Magyar Narancs: Milyen ötletet adtál be a ferencvárosi Public Art pályázatra?
Szalay Péter: A 100 centiméter magas, szivárványszínű 3D print, a New York-i Szabadság-szobor kicsinyített mását ábrázolja térdelő pózban, felemelt ökölbe szorított job kézzel. A címe Prizma. Egy korábbi munkámat átalakítva adtam be a ferencvárosi önkormányzat pályázatára. Az eredetileg 20 cm magas, fekete színű szobrot felnagyítottam, és szivárványszínű lett. Így jobban tud működni kültéren.
MN: Hová készült, hol szerepelt korábban a kis méretű szobor?
SzP: A koronavírus-járvány első hulláma alatt készült, tehát gyors reakció volt az Egyesült Államokban akkor zajló eseményekre. Akkoriban volt egy megrendelésem: portrét készítettem Heller Ágnesről, ami az Európai Parlamentbe kerül, csak a vírushelyzet miatt nem avatták még fel. Ahhoz vásároltam egy 3D nyomtatót, és egy alkalmas számítógépet, mert azt gondoltam, az újfajta technológia érdekessé tehetné az amúgy tradicionális és engem kevésbé megmozgató portré témát, illetve ezzel az eszközzel új lehetőségek nyílhatnak meg előttem. Majd elkészítettem a Black Lives Matter (BLM) témájú szobor 20 centis első verzióját. No souvenir volt a címe és az acb Galériában volt kiállítva az első hullám idején. Ez már olyan kiállítás volt, aminek nem volt megnyitója.
MN: A pályázati kiírás szerint “a társadalmi nyilvánosság tereihez és azok problémáihoz kötődő, kötetlen műfajú, interaktív, az adott közösséget vagy a társadalom egészét érintő kérdéseket tematizáló műveket” vártak. Emellett cél volt az is, hogy a művek megteremtsék a lehetőséget a különféle társadalmi rétegek közötti párbeszédre. Miért épp ezzel a szoborral pályáztál?
SzP: Valami erős dolgot akartam. Azzal is számoltam, hogy kizsűrizik. De a Black Lives Matter mozgalomról idehaza is van véleménye az embereknek. Általában elítélik és azt gondolják, hogy a mi társadalmunkban nincsenek olyan csoportok, amelyek hasonló helyzetben vannak. Ha meglátnak egy ilyen szobrot, egyből azt gondolják, hogy akkor ez Black Lives Matter propaganda, holott nem erről van szó.
MN: Mi az az olvasat, ami szerint értelmezni kell vagy lehet a szobrot?
SzP: Egy műalkotás nem egyenlő egy adott jelentéssel, mert akkor az nem művészet. Valami olyanról kell beszélnie a saját nyelvén, amit a befogadó nem tud megfogalmazni. S így nem elvárható, hogy egy szép mondatban felfedjem a mű üzenetét. De kapaszkodó persze sok van. Elsőként adja magát a szivárvány szín, ami napjainkban mindenkinek az LMBTQ mozgalmat juttatja eszébe. Főleg mert épp akkoriban volt aktuális téma, mikor ezt a művet készítettem, hogy a kormány az Alaptörvény módosításával nem ismeri el családnak az azonos nemű párokat. Erről megint mindenkinek megvan a véleménye.
Pedig a szivárvány Isten és ember szövetségének bibliai szimbóluma. Sokkal régebbi, mint a melegjogi szervezetek jelképe.
Emellett, ahogy a mű címe (Prizma) is erre utal, a színek csak a fehér fény egyes részei, a szubjektum által valamilyennek érzékelt fényvisszaverődések, ami a vélemények és emberek sokféleségét is reprezentálhatja. Végső soron viszont, ha megnézzük, nincs szabályos szivárvány a művön, csak nagyon sokféle szín egymás mellett. Ha tehát a mű kapcsán a szivárványról beszélünk, máris alapvető figyelmetlenség történik, csupán mi azonosítottuk ily módon. Ha meg a feliratból indulunk ki, amelyben a fekete szó szerepel, ellentétet képezve a szivárvánnyal, rögtön egy nem-szobrászati elemre téved a figyelmünk. A felirat által az olvasó emberhez szól a mű, aki adott esetben agressziótól elvakulva, állatként reagál, megtagadva emberi mivoltát. Vagy vegyük a módosított nőalakot, a szabadság szimbólumát, aki az én munkámban letérdel. A szabadság térdre kényszerül? Vagy térdet hajt? Ki előtt? A BLM előtt? A férfi elnyomás előtt? A meleg egyenjogúság előtt? A szoftveres manipuláció virtuális fegyvere előtt? A szobor reflektál a szobordöntésre, mint eseményre, de a szobor, mint médium és mint köztéri objektum önmaga létezésére is rákérdez. Ez alapvetően szoftverrel, korszerű eljárással készített, 3D nyomtatóval létrehozott szobor. A manuális tevékenység szinte teljesen kimaradt belőle, de benne van a kisajátítás ténye is, mert több nyilvánosan elérhető 3D állományból raktam össze. Az biztos, hogy művészeti kontextusban érdemes a művészetet értelmezni, annak van a legtöbb relevanciája. Ez eddig nem történt meg. Remélem, a szobor felállítása után majd lesz róla érdemi diskurzus, mert ezidáig csak a politikai nézőpont érvényesült, mint általában.
MN: Identitáspolitikai geg ez részedről?
SzP: Sokan megállnak ennél a gondolatnál. Persze, akár az is lehetne. Mivel még Gulyás Gergely is megszólalt a szobor ügyében, hallhattuk a hivatalos állami álláspontot erről. Bár először csak a munkacím vált nyilvánossá, körbement a belföldi sajtóban, majd mikor már látták a The Guardianben, a nemzetközi sajtó is beindult, és így a párbeszéd új színtere nyílt meg. Ez nagyon fontos, mert alapvetően nincs társadalmi párbeszéd. Kész megoldások és válaszok vannak legyártva, mindenki megtalálhatja a magáét, és azt el is hiheti. Tragikus a kettéosztottság és az elvakultság.
MN: Sokan tették fel azt a kérdést a szobor apropóján, mi köze a Black Lives Matter mozgalomnak Magyarországhoz.
SzP: A fekete kicserélhető a szivárvány bármelyik színével. A BLM téma – noha nem Magyarországról származik – az internet révén eljutott hozzánk, így a közbeszédben gyakran előkerül. Sokan támadták a koncepciómat azzal, hogy ennek Magyarországon nincs relevanciája. Szerintem a heves reakciók megmutatták, hogy nagyon is van. Nálunk is vannak olyan társadalmi rétegek, amelyek a BLM-hez hasonlóan felszólalhatnának, összefoghatnának egy-egy ügy miatt. Vannak, akikben van potenciál ez ügyben.
MN: A szobor megalkotásával politikai üzenetet is választottál?
SzP: Nincs direkt politikai üzenetem. A politikából teljesen ki vagyok ábrándulva, nem látok perspektívát. Mivel nem akarok, tudok egyik oldalra sem állni, talán pont a politikából való kiábrándultság a politikai üzenet. Az ilyen típusú Public Art pályázatoknak van hagyománya az országban. Az utóbbi években viszont elég kevés ilyen jellegű pályázatot írtak ki.
Ilyenkor mindig az a cél, hogy az utca embere, aki nem jár kortárs kiállításokra, találkozzon a művészet különböző formáival.
Célja szerint gondolkozásra sarkall, nem pedig megmondja, mit gondolj. Logikus igény, hogy a köztéri alkotások kommunikáljanal az emberekkel. Ez számunkra, művészek számára is új játéktér, ami nagyon izgalmassá teszi a munkát. A IX. kerületben összesen 7 helyszínen találkozhat a közönség Public Art művekkel, amelyek legalább olyan érdekesek lesznek, mint az én szobrom.
MN: Elavultnak tartod a magyar köztéri szobrászatot. Hogyan lehetne szerinted felpezsdíteni a köztéri vizualizációt?
SzP: Ezt a témát, ezt a szobrot nem örökös köztéri szobornak szántam. Erre még nem érett meg a közeg. Ez direkt erre a pályázatra lett ilyen. Van más szobrom, ami meg fog valósulni hamarosan budapesti helyszínen, ettől teljesen függetlenül. A köztéri szobrászat terén nálunk is van a szobordöntésnek hagyománya, ahogy eltüntettük a szocializmus jelképeit. Ráadásul láthatóan nem oldott meg semmit, mert a fejekben nem változott semmi. Azt gondolom, jó időre el kellene felejteni az emlékművet, mint témát, és nem kellene emlékműveket állítani egyáltalán. De ami már áll, azokat ne bántsuk, beszéljünk róluk, próbáljuk meg társadalmilag hasznossá tenni őket. Műalkotásokat kellene létrehozni, azokat kellene kihelyezni, hogy a kortárs művészet meg tudjon jelenni a köztereken.
MN: Mit szólt a szakma a Black Lives Matter szoborhoz?
SzP: Megijedtek a visszhangjától. Voltak, akik féltettek, hogy olyasmibe keveredek, amibe nem kéne. Valóban, erősen kimozdított a szobor ügye a komfortzónámból. De másokat is. A szakmabeliekből is egyfajta ellenállást váltott ki, sokan nem értették, vagy politikai állásfoglalást vártak tőlem.
MN: Más munkáid során korábban is szívesen foglalkoztál már különböző szimbólumokkal, olyanokkal, amelyek akár megosztóak, vagy többletjelentésűek, mint a kokárda, a vörös csillag. Miért vonzanak ezek?
SzP: A nyitottság és a szabadság a legfontosabb. Ugyanúgy próbálok meg ránézni a dolgokra, mint a gyerekek, mikor mondjuk a samponos dobozt űrhajónak látják. Így vagyok akár az olyan terhelt szimbólumokkal is, melyekhez más hozzá sem mer nyúlni. Ugyanúgy játszom el velük, mint bármi mással. Nyilván tudom, mi az eredeti jelentésük, de olyasmit kapcsolok hozzájuk, ami esetleg másnak nem jut eszébe, ezáltal újfajta konstelláció jön létre. A terhelt szimbólumokkal való játék számomra a feldolgozás egy formája. A szimbólumok kiüresítése, tabudöntögetés, ha úgy tetszik.
MN: Lehet tudni, mert már nyilatkoztál róla, hogy számítottál arra, kritika éri a szobrot, és azon se lepődnél meg ha megrongálnák.
SzP: Mikor beadtam a pályázatot, nem gondoltam arra, hogy még a szobor ledöntése is szóba jöhet. Azzal számoltam, hogy lesz valami műsor körülötte, de ennyi. Mikor még csak a munkacím derült ki, már beígérték, hogy nem lesz sokáig látható. Egy műalkotás utóéletéhez a közönség reakciója is hozzátartozik, főleg egy köztéri szobor esetében.
Ebben az esetben két hétig lesz látható, de benne van, hogy ledöntik a szobrot úgy, ahogy a Black Lives Matter mozgalom is szobrokat döntött a tengerentúlon, csak más indíttatásból.
Ezért sincs azzal problémám, ha ledöntik. Túl nagy gazdasági kárt sem okozna számomra, ha ez megtörténik, hiszen a mű szoftverrel készült, ezret is nyomtathatnék. Végül három plusz két példányban valósult meg. Az acb Galéria után a Kieselbach Galériában is ki volt állítva, három példány már el is kelt belőle.
MN: Ha kár éri a Prizmát, pótlod?
SzP: Vannak a téren térfigyelő kamerák, dokumentálni fogom majd, mi történik a szoborral. Számomra ez a fontos. Felmerült, hogy őriznék önkéntesek, egyes csoportok vállalkoztak volna rá, de nem akarom, hogy bárkinek baja essen emiatt. Ha összetörik, nem fogom pótolni. Nem fogok feljelentést tenni. Az önkormányzat lehet, hogy fog, de ez már az ő döntésük.
