Nem volt öltöző, az uszodában kellett vetkőzni, mi játszunk fekete sapkában, röhej, a pályán is, ez a csapat már kész, röhej. Mert pálya még van, csépapír, éjjel a Királyerdőből ide csörtetnek a vaddisznók, az öt és felesre, lefekszenek a sárba. A mi kapusunk bezzeg nem fekszik le, viszont nem is vetődik. Hogy is nézne ki, kapus létére, a meze! Kikapunk hat góllal, szaunázni nem akarnak?, levegőnk elfogyott, büfé van?, na, majd ott. Hábé, a szomorú csöndet kihasználva petíciót adok körbe, tiltakozunk, hogy az NB I-et az öregfiúk bajnokságához hasonlítsák, aláírás: tisztességben megőszült, -hízott, -kopott, -bűnhődte már e, helyes válasz aláhúzandó, öregfiúk. Persze nem huzigálnak, anyátok, morogja balhátvédünk, nem tudván, hogy klasszikus(ok)tól idéz. Mindenki menekül a szigetről, csak mi maradunk Csepelen Ferivel, aki oly zseniálisan játszott beállóst Tétényben, de föltűnik a pálya minden pontján, ám leginkább a kocsmákban, csöndes viselkedésével. Elvitetjük magunkat a csapat legjobb autójával a papírgyári kocsmáig, Vörös Csepel, vezesd az autód, mindenhol egy üveg sört iszunk, ketten, vagy csak pohárral, már itt se tartjuk be, félünk, párocskának néznek ki bennünket, és jól meg. Csak kéregetéssel zaklatnak, látták az autónkat?, nem adunk, aki ad, azt is kidobom, rikácsol (ahogy kell) a kocsmárosné, de nem ezért nem. Kocsmában soha. Minket nem kell, kidobni, kihörpintjük, úgy látszik, nem eléggé, a kötöttsapkás megissza a maradékot, arany ászok, megjöttek a fasza srácok. Túrajelzés: tovább az adyendrén (ez a magyar ramadan), Feri fölmutat a tizedikre, szülei most a konyhában ülnek és róla beszélgetnek, kedvest, szépet, mit sem sejtve. A Duna utcában rejtett kincs, neve Ilyenavilágonnincs kocsma, avagy Korcsma a neobarakkhoz, fatákolmány, ám benn a boldogság, mostanában 42 kiló, bor (?) mellett könyököl.
