A magyar és külföldi filmeket beharangozó 24 darab teljesen egyedi, kézzel festett filmplakát – úgynevezett pannó – 1971 és 1975 között készülhetett. „Azért borsodi, mert ott találták meg, Warhol pedig a színek miatt” – mondja Badits Marcell alias Plakátfiú, aki Sombor András gyűjtővel vásárolta meg a moziplakátokat, s teszik most időszakos kiállításokon elérhetővé a nagyközönség számára.
Két évvel ezelőtt, egy Borsod megyei nyaraló tetőszerkezetének bontásakor a palatető és az álmennyezet között találták meg a vastag papírra festett plakátokat, amelyek ebben az újrahasznosított minőségükben több évtizeden át hang- és hőszigetelőként szolgáltak – valójában ennek köszönhetik az enyészettől való megmenekülésüket is. A mintegy 80 darab plakát közül sok már sérülten került elő:
némelyiken szögnyomok voltak, vagy megrágta az egér, ráömlött a petróleum.
„Pár darabot ezért ott is kellett hagyni, nem az egészet vettük meg” – meséli Badits Marcell.
Ahogy egy korábbi, a Klebersberg Kultúrkúriában megrendezett kiállítást, úgy most a Marczibányi térit is Árendás József grafikusművész, Munkácsy-díjas Érdemes Művész és Bakos István, Ferenczy Noémi-díjas tervezőgrafikus nyitja majd meg. A korábbi megnyitón mindketten méltatták a „borsodi Warholt”; szerintük biztos kezű, kiforrott stílusú művész munkáiról van szó.
Ami az ismeretlen plakátkészítő színhasználatát illeti, az Badits szerint igen kirívó: „azért neveztük el »borsodi Warhol«-nak, mert egyetlen kortársára sem volt jellemző az ilyen élénk színek használata, s az ennyire pop-artos látványvilág”.
Ezek a plakátok úgynevezett kirakatfotók – amelyek egy-egy jelenetet ábrázolnak – alapján készültek. Filmenként akkoriban 30-40 kirakatfotót is készített a standfotós, akinek az volt a dolga, hogy végigfotózza a forgatást. A borsodi képkollekció egységes összképet mutat, mivel mindegyik az adott film főszereplőjét vagy központi figuráját emeli ki a jelenetből, művészi értékű portréját adva olyan híres színészeknek mint Dustin Hoffman, Charles Bronson, Anthony Quinn, Natalie Wood vagy Jack Nicholson.
Ezeken a plakátokon az is remek, amit ábrázol és az is, ahogyan
– fogalmaz Badits Marcell.
Kishonthy Zsolt művészettörténész visszafogottabban nyilatkozik; mint mondja, minden városban volt moziüzemi vállalat és „mindenhol volt egy ember, aki ilyen képeket tudott készíteni – csuklóból”. Kishonthy nem nevezné egyedinek ezek a plakátokat, mivel fotó után készültek: kivettek egy filmkockát a filmből, azt „lekeményítették”, vagyis levették a tónusokat, hogy csak fekete-fehér maradjon a kép („Che Guevarát szokták így ábrázolni”), majd ezt diavetítővel felvetítették egy kartonra. Ezt festette meg aztán a plakátkészítő.
Badits Marcell viszont úgy gondolja, hogy ha ezek a képek „csuklóból”, vagyis könnyedén készültek volna mindenhol, akkor azóta folyamatosan kerültek volna elő hasonló minőségű moziplakátok. „Lehet, hogy anno nem volt egyedi ez a ábrázolásmód, de
az tény, hogy tudomásunk szerint nem maradtak fenn hasonló jellegű eredeti festett plakátok az utókor számára.”
A nagy, házfalakra készülő pannókat valóban diavetítő segítségével rajzolták meg, de a borsodi plakátokat, kisebb méretüknél fogva, nem lehetett ezzel a módszerrel elkészíteni, „egyszerűen nem lett volna hely, a rajzoló háta kitakarta volna a vetítőt”. Ezeket kis képekről másolva, szabad szemmel rajzolta meg a plakátfestő – mondja Badits.
Homályos eredettörténet
De hogyan kerültek a kézzel festett plakátok a víkendház födémjébe? „Valószínűleg úgy történhetett, hogy volt egy raktár, ahová ezek a képek használat után kerültek, majd
valakinek a valakije, vagy konkrétan a nyaraló tulajdonosa egyszer csak azt gondolta, hogy jók lesznek ezek szigetelőanyagnak.”
Egyes plakátokon az időpont át van ragasztva, ebből Badits Marcell azt feltételezi, hogy ezek a darabok vándorolhattak, vagyis egymás után több moziban is felhasználták őket. „Lehet, hogy Budapesten vagy Pécsett kezdték a pályafutásukat, aztán kerültek Miskolcra, ahonnan esetleg egy kisebb város vagy egy üdülőfalu mozijában, művelődési házában kötöttek ki. Még az is lehet, hogy bejárták az egész környéket, attól függően, hogy épp hol vetítették az adott filmet.” Hiszen, mondja Badits, annak idején a kisebb mozikba sokszorosított filmplakát nem is mindig jutott.
Ismeretlen mester műve
Badits Marcell 15 éve gyűjti a plakátokat. Mint mondja, noha Borsodban találták meg a pannókat, egyáltalán nem biztos, hogy a képek ottani alkotó munkái – igazából bárhol készülhettek, hiszen akkoriban minden mozi körül volt olyan ügyes kezű ember, aki ezeket a képeket megfesthette. Mivel nagyon homogén a kollekció, szinte biztos, hogy eredetileg egy helyre készültek a darabjai.
A Mokép díszletfestő üzemében, ahol a plakátok születtek, nem befutott grafikusok, hanem többnyire lecsúszott emberek dolgoztak:
rendszeridegenek, akik a származásuk, vagy kisebb politikai bűncselekmények miatt nem felvételizhettek a képzőművészeti vagy iparművészeti – akkor még – főiskolára, esetleg nehéz természetük miatt nem tudták elfogadtatni magukat a hivatalos művészvilággal. Badits ezt onnan tudja, hogy a nyolcvanas években dolgozott a Mahírnál, ahol sok ilyen „fura figurával” találkozott.
Badits Marcell ugyan kapcsolatban áll kurátorokkal, művészettörténészekkel és olyanokkal is, aki kimondottan plakátokra specializálódtak, ők túl fiatalok ahhoz, hogy ismerhetnék ezeknek a hetvenes években készült plakátoknak az alkotóját.
„Aki hetvenkettőben ilyeneket festett, az akkor a harmincas, de inkább a negyvenes éveiben járhatott, és szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy férfi volt.
Nem mintha egy nő nem tudott volna ilyet készíteni, hanem mert ez a szakma akkoriban kifejezetten férfi szakma volt.
Tehát az illető, ha még él, ma nyolcvan-kilencven év körül lehet. Így, aki tudhatna róla, az valószínűleg már nem él, vagy már annyira idős, hogy nem tud ebben a kutatómunkában segíteni.” Badits a filmtudományi intézettel is felvette a kapcsolatot, ám ez az időszak annyira nincs kutatva, hogy nem találtak nyomot. Volt két-három olyan feltételezés, amit alaposabban megvizsgáltak, de egyik sem bizonyult relevánsnak.
Egyes szakemberek szerint nem festő, inkább grafikus készíthette a képeket, de Badits azt mondja, már végigkérdezte az akkoriban alkotó, s még élő grafikusokat, eredménytelenül. „Van egy sejtésem, hogy hová készülhettek ezek a képek, de nincsenek bizonyítékaim, így nem is jelenthetek ki semmit” – fogalmaz Badits.
Mivel ritka, hogy valaki egy személyben jó festő és címfestő is legyen, és ez esetben a szöveg is nagyon profi munka, a gyűjtő feltételezi, hogy a plakátokat ketten készítették: egyikük megfestette, másikuk ráírta a szöveget (film címe, rendezője, vetítés időpontja).
Badits Marcell
annak örülne, ha köz- vagy nyíltan kutatható magángyűjteménybe kerülnének a „borsodi Warhol” moziplakátjai,
hogy minél többen láthassák azokat. Ilyen méltó hely lehetne például a Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum.
Fotókon őrzött pannók
A nyomdai sokszorosításnak köszönhetően a plakáttervezők – akik közt vannak neves festők grafikusok, de kevéssé ismert vagy teljesen ismeretlen vidéki alkotók is – munkássága jól nyomon követhető. A pannófestők világa viszont jobbára homályba vész. A pannók ugyanis csupán egy-egy példányban készült nagy méretű festmények voltak, melyeket mozik homlokzatára, villamosok, buszok oldalára, kerítésekre, tűzfalakra helyeztek el, s noha mind egyedi darabok voltak, a műfajból adódóan készítőjük nem szignózta őket.
A budapesti pannók a Fővárosi Moziüzemeltetési Vállalat (Fömo) megrendelésére készültek, a megfestett vásznakat 3-4 hétre helyezték ki, aztán amikor letelt a hirdetési idő, lekerültek a hirdetőhelyről. A rövidéletű, ám az utcaképet nagyban meghatározó pannókat végül is a fotográfia őrizte meg, s mióta felkerültek a Fortepanra, könnyen kutathatóak.
A Rejtélyes plakátlelet – a titokzatos magyar Warhol című kiállítás január 5-étől 26-áig díjtalanul megtekinthető a Marczibányi Téri Művelődési Központban (1022 Budapest, Marczibányi tér 5/A.), a ház nyitva tartási idejében. Megnyitó: január 5. péntek, 18 óra.
