Kiállítás

Posztszovjet – Szilágyi Lenke fotói 1990–2002

Képzőművészet

Andrej Tarkovszkij szerint a szépség nem tárulkozik fel olyan embereknek, akik nem szomjúhozzák vagy félreértelmezik az igazságot, és bár fogalmam sincs, mi hajtotta Szilágyi Lenkét a Volgán imbolygó Petrokreposzty fedélzetére vagy épp Szimferopolba, az biztos, hogy az OSA Archívum kiállításán (kurátor: Székely Katalin) a fénykép igazsága megmutatkozik.

Túl könnyű volna „csak” útinaplóként vagy szubjektív, lírai impressziókként, ügyesen elkapott utcai pillanatokként értelmezni a fotókat. Persze embereket látunk a tájban, ahogy felfedik önmagukat a messziről jött idegen objektívjének: nyitott arcok egy poszt-apokaliptikus, kóbor kutyákkal teli édenben. Csak győzzük állni a tágas kiállítótérben a fiatal halász vagy a kutyájával büszkélkedő, melegítős pityeri kislány szenvtelen tekintetét! Egy elmúlt korszak arcai ezek, arcok, amelyeken nyomott hagyott „Oroszország”. És a letűnt kor egy letűnt fotótechnikai eljárással készített, fekete-fehér fényképeken tárul elénk. Szilágyi posztszovjet világának szabályai elragadóan kiismerhetetlenek: az emberek nagykabátban nézik a tatról a teliholdat; aranyfog csillan a 16 éves lányok mosolyában; az aranyló fűzfaerdő csuvasok házait rejti. Itt arról mesélnek anekdotákat, hogy emberhúsból készül a pirog és ágynemű csontgombjából a húsleves. Alighanem e rejtélyes öntörvényűségből, és annak pártatlan rögzítéséből származik Szilágyi képeinek dezorientáló időtlensége. Ezáltal válnak a képek az emberi állapot metaforájává, és lesznek az igazság örök szomjúhozásának kegyetlen dokumentumai.

Pálos Máté

Centrális Galéria, nyitva: szeptember 20-ig


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.