Magyar Narancs: Az Időhúzás az első olyan tárlat, amely az életműve valamennyi korszakának átfogó bemutatására vállalkozik: a 80-as évek szenes munkáitól a 2019-es Végső vágás a képek birodalmában című művéig vezetve a befogadót. Egyben szemlélve kiadtak valamiféle korszakolást mindezek?
Kicsiny Balázs: Nehezen tudnám korszakokra bontani alkotói tevékenységemet, de talán valóban lehet bizonyos motívumok vagy anyaghasználat szerint csoportosítani a munkáimat. Ezeket korszakok helyett a kiállítás mellett megjelenő monográfiában Bódi Kinga művészettörténésszel inkább tematikus fejezetekbe rendeztük, olyan fejezetcímekkel, mint Szabadító gyakorlat, Egy szemtanú vallomása vagy Folyamatos földet érés. Mindegyik fejezetben stilárisan ugyancsak eltérő alkotások kerültek egy csoportba. A tematikus rendszerezés mellett egy fejezet társadalmi, történeti összefüggésbe helyezi munkásságom korai időszakát, a Földalatti sziget című fejezet pedig az 1995 és 2004 között Angliában készült munkáimat dolgozza fel. A művek korszakolásával, hierarchiájával szemben én inkább a művek létrejöttének történetét szeretem felidézni, amely legalább annyira fontos számomra, mint a kész alkotás. De ez a keletkezéstörténet is teljesen eltérő lehet, van, amikor szerteágazó kutatómunka eredményeként jön létre a mű, de az is megtörtént, hogy a véletlen vagy egy félreértés következtében született meg egy-egy munkám. A korszakolást az is nehezíti, hogy több olyan alkotásom van, amely számtalan változatban jelent meg különböző terekben, a gótikus katedrálistól a bevásárlóközpontig.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
