Kiállítás

Posztszovjet – Szilágyi Lenke fotói 1990–2002

Képzőművészet

Andrej Tarkovszkij szerint a szépség nem tárulkozik fel olyan embereknek, akik nem szomjúhozzák vagy félreértelmezik az igazságot, és bár fogalmam sincs, mi hajtotta Szilágyi Lenkét a Volgán imbolygó Petrokreposzty fedélzetére vagy épp Szimferopolba, az biztos, hogy az OSA Archívum kiállításán (kurátor: Székely Katalin) a fénykép igazsága megmutatkozik.

Túl könnyű volna „csak” útinaplóként vagy szubjektív, lírai impressziókként, ügyesen elkapott utcai pillanatokként értelmezni a fotókat. Persze embereket látunk a tájban, ahogy felfedik önmagukat a messziről jött idegen objektívjének: nyitott arcok egy poszt-apokaliptikus, kóbor kutyákkal teli édenben. Csak győzzük állni a tágas kiállítótérben a fiatal halász vagy a kutyájával büszkélkedő, melegítős pityeri kislány szenvtelen tekintetét! Egy elmúlt korszak arcai ezek, arcok, amelyeken nyomott hagyott „Oroszország”. És a letűnt kor egy letűnt fotótechnikai eljárással készített, fekete-fehér fényképeken tárul elénk. Szilágyi posztszovjet világának szabályai elragadóan kiismerhetetlenek: az emberek nagykabátban nézik a tatról a teliholdat; aranyfog csillan a 16 éves lányok mosolyában; az aranyló fűzfaerdő csuvasok házait rejti. Itt arról mesélnek anekdotákat, hogy emberhúsból készül a pirog és ágynemű csontgombjából a húsleves. Alighanem e rejtélyes öntörvényűségből, és annak pártatlan rögzítéséből származik Szilágyi képeinek dezorientáló időtlensége. Ezáltal válnak a képek az emberi állapot metaforájává, és lesznek az igazság örök szomjúhozásának kegyetlen dokumentumai.

Pálos Máté

Centrális Galéria, nyitva: szeptember 20-ig


Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát.