az üvegtetős hallban (régen udvar volt) a három eltérő jellegű kiállítás-részlet közül az informatív rész látható tablókon, ami ránézésre kevéssé újszerű, tartalmában viszont nem egyszerűen gazdag, hanem érdekes is, tele olyan várostörténeti ismeretekkel, amelyek végre nem hangulati, hanem urbanisztikai szempontból mutatják be a Tabán történelmét, társadalomrajzát. Ebből kiderül, hogy Mátyás király alatti méreteit és lélekszámát csak 1850 után éri el, hiába települnek meg az 1600-as években tömegesen a rácok, akiktől az egykori Hosszú, illetve Hátulsó Város végleges, a tímárok tömeges jelenlétére utaló nevét is elnyeri.
A tímárság, vagyis bőrkikészítés vízhez kötött munka, és jól jött, hogy itt ömlött a Dunába a hegyekből lefutó Ördög-árok, amelyet az 1870-es években kezdtek befedni, hogy aztán a patak áradása valósággal szétrobbantsa az épülő boltozatot, lerombolva az időközben fölé épült házakat. De a legfontosabb szerepét dunai átkelőhelyként nyerte el a Tabán. A Gellért-hegy miatt összeszűkülő folyószakaszon állítólag már a római időkben, majd a középkorban és török korban is állt hajóhíd. Az utolsó, "legkorszerűbb" 1830-ban készült el, és biztonságosan elbírta a legnagyobb ökrös szekereket, sőt egymással szemben haladva is bőven elfértek a majdnem kilenc méter széles útpályán, amelyet kétfelől egy-egy méternyi gyalogjáró övezett, 43 testes dereglyére támaszkodva. A Lánchíd még csak kerülőútra terelte a forgalmat, de amikor elkészült az Alagút is, végképp megszűnt a Tabán közlekedési jelentősége. Bortermő területként a filoxéra vetett véget a dicsőségének, de közben már a városi házak is kezdték elhódítani a szőlőtől a földterületet, úgyhogy az elszegényedő szőlőmunkásokat sem tartotta már senki a zsúfolt, tűzvészektől gyakran látogatott városrészben.
Így alakult át a Tabán kicsit bohém, valamelyest félvilági mulatónegyeddé, amelynek a hangulatát festmények mellett fotográfiák tömege őrzi. A főváros már 1894-ben kimondta a "területrendezés" szükségességét, a tervek azonban lassan érlelődtek. A jövőbeli Tabánról mint turisztikai célpontról álmodtak a várostervezők, nem annyira a kocsmákra, mint az itteni fürdőkre alapozva, nyilván nem is sejtve a főváros növekedésének léptékeit - hogy ti. mára lényegében Budapest kellős közepén állna az a bizonyos békés, hangulatos fürdőváros pavilonokkal, Kurhaussal, ivókutakkal. A nyolcvan éve elkezdett bontás aztán lényegében a hatvanas évek elejéig elhúzódott - ekkor kellett helyet csinálni az új Erzsébet híd feljárórendszerének. A korabeli lakossági elégedetlenséget alighanem a terület tartóssá váló kopársága idézte elő, de aztán a fák és bokrok lassan parkká formálták a Tabán hűlt helyét.
A kiállítás második része képkiállítás: talán az 1800-as évekből származó metszetek a legizgalmasabbak. Némelyik közülük nem személyes élmény alapján készült, hosszan el lehet szórakozni a tévedéseken, elrajzolásokon. De hogy mi mindenféle emberek éltek a régi Tabánban, ez már a harmadik, térben is erősen elkülönülő kiállításrész tárgya. Az emeleti helyiség beugrói egy-egy neves család történetét mutatják be, "mesterségük címerét" enteriőrökben megjelenítve. A tárgyak fennmaradása is jelzi, hogy feltörekvő, polgárosult családokról van szó, ahol viszont a nagyszülő még egyszerű tímár, mosónő, búcsúkban mézből és vízből összeforralt, hűtött márcot árusító mézeskalácsos volt. Oravecz Paulát, a megesett fürdőbeli cselédet Brazíliába, majd Déry Tibor oldalán az írói pályára sodorta hányatott élete. Nagykovácsy (Kovacsevics) Milenkó után nem sok emlék maradt, tímár apjára állatbőrökkel utal a kiállítás, miközben ő maga Budapest egyik leggazdagabb embere, a majdani (már nem lebontott) Úttörő Áruház tulajdonosa volt, aki - úgy tudni - Nyugatra távozása előtt inkább ingyen szétosztogatta az árukészletét, nehogy az oroszok/kommunisták kezére kerüljön. Ez a sorsokból összeálló Tabán-egyveleg teszi igazán színessé a képzeletünkben rögzült, harmonika- és tamburaszóval körített állóképet.
Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, nyitva március 2-ig
