A nagy téglatest, mint valami sztélé, melyre ráíródott a művész pályájának szinte minden gesztusa, a tér tengelyében rendíthetetlen mértani idomként feszül, síkjain viszont a szétomló káosz ömlik telibe: Dús az elmúlt ötven év képzőművészetének általa fontosnak tartott lapjait kasírozta szimbolikusan az oldalakra, önironikusan, gúnyosan, vicceskedve, bánattal telve, fontoskodva, kétkedve, magabiztosan. Ahogy az évszázados tér és a napokban elkészült műegyüttes kettőssége sötét és világos íveket húz, okszerűen ugyanígy kettős a néző érzése. A lírai lexikon és a kaotikus műtörténet látványos kulisszái között bolyongva eldönthetetlen, hogy a mester tanítani (konstruálni) vagy feledtetni (dekonstruálni) akar; kideríthetetlen, hogy öniróniája vagy szarkazmusa az élénkebb, harsányabb, s mert az ambivalencia, a bizonytalanság a képek és a néző megbonthatatlan barátságának záloga, a kiállítás vagy, mondjuk, installáció roppant termékenyen érteti meg/félre önmagát. Hogy melyik melyik és mikor melyik, a szemlélő döntésére van bízva.
Bizonyosnak látszik számomra, hogy Dús, akarva-akaratlanul, keserű kommentár gyanánt (is), valamint analitikus szintézisként, más szempontból szintetikus analízisként tárja munkáját a látogató elé, s fő tétele a kizárólagosság tagadása. Ehhez, gondolom én, a sokáig számára is vonzó áramlat, az absztrakt expresszionizmus prófétájának, Clement Greenbergnek a szavait kifordítva juthatott el, hosszú praxisa alatt. Vagy ha nem is ennek révén, az bizonyos, hogy Greenberg véleménye a pop-artról, neodadáról – Dúsra korán és máig hatottak ezek – befolyásolták gondolkodását, valószínűleg tiltakozásra késztették, mostani nagy, szintetikus munkája erről (is) tanúskodik. Greenberg 1969-ben kijelentette: „Nyilvánvalóvá vált, hogy a művészet anélkül is lehet meghökkentő, hogy bármi önmagában meghökkentőt – sőt, újat – tenne vagy mondana. Maga a meghökkentő, látványos vagy nyugtalanító jelleg vált konvencionálissá, a biztonsá́gos jó ízlés részévé.” (Avantgárd attitűdök: új művészet a hatvanas években.) Egyrészt igaza volt, másrészt tévedett, és nem sejthette, mi minden jön még. Nem látta vagy nem tudta, hogy nem az absztraktban, hanem az expresszionizmusban van a „gyúanyag”, a nem konvencionális örök forrása. „Nincs az a művészi rakétaszerűség és üres doboz vagy egy mű, ami felás, szé́tdobá́l, ugrándozik vagy szortí́roz, amely annyira meghökkentette volna a felkészületlen ízlést az utóbbi években, mint néhány olyan alkotás, amelyet nyugodtan nevezhetünk táblaképnek, vagy néhány másik, amely deklaráltan nem kíván más lenni, mint szobor. Legyen szó bármely médiumró́l, a művészet – összesűrűsödve azzá, amit a tapasztalatban kivált – viszonyokból és arányokbó́l születik meg… Egy egyszerű, díszítetlen doboz is sikert érhet el ezen a téren; és ha mégsem sikeres, az nem azért van, mert csak egy doboz, hanem mert arányai, méretei nem ihletettek.”
Mintha ezeket a szavakat fordítaná meg Dús, és állítaná Greenberget a fejéről a talpára, amikor kijelenti, vagyis kiábrázolja: nemcsak a „forma” helyességén, perfektségén múlik a mű titka-lényege, de olykor a leíráson, a formára rakódott, ráíródott rétegen, sőt: lepedéken is.
És a keletkezett vagy teremtett káoszban… A nagy hasáb (koporsó?) tetején – közvetlenül nem, csak a falra vetített képen látható – maga a művész hever, vagyis kinyúlva van, nyitott szemmel, kezében püspökbot módjára méretes festőhengert szorongat. Mintha magának Sirone-nak, a Csontbrigád kapitányának reinkarnációja lenne, azok után, hogy „úgy érezte, nyomban végigzuhan egész hosszában a padlón. Már emelkedett is feléje a sok korhadt deszka, és süllyedt a mennyezet, míg hegyesszögben a küszöbön áthatolva szelíden kettéválnak és rezegve sokasodnak a tárgyak. A kettős kontúrú képek: (…) minden átlátszó, csupa érintkező körvonal, zavarosan, kuszáltan, egymásra torlódó síkok káoszában.”
Vagyis a retrospektív rendben.
Dús László kiállítása, Fővárosi Képtár, Templomtér, Bp. III., Kiscelli u. 108., nyitva április 6-áig
