Magyar Narancs: A Nem halok meg című dokumentumfilm a hasnyálmirigyrákkal folytatott küzdelmedről szól. Miért készült erről film?
Einspach Gábor: Dr. Várdi Katalin, az alváskutatással is foglalkozó tüdőgyógyász, akivel már a diagnózisom előtt kapcsolatba kerültem, egyszer felhívott, hogy megismerkedett Dér Asia rendezővel, aki azzal kereste meg őt, hogy szeretne dokumentumfilmet forgatni a rákról. Dér az iránt érdeklődött, van-e olyan frissen diagnosztizált betege, vagy ismerőse, akit esetleg követni lehetne a betegsége alatt. Összekötött minket, Asia bejött az első kemoterápiámra, beszélgettünk, szimpatikusnak találtuk egymást. Megkérdeztem Dr. Bodoky Györgyöt, az orvosomat, ő pedig azt mondta, a nyilvánosság fontos dolog, ha vállalom, sok embernek tudnék segíteni. Borzasztóan rossz a magyar társadalomnak a rákhoz való viszonya, tabunak számít a betegség, és nehéz a visszaút az egészséges társadalomba, ezért minden építőkocka számít. A második kemoterápián már filmeztek, attól kezdve folyamatosan követtek Domokos Balázs operatőrrel, jöttek velem a műtétre, az utána következő kemoterápiákra, egészen tavaly őszig forgattunk.
MN: Gondoltad, hogy ez a film akár neked is segíthet?
EG: Volt egy közös barátunk Várdi Katival, Zsuzsi, akinek egy nagyon fontos, kifejezetten traumatikus esetéről készült film, s rengeteget segített neki a feldolgozásban. Zsuzsinak is rákja volt. Amikor a diagnózisom után közelebb kerültünk egymáshoz, már hetedik éve küzdött ellene, és nem sokkal utána sajnos meg is halt, még 2018 végén. Nagy hatással volt rám a róla készült film, megéreztem, hogy milyen fantasztikus, amikor valakinek az életének egy része visszanézhető. Persze, nem tudtam felmérni, mennyit fog segíteni nekem a saját filmem. De úgy ítéltem meg, jó lenne megmutatni a gyerekeimnek.
És jó lenne, ha hagyhatnék valamit az utókorra az Artmagazinon, meg az addigi kiállításokon, könyveken túl, ha mégis meghalok a végére.
Benne volt az önmagamnak való emlékállítás lehetősége. Vesztenivalóm meg nem volt.
MN: Hogy derült ki, hogy édesanyád és anyai nagybátyád után neked is hasnyálmirigyrákod lett?
EG: Anyu betegsége alatt közel kerültem Bodoky doktorhoz, és kapcsolatban maradtunk. Amikor megcsinálta az új osztályát az egykori Szent László Kórházban – ma már Dél-pesti Centrumkórház –, az volt a célja, hogy Magyarországon nem megszokott környezetet teremtsen az onkológián, például képzőművészeti gyűjteményt akart építeni, hogy műtárgyak legyenek a falakon. Adta magát, hogy én legyek a gyűjtemény kezelője, kurátora. Miután Esterházy Péter meghalt, felesége, Gitta is elkezdte segíteni a gyűjteményépítést, végigtelefonálta a művészbarátait, az ügy nekem is fontossá vált, így gyorsan lett annyi kép, hogy azzal el lehetett indulni. A kortárs magyar festők színe-java ajándékozott műveket a gyűjtemény számára. 2018 nyarán, képrendezés közben megemlítettem Bodokynak, hogy alkalmanként tompa fájást érzek az oldalamon. Megnyomkodott, mondta, nem gondolja, hogy bajom lenne, de a családi előzmények miatt nézzünk egy vérképet tumormarkerekkel. Este telefonált, hogy azonnal CT kell, meg biopszia, két hétre rá meg ott voltam infúzióval a karomban. Hihetetlen szerencsém volt tehát. A hasnyálmirigyráknál rendkívül fontos a korai stádiumban való felismerés, minden nap számít. Hiába lassú növekedésű egy daganat, hogyha túlnő egy ponton, és áttéteket képez, akkor utána már nagyon nehéz meggyógyulni.
MN: Hogy ért a hír, mikor kiderült, hogy beteg vagy?
EG: Bodoky anyu és a nagybátyám kapcsán felhívta a figyelmemet, hogy a halmozódás miatt, ha nekem is van olyan genetikai mutációm, mint anyunak volt, akkor előfordulhat nálam is ugyanez a betegség. Azt kell, hogy mondjam, tudat alatt valahol készültem erre. Amikor olvastam a CT leletet, bőgtem, de nagyon gyorsan túltettem magam az első sokkon. És azonnal elkezdtem foglalkozni a betegségemmel. Mivel anyuval intenzíven végigcsináltam a diagnózisától a haláláig tartó kilenc hónapot, volt mihez nyúlnom. Nagyon sokat segített, hogy tőlem nem vette el az orvosom a reményt. Azt mondta Bodoky professzor, ha nem vagyok operálható, az nagyon rossz kilátást jelent, de nem esélytelen, hogy operálható leszek. Kezdjük el a kemoterápiát, és csináljunk majd CT-t a negyedik után, nézzük meg, hogy reagálok. És ha operálható leszek, és jól sikerül a műtét, akkor van esély arra, hogy meggyógyuljak.
Azon voltam, hogy az orvosi részhez hozzátegyek mindent, ami tőlem telhető. Hiszek abban, hogy túl a szerencsén, igenis sok mindent lehet tenni a gyógyulásért. Az egészséghez a testnek, a léleknek és a szellemnek is jól kell működnie. Elkezdtem pszichológushoz járni, az agyamat a gyógyulás szolgálatába állítani, próbáltam feltérképezni, mik azok az okok, amelyek a betegséghez vezethettek. És elkezdtem változtatni mindazon, amin csak tudtam. Amikor valaki kap egy halálos ítéletet, és felteszi magának azt a jogos kérdést, hogy “Miért pont én?”, érdemes megkeresni a válaszokat. Aztán a válaszok alapján kezdtem változtatni. Persze ez hosszú út, ma is dolgozom rajta. Az operáció után még hónapokig kemoterápiát kaptam, utána pedig valahogy el kellett jutni az ötödik évig úgy, hogy ne újuljon ki a daganat. Most már ennek a kapujában vagyok, hamarosan hasonló esélyeim lesznek a hosszú, egészséges életre, mint bárki másnak, akinek nem volt daganatos betegsége.
MN: Melyik volt a nehezebb része ennek az öt évnek: amikor a kezelések folytak, vagy visszatérni az egészséges társadalomba?
EG: Sokszor gyötrelmes volt a kezelés. De igyekeztem intenzíven átélni mindent, próbáltam élményként tekinteni arra az időszakra.
Azt gondoltam, fontos része az életemnek, az is, ha fáj, ha hányok a kemoterápiától, ha kiveszik a fél bendőmet, még akkor is, ha esetleg az lesz az életem vége.
Nem rossz időszakként tekintek vissza a betegségem idejére, sőt. Vigyázni is kell, mert sok előnye van egy betegségnek, és ezt tudni kell kezelni. Esetemben például sokkal kevesebb volt a stressz az életemben, mindenki segítő volt, elnéző és szeretetteli. Sok jó érzésem kapcsolódik nővérekhez, orvosokhoz, barátokhoz, a családhoz emiatt. Öt év után sok minden felülíródik, de én egyébként is úgy működöm, hogy többnyire átfordítom a dolgokat pozitívra. Az utolsó kemoterápia után jött az első randevú, utána meg – most már öt éve – csodálatos új életem lett a párommal, Czapolai Barbarával, a szerelmemmel, ami mindenképp a teljes gyógyulásom egyik kulcsa.
MN: Honnan ez pozitív hozzáállás?
EG: Ez alkati dolog, így működöm, minden rosszban meglátom a jót. Mondok egy példát. Amikor elmentem Heidelbergbe a sebészhez, miközben beszélgettünk, jegyzeteltünk. Azt mondta, hogy az enyémhez hasonló leletekkel az ő praxisában 50 százalék esély van az ötéves túlélésre. Ez fantasztikus szám! Korábban mások fél, 1, meg 3 százalékról beszéltek. Abban, hogy őt választottam végül sebészemnek, nagy szerepet játszott ez a statisztika is. Két éve rendezgettem az egészségügyi papírjaimat, és kezembe akadtak ezek a lapok. Kiderült, 25 százalékot mondott akkor, és azt is írtam le. Bennem mégis 50 százalékként élt az esélyem a teljes gyógyulásra.
Vannak dolgok, amelyeket persze én sem tudok átfordítani. Nem gondolom, hogy mindez önbecsapás, vagy tanult, tudatos dolog lenne. A gyógyulásomban anyám betegségének és halálának is nagy szerepe volt. Tudom úgy nézni, hogy megváltott engem a halálával. Hiszen például a betegsége által ismertem meg Bodokyt.
Úgy is meg lehet gyógyulni, ha valaki csak hagyja az orvosoknak, hogy tegyék a dolgukat. De úgy nagyon nehéz, ha valaki lefekszik meghalni a diagnózis után.
A magyar emberek egy jó része pedig így tesz. De sokukat még így is meggyógyítja az orvostudomány, mert a sokféle ráknak sok fajtája ma már gyógyítható, vagy krónikus betegségként kezelhető. De senkit sem lehet hibáztatni az attitűdje miatt: más-más körülmények, neveltetés, sors, lelki alkatok, más hozzáállást eredményeznek.
MN: Mi volt az oka, hogy végül Heidelbergben műtöttek meg?
EG: Bodoky Dr. Oláh Attila győri sebészt ajánlotta, voltam is nála, szimpatikus volt, és kaptam is időpontot műtétre. De közben lehetőségem adódott megnézni egy barátommal, Kieselbach Tamással a heidelbergi Hasnyálmirigy Centrumot. Ott találkoztam Büchler professzorral, aki egy nagyon radikális műtéti eljárás megteremtője, vele konzultáltam. Hozzá jár tanulni az összes magyar orvos, aki hasnyálmirigy daganatot műt. A Hasnyálmirigy Centrumban a professzor évente több száz műtétet végez, egy itthoni sebész meg talán száz hasonló beteget operál. Tamás barátom igazából kivette a döntés súlyát a kezemből, annyira meggyőző volt számára a hely, a professzor. És ki is fizette a műtétemet.
Egy külföldi operációnak egyébként legalább annyi hátránya van, mint előnye. Az ember idegen környezetben van, ahol nem magyarul szólnak hozzá, ahová nem tudnak a családtagok, barátok bemenni látogatni, vagyis hiányzik az érzelmi támogatottság, ami lassítani tudja a gyógyulást, el tudja venni a beteg biztonságérzetét egy műtét előtti és utáni helyzetben. Örülök, hogy így alakult, de teljesen nyugodt szívvel mentem volna a győri kórházba is. A műtét alapvetően a sebészen múlik, kitűnő szakemberek vannak Magyarországon is ezen a területen, nem egy, nem kettő. Normális esetben ez nagyon fontos emberi kapcsolat, intim, bizalmi viszony orvos és beteg között, mikor azt mondod valakinek, hogy oké, akkor vágjál rajtam egy 30 centis nyílást, és vegyél ki belőlem mindent, amiről azt gondolod, nem oda való. Németországban egyébként egészen más az orvos-beteg viszony, mint itthon. De az igazi különbség a leterheltség. A magyar egészségügy annyira túlterhelt, annyira kevés idő jut egy-egy betegre, és annyira feudális a rendszer, hogy nem is lehet összehasonlítani a kettőt.
MN: Január 4-től játsszák a filmet a mozikban, de sok premier előtti vetítést tartottatok már közönségtalálkozókkal. Számítottál arra, hogy ennyi embert fog érdekelni a történeted?
EG: A klinikai gyűjteményépítés során is azt tapasztaltam, hogy a rák mindenkit érint. Hogyha megéli, előbb vagy utóbb, mindenki daganatos beteg lesz a civilizációs ártalmak okán, ebben az országban meg hatványozottan magasak a betegszámok. Plusz ehhez a filmhez sok szálon lehet kapcsolódni, a téma szinte mindenkit érint, fontos is lenne, hogy sokan megnézzék. A visszajelzések alapján nézőként jó látni, hogy van valaki, aki túlélte ezt a betegséget. De mindemellett ez csak egy példa, az én példám, az én utam. Én is kerestem olyan hasnyálmirigyrák túlélőt, akivel beszélhettem volna a betegségem során, de nem találtam. Közben azt is értem, hogy tud provokatív is lenni a film, hogy “na, neki sikerült”, “ő túlélte, mert Heidelbergben műtötték”, “mert a professzor barátja”, és egyébként is, “milyen autóval jár”. Ezért is akarok minél szerényebb lenni, a szerepemmel kapcsolatban.
Sokan mások is megtesznek mindent a gyógyulásért, mégsem épülnek fel. A szerencsefaktor szerepe óriási.
MN: Sokan keresnek meg tanácsot kérve a saját vagy hozzátartozójuk betegsége miatt. Mennyire megterhelő ez lelkileg?
EG: Ha elvesztek egy beteget, akihez közel kerültem, az nehéz. Sokaknak egyébként elég csak a példa, hogy olvasnak rólam vagy látnak velem egy interjút. Van, amikor túl sok negatív impulzus gyűlik össze, az nagyon megterhel, akkor hátrébb húzódom, önvédelemből. De sokat tanulok is az ilyen kapcsolatokból, beszélgetésekből. És jó érzés, ha tudok segíteni.
MN: Harminc éve vagy szereplője a hazai műkereskedelemnek. Az Einspach Fine Art and Photography kortárs kereskedelmi galériát, amelynek társtulajdonosa vagy, 2021-ben nyitottátok. Mi a profilja?
EG: Régóta érdekel a háború utáni és a kortárs művészet. Sokáig dolgoztam a klasszikus műkereskedelemben, de az elmúlt 15 évben már intenzíven ezzel az időszakkal foglalkoztam. Az előző galériát, az Art+Text Budapestet Kieselbach Tamással közösen alapítottuk, de már annak is én határoztam meg a profilját, én üzemeltettem. A betegség után már saját néven – Barbarával közösen – olyan galériát kezdtünk építeni, ahol kizárólag a mi művészetről alkotott képünk, ízlésünk érvényesül. A galéria minősége, kialakítása neki köszönhető, a szakmai részt közösen alakítjuk. Képviselünk életműveket, építünk művészkarriereket, gondozunk művészi hagyatékokat. Foglalkozunk festészettel, szobrászattal, fotográfiával és kerámiával is. Nem csak magyar művészeket képviselünk, hanem járunk rangos nemzetközi vásárokra, és a következő évtől egyre több külföldi alkotó fog megjelenni a galéria által képviselt művészek között is.
MN: Dolgoztál korábban igazságügyi szakértőként is, adtál tanácsot gyűjteményépítéshez. Vállalsz még ilyesmit?
EG: Igazságügyi szakértő vagyok most is, de az a tevékenységem háttérbe szorult, amióta a galériát csinálom. De azért muszáj szakmailag karbantartani magam, szoktam vállalni felkéréseket, kirendeléseket, de egyre ritkábban, és megválogatom, mi az, amit elvállalok. Privát megbízásokat egyre ritkábban teljesítek.
MN: Milyennek látod most a magyar műtárgypiacot?
EG: Átfogó képem a háború utáni és kortárs piacról van, a kortárs magyar galériák működéséről. Erős, pezsgő, jó színvonalú a hazai műtárgypiac, egyre több edukált gyűjtővel és olyan galeristákkal, akik részei a nemzetközi körforgásnak, akik a legfontosabb nemzetközi vásárokon is kiállítanak. E téren fantasztikus fejlődés ment végbe az elmúlt időszakban. Vannak már jelentős magyar gyűjtők a Pompidou vagy a Tate Modern kuratóriumában vagy baráti körében. De már a Magyar Nemzeti Galéria mellett is erős támogatói kör működik Kortárs Művészet Barátai néven, segítve a múzeumi akvizíciót. Én is már több mint húsz éve az Artmagazin kiadójaként, több mint tíz éve galeristaként azon dolgozom, hogy fejlődjön ez a színtér. Persze elférne még jogszabályi segítség, dolgozunk olyan javaslatokon, amikkel segíteni lehetne a kortárs művészet és művészek helyzetét. Remélem, lesz új Magyar Nemzeti Galéria, mert az nagy löketet adhat, nem csak a piacnak, hanem a magyar képzőművészet nemzetközi pozicionálásának is.
MN: Hogyan változott a gyűjtői kör mindeközben?
EG: Magyarországon az elit az elmúlt 150 évben sokszor kicserélődött. A nagy gyűjtemények a 19. század végéig az arisztokrácia kezében gyűltek össze, ezt a szerepet a századforduló idején átvette a nagypolgárság, azon belül is a zsidó nagypolgárság, nekik '38-ig, az első zsidótörvény életbe lépéséig meghatározó szerepük volt a magyar műgyűjtésben. De volt azért a gyűjtők között abban az időszakban is zeneszerző, újságszerkesztő, orvos, ügyvéd – az értelmiség szerepe mindig is maghatározó volt ezen a területen. A szocializmus alatt szintén – ha úgy tetszik – az elit, orvosok, jogászok, mellettük kisiparosok, kiskereskedők között találjuk a legtöbb gyűjtőt, de ez nem jelenti azt, hogy például egy középiskolai tanár, Kolozsvári Ernő ne tudta volna létrehozni a szocializmus idejének egyik legszebb gyűjteményét.
A rendszerváltást követően ugyanúgy a gazdasági elit lett a gyűjtői társadalom teteje – az más kérdés, mely részének van meg ehhez a kultúrája. Németországban a leggazdagabb száz emberből legalább kilencven gyűjt kortársat. Magyarországon a leggazdagabb százból egy kezemen meg tudom számolni, hányan építenek kortárs gyűjteményt. De egyre több gyűjtő van. Örvendetes például, hogy a középgeneráción belül nagy intenzitással és egyre nagyobb tudással fordulnak a kortárs művészet irányába azok közül is sokan, akik a politikától függetlenül, a tudásukból sokszor már nemzetközi léptékű cégeket építenek. Néhány éve a politikához szorosan köthető, új gazdasági elit tagjai is megjelentek a piacon. Kortársat gyűjteni mindig a legizgalmasabb.
Einspach Gábor pályáját Kovács Dezső műkereskedő mellett kezdte. Néhány év múlva már a Belvárosi Aukciósház ügyvezetője, igazságügyi szakértő volt, de tanácsadóként több intézményi gyűjtemény felépítésében is részt vett. 2005-től 2018-ig dolgozott Kieselbach Tamással, létrehozták az Első Magyar Festmény- és Műtárgyszakértő Irodát, valamint közös galériájuk volt az Art+Text Budapest. Jelenleg az Einspach Fine Art & Photographyt vezeti. Társalapítója és kiadója az Artmagazinnak.
