Andrej Tarkovszkij szerint a szépség nem tárulkozik fel olyan embereknek, akik nem szomjúhozzák vagy félreértelmezik az igazságot, és bár fogalmam sincs, mi hajtotta Szilágyi Lenkét a Volgán imbolygó Petrokreposzty fedélzetére vagy épp Szimferopolba, az biztos, hogy az OSA Archívum kiállításán (kurátor: Székely Katalin) a fénykép igazsága megmutatkozik.
Túl könnyű volna „csak” útinaplóként vagy szubjektív, lírai impressziókként, ügyesen elkapott utcai pillanatokként értelmezni a fotókat. Persze embereket látunk a tájban, ahogy felfedik önmagukat a messziről jött idegen objektívjének: nyitott arcok egy poszt-apokaliptikus, kóbor kutyákkal teli édenben. Csak győzzük állni a tágas kiállítótérben a fiatal halász vagy a kutyájával büszkélkedő, melegítős pityeri kislány szenvtelen tekintetét! Egy elmúlt korszak arcai ezek, arcok, amelyeken nyomott hagyott „Oroszország”. És a letűnt kor egy letűnt fotótechnikai eljárással készített, fekete-fehér fényképeken tárul elénk. Szilágyi posztszovjet világának szabályai elragadóan kiismerhetetlenek: az emberek nagykabátban nézik a tatról a teliholdat; aranyfog csillan a 16 éves lányok mosolyában; az aranyló fűzfaerdő csuvasok házait rejti. Itt arról mesélnek anekdotákat, hogy emberhúsból készül a pirog és ágynemű csontgombjából a húsleves. Alighanem e rejtélyes öntörvényűségből, és annak pártatlan rögzítéséből származik Szilágyi képeinek dezorientáló időtlensége. Ezáltal válnak a képek az emberi állapot metaforájává, és lesznek az igazság örök szomjúhozásának kegyetlen dokumentumai.
Pálos Máté
Centrális Galéria, nyitva: szeptember 20-ig
