Kiállítás

Urbán Tamás: Felesleges Pillangó

  • - palosm -
  • 2020. április 12.

Képzőművészet

A Capa Központ friss kiállítása látszólag egy Pillangó nevű freakről szól, aki a börtönéletben ragadta meg a lehetőséget arra, hogy kiteljesítse személyiségét.

A Capa Központ friss kiállítása látszólag egy Pillangó nevű freakről szól, aki a börtönéletben ragadta meg a lehetőséget arra, hogy kiteljesítse személyiségét. Az egyetlen elérhető nyersanyaggal, önmagával kezdett dolgozni, ennek lett az eredménye több ezer saját kezű börtöntetoválás, a többi közt egy satírozott pillangó a homlokon, vagy éppen a mézestubusból és zsinórokból eszkábált „rejszológép”. Deák Ferenc, „a haza bűnözője” ekkor vedlett át Pillangóvá, és nem járunk messze az igazságtól, ha a radikális őszinteség gesztusaként értékeljük vallomását: „Hogy az arcom kitetoválását hogy határoztam el, még nekem sem egészen tiszta. (…) amikor jött a gondolat, hogy csinálni kell, semmi, de semmi nem állíthatott meg.” Ezt követte további kétezer szvasztika, állítása szerint a jószerencse jelképeként, Mickey egér, kígyó, Pinocchio… Pillangó nyilván azt sem tudná megindokolni, miért tetoválta péniszére a „teljes gőzzel előre huncut vitéz” vagy a „Hitler karja” feliratot. Ilyen kérdésekbe a tárlat sem megy bele, és nem is kell, az anyag önmagáért beszél: Urbán ott van Deák szabadulásakor, első aktusánál egy prostituálttal, ott van, amikor már kint kitetoválja a nőit, ott, amikor galamblevest főznek heccből. Minden lecsupaszodik, a fotós sem tart távolságot. Ott van akkor is, amikor hőse kiázott holttestét elhamvasztják. Pillangó figurája Urbán fényképein azt is felmutatja, miként lehetett a korszak rabságában a test uralásával megélni a szabadságot. Mint egy elkeseredett, paródiába hajló bodyart performance: a péniszemet senki sem veheti el tőlem, ha pedig vaginával nem találkozhat, azt még mindig a homlokomra tetováltathatom.

Capa Központ, nyitva április 5-ig.


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.