ŐSZMŰVÉSZET - Interjú

„Partizánok voltunk”

Szilágyi Lenke fotóművész

Képzőművészet

Sztálin, Gagarin és Gorbacsov portréi a falon, előttük abház bácsika, mellkasán temérdek kitüntetés. Kutyák szédelegnek a moszkvai utcán, hajó vonul különös társasággal a Volgán. Elkapott pillanatok egy széthullt birodalomból 1990 és 2002 között.

Magyar Narancs: Mikor jártál először valamelyik posztszovjet köztársaságban?

Szilágyi Lenke: Még a szovjet időkben, 1988-ban a Kampec Doloressel utaztam ki egy koncertre Vilniusba. Nem sokra emlékszem, csak arra, hogy valami szörnyű panelben szállásoltak el minket, és a gyezsurnaja erőteljesen mutatta, hogy gyévocski erre, málcsiki arra. Megfogott a dolog értelmetlensége, hiszen egyetlen közös lakásról volt szó, és amint becsukódott utána az ajtó, már keveredtünk is.

MN: A nyolcvanas évek közepétől komoly utakat tettél, a fotózással egybekötött utazás az életed része lett. Mi határozta meg, hogy merre indulsz?

SZL: Állandóan mehetnékem volt, de pénzem semmi, így a lehetőségek vezettek, főleg baráti meghívások.

MN: A képek mellé most kikerültek a korabeli naplóbejegyzéseid is. Ezek külön futó projektek voltak?

SZL: Nem volt projekt egyik sem. Amúgy is: régimódi vagyok. Ma már mindenki projektben gondolkodik, de én sosem terveztem ilyen nagyívűen, amerre sodródtam, azt próbáltam megfogni és rögzíteni magamnak. A szövegek is így jöttek, csak leírogattam a megfigyeléseimet. Nem vagyok szorgalmas napló­író, csak akkor írtam, ha nem volt mit olvasnom, vagy ha – mint ezen az 1991-es hosszú volgai hajóúton – rengeteg időm volt.

MN: Egyik kritikusod írta, hogy a képeid nem tűrik a képaláírásokat. E szövegek most mégis kiegészítik a képeket.

SZL: Hirtelen ötlet volt, amikor a kiállítást tervezni kezdtük, eszembe jutott, hátha működhet így, előszedtem hát a régi füzeteket.

MN: Az itt megjelenő képek 1991-től a kétezres évek elejéig több utazás pillanatait rögzítik. Ez az első alkalom, hogy együtt láthatók. Miért most?

SZL: Adta magát a hely, nemcsak a méretei­vel, hanem azzal is, hogy egy történeti archívumban vagyunk. Évekig pihent ez a hatalmas anyag, ha nincs ez a lehetőség, sosem dolgozom fel. Mindig ott volt a fejemben, hogy össze kellene rakni valamikor, egy jó része a képeknek csak most lett előhívatva.
A bekeretezettek korabeli nagyítások. A válogatás közben, harminc évvel a rendszerváltás után érdekes volt visszatekinteni erre a ma már nem létező világra. Az utolsó kiállított kép a kétezres évek elejéről van, és noha azóta is jártam sok helyütt arrafelé, fotóztam is, de ez az anyag lezártnak bizonyult. Ebben talán közrejátszik az is, hogy maga az analóg fotózás is visszaszorult. Már én is ritkán fényképezek fekete-fehérre. Hiába próbálnék ezzel szembemenni, ellenkezni, tudomásul kell venni. Véget ért egy korszak, ilyen értelemben is.

MN: A képeid fókuszában mint mindig, most is emberek állnak. Tudták az alanyok, hogy fotózod őket?

false

 

Fotó: Németh Dániel

SZL: Ebben is megfogható a változás. Az emberek már nem hagyják magukat csak úgy fotózni, manapság folyamatosan konfliktusba keverednék az utcán, ha fényképezni kezdenék, fel is hagytam ezzel, csak távolságtartóbb dolgokat tudok csinálni. Régebben az emberek nem voltak ennyire bizalmatlanok. De korábban is, ha éreztem az ellentartást, inkább nem fényképeztem. Pedig nincs mitől tartani, nem vagyok riporter, mindig is naplóként fogtam fel a fényképezést, hogy megtarthassam magamnak, amit láttam.

MN: Sok képeden látszik, hogy elég közel kerültél az alanyodhoz. Beszélsz oroszul?

SZL: Orosz tagozatra jártam, így korábban valamennyire beszéltem, de ez mára megkopott. Nem beszéltem tökéletesen, de ez sosem volt akadály. Ráadásul az első hosszabb, négy hónapos kint tartózkodásomkor potya­utasként Bulgakov-kutatókhoz csapódtam.

MN: Írod, hogy sokszor volt idegenvezetőtök. Meg is figyeltek benneteket?

SZL: Az oroszok kontrollmániásak, nem lehetett csak úgy egyénileg sétafikálni. A turista­helyekre is csoporttal kellett menni, ha valaki elkóborolt, már le is csaptak rá, és visszaküldték a falkába. Abban a gyönyörű és hatalmas országban minden megvan, amit az ember látni akar, csak éppen nem engednek a közelébe. De mi partizánok voltunk, megpróbáltuk kijátszani ezeket a nevetséges szabályokat. Belépéskor először is be kellett jelentkezni a rendőrségen, a szállodákban, de előtte is rengeteg vízumpapírt ki kellett töltenünk, megjelölve a helyeket is, ahová menni szándékozunk. Szerencsénkre voltak kapcsolataink egyetemi figurákkal, és szereztünk ilyen beutalószerű papírlapokat, beírtuk a vágyott helyeket, elláttuk ezeket mindenféle hivatalosnak látszó álpecsétekkel. A barátunk titkára, Igor pedig abban is segített, hogy intézte nekünk a jegyeket és a bevásárlást. És ez óriási segítség volt, hiszen a külföldieknek minden legalább a triplájába került. De azt, hogy mit fotózok, nem kontrollálta senki. Illetve egyetlen helyen támadt kellemetlenségem. Egy kolostort néztünk meg, amit a szovjet időkben valamiféle börtönnek használtak. Az udvarán halomban hevertek a nagyon komoly csontok, lábszárcsont, csípőcsont. Közel mentem, mert mintha egy koponya rémlett volna elő. Le akartam fotózni, de látták, hogy kapirgálok, és elzavartak.

MN: Épp akkor voltál kint Grúziában, amikor Gorbacsovot eltüntették.

SZL: Senki nem tudta, mi lesz, pánikoltak az emberek, Igor hangosan zokogott éjszaka, hogy mi lesz a hazájával. Telefonálni sem lehetett, csak táviratozni. Hiába volt ott a sok telefon – meg is örökítettem egy képen, mert abszurdnak tartottam, hogy egy-egy fülkéből csak egy adott várost lehet hívni –, süketek voltak a vonalak.

MN: Veszélyben érezted magad?

SZL: Igen, de nem életveszélyben, a háború egy év múlva tört csak ki. 1996-ban, amikor ismét ott jártam, visszalopakodtam egyszer. Csak nőket engedtek át a határon, mert az orosz oldalon volt egy piac, kordonokon keresztül lehetett közlekedni és valaki kijött értem. Visszajutnom egy hamis útlevéllel sikerült. Fotóztam ugyan, de ebből nem válogattam, mert csak lehangoló romok voltak a fotókon. A híres üdülő, a Gagra szétlőtt kísértetvárossá vált. Benéztem egy-két házba, de nem mertem bemenni, féltem, hogy esetleg robban.

MN: Mi volt a legmelegebb helyzet kint?

SZL: Egyszer megtámadott egy fickó a Krímben, nem tudom, mit akart tőlem. Egy tengerparti dombon van egy híres orosz írónak, Volosinnak a sírja. Állítólag hatalmas ember volt, jól kitolt a koporsóvivőkkel, míg felvitték ezen a meredek emelkedőn. A sírjánál csavarogtam egyedül, egy kigyúrt pasi itt eredt a nyomomba. Amikor utolért, letepert, és ordított valamit folyamatosan a fülembe. Ledermedtem, majd annyit kiabáltam vissza magyarul: megeszlek! Erre elnémult és odébbállt. Nem hiszem, hogy a fenyegetés ijesztette volna el, inkább csak felmérte, hogy külföldi vagyok, és mint ilyennel, nem tanácsos velem szórakoznia.

MN: Mennyire volt otthonos a kinti világ?

SZL: Ha utazom, nem akarok kritizálni, nem akarok vélekedni, egyszerűen azt szeretném megtapasztalni, hogy ott mi van. Próbálok mindig alkalmazkodni és nincsenek luxuselvárásaim sem. Azt tapasztalom immár nagyon sok és sokféle út után, hogy tényleg csak a körülmények mások, az embereket nagyon hasonló dolgok mozgatják, hasonló érzelmek és rokon kapcsolati dinamikák.

MN: Mennyire volt éles a kontraszt Magyarország és a posztszovjet városok között? Te mégsem a nyugati ember szemével nézel. Debrecenből származol, láttál párhuzamokat a vidéki élettel?

SZL: A vidékre nagyon mélyről ráismertem. Az én rokonságom Borbély Szilárd Nincstelenekjének a világában élt, a nyarakat én is ott töltöttem a tanyavilágban a nagymamámnál az unokatestvéreimmel. A hatvanas években még petróleumlámpával világítottunk, de nem mondtuk szegénynek magunkat. Azt mondtuk: vidéken ilyen az élet.

MN: Tyúkok tipegnek a belvárosban, egy különös alak ferde fejjel bámul. Sokszor már a beállításnak van valami abszurd humora, amit a feliratok is aláhúznak – mint például az, hogy ne etessük kenyérrel a sirályokat, mert a kenyér a nép tulajdona.

SZL: Pedig akadt már, aki azzal kritizált, hogy nincs humora a képeknek. Ettől kicsit elszomorodtam. Persze soha nem röhögőgörcsös humor van ezekben az elkapott pillanatokban, de én direkt vadászom a kifordított szituációkat, az abszurd helyzeteket, a rejtett furcsaságokat. Sok arca lehet a humornak, én azt kedvelem, ha valami egy kicsit kibillent, egy kicsit csorba. Ha kilóg a rendből. Van egy képem például Petriről, a Batthyány téren készült. Még Pintér Jóska – aki azt az albumomat tervezte, amelyben benne volt – is csak egy év után fedezte fel, hogy a kis Ádám ott pisil a háttérben. Birtalan Zsolt fotográfus jegyezte meg egy beszélgetésünkkor, hogy észrevette, nálam sokszor van a háttérben, a fő téma mögött valami matatás. És hogy mások ezeket félve kerülik, esetleg ki is retusálják. De engem felvillanyoznak ezek a játékok. Van itt a torzsoki folyóparton három kislány. Bűbájos kép. De mit akar az az alak a bokorban?

MN: Ebben a posztszovjet életben mintha eleve mindenben ott lenne ez a „félrecsúszás”.

SZL: Az egész korszak abszurd volt. Mindannyian ebben éltünk. Azt tapasztalom, hogy nagyon nehéz ezt átadni azoknak, akik nem élték át. Hogyan lehetne érzékletesen bemutatni például azt, mit jelentett az oroszoknak a sorban állás az üresen kongó boltok és a jegyrendszer idején? És ez sokáig bennük maradt. Egyik kedvenc képemen, ahol az a végeérhetetlen embertömeg áll fegyelmezetten, azt a sort látjuk, amelyik az akkor nyitó első moszkvai McDonald’s előtt várakozik. Abban ott van az egész: a sorban állás, mint életforma. Ez mára átbillent: minden nyitva, a belvárosban megy a rongyrázás, minden csillog, Gucci1 rendszámú Ferrari cikázik a kaszinók között. És minden nagyon vidámnak tűnik. Tényleg mintha kicserélték volna az egész orosz világot.

MN: Ez nemcsak egy újfajta felszín?

SZL: A vidámság nem tűnik szimpla máznak. Kiutaztam legutóbb Petuskiba. A mellettem ülő kendős néni elfelejtett leszállni. Nálunk iszonyú anyázás lenne hasonló helyzetben, a nénike azonban úgy kacagott, hogy rengett a jármű. Régen minden arc zárkózott volt, bizalmatlan, agresszív. Mindenki úgy festett, mintha az egész világot gyűlölné. Minden egyes jegyért, minden falatért meg kellett verekedni. De megváltozott a közhangulat.

MN: Nekem a legizgalmasabbak a tengerparti képek voltak. A nyaralóhely ócska tákolmányai között a derűs arcok.

SZL: Szuhumiban láttam, hogy a felnőttek nem járnak fürdeni, a tenger a gyerekeké és a külföldieké. Kihalt partszakaszok, nincs ott a homokon kívül semmi, még halat sem tudsz enni. Sztalovaják vannak ugyan, de teljesen lepusztultak. Az egyikbe bementünk, és azt láttam, hogy az asztalok közötti süllyesztékben, ahol az edények állnak az ételekkel, egy kóbor macska grasszál, kóstolgatva a leveseket. Látszott, hogy ez bevett szokása. Amúgy meg befőttesüvegben adták a sört, amelyet lajtos kocsiból árultak.

MN: Kint is láttál ufót.

SZL: Ezt talán nem kellett volna leírnom, mert félreérthető. Az ufónézést még Réz Pállal kezdtük el. Amikor nála laktam, sokszor csak bámultuk a Duna feletti csodálatos fényeket a város feletti üvegablakaiból. Amire nem találtunk magyarázatot, azt egyszerűen leufóztuk.

MN: Van az a kép az iszonyú medveszoborról és mellette egy alakról…

SZL: Ő egy dollármilliárdos szobrász, például a Nagy Péter emlékmű alkotója, Zurab Konsztantyinovics Cereteli. Kiss Ilonával kerestük fel, ő interjúzott vele. Én csak alkalmazott fotósként kísértem, de végül elkészítettem a magam portréit is. Ez a kép a saját gyárában készült, már az oda vezető utcába se léphet földi halandó, fegyveres őrök és nagy testű kutyák mindenütt. Hatalmas üzem, bronzöntő hely és mozaikgyár. Csak a mesterrel lehetett mozogni, kedélyesen vezetgetett minket. Megkapó és egészen gyermeki volt, ahogy beült a saját óriási medveszobrának az ölébe, simogatva egy hatalmas kutyát.

MN: Egészen bizarr a nő is, aki egy kocsira simul. Folyamatosan keringenek a neten képek az orosz társkeresőkről, ez kicsit olyannak hat a maga képtelenségével.

SZL: Pedig ő egy kedves ismerősöm, aki meghívott Irkutszkba. Együtt sétálva mindketten rácsodálkoztunk a brokátterítővel letakart Volgára. Megkértem, álljon oda mellé.

 

Posztszovjet – Szilágyi Lenke fotói 1990–2002; Centrális Galéria, Bp. V., Arany János u. 32.; nyitva: szeptember 20-ig. A kiállításról írott kritikánk a Visszhang rovatban olvasható.

Figyelmébe ajánljuk