Meghallgatva a másik felet, jelen esetben egy hajmáskéri társasház közös képviselőjét, még inkább úgy gondolom, nem vállalkozhatok arra, hogy a nyilvánosság előtt kezdjek el kibogozni olyan szálakat, melyeket semmilyen hivatal, hatóság nem tudott egymáshoz illeszteni évtizedek alatt sem. Emberi sérelmeket látok, melyeket sem idő, sem mások közreműködése nem tud megoldani.
De az bizonyos: a társasházak működése állandóan fel-feltörő problémákat hordoz magában. Ezért oda jutok, e kényszerközösségek működését ellenőrzőktől kérek általános tájékoztatást arról, a legfontosabb, napi gyakorlatban felmerülő problémákat tisztázhatja-e az érvényben lévő hivatalos rendszer, a jogi felügyelet.
Hajmáskéren vagyunk, az ország egyik legegyedibb településén. Nagyjából egy évszázada az ország már megismerhette a nevét: még Ferenc József létesített itt katonai kiképző központot és tábort. 1945 után ezt a szovjetek vették birtokukba. A község nevét ekkortól, egészen a rendszerváltásig, újra elfelejtette az ország. Talán jobban ismerték a hajdani Szovjetunióban, mint Magyarországon. A község fontos bázisa, telephelye lett az „ideiglenesen nálunk állomásozó” szovjet csapatoknak.
A ruszkik minden eladtak…
Azaz idehaza a nyilvánosság előtt nagyon ritkán szerepelt a neve, míg a szovjethatalom államaiból ide érkező, különböző nemzetiségű katonák életük végéig emlegették lakóhelyükön Hajmáskér nevét. Különösen a Veszprém megyeiek tudják: a szovjetek itt tartózkodása nem volt hadititok, de nem is illett gyakran emlegetni.
| ||
Főleg azért sem, mert az ideiglenesen itt tartózkodó csapatoknak nem csak laktanyát építettek, hanem a tisztjeiknek egész lakótelepet. Saját iskolával, saját óvodával, saját magazinnal (áruházzal). A helyiekkel, mármint a magyarokkal csupán néhány protokolláris alkalommal, szigorúan megszervezett módon találkozhattak. Meg persze ezen kívül, leginkább az éjszaka leple alatt, nem hivatalosan.
Erre lehetőséget a fekete üzlet, vagy ahogy a helyiek emlegették, a csencselés teremtett. A „ruszkik” mindent eladtak, a magyarok mindent megvettek: színes tévét, szamovárt, katonai viseletet, ruhát, cipőt, derékszíjat, konzerveket, benzint, bármit, a rendszerváltáshoz közelítő években fegyvert, lőszert is.
Mikor 1990–91-ben kivonultak, a házaikat itt hagyták. Hajmáskér község gyakorlatilag bővült – természetesen a vagyonátadási procedúrák lezárta után – egy városi környezetbe illő lakóteleppel. A település kapott egy lehetőséget – és egy azóta is feszítő problémát.
Az új lakók közül sokan nem fizettek
A lakásokat felújították, új lakók költöztek a házakba. Természetesen zömében nem hajmáskériek – az őslakosságnak megvolt a saját, falusias környezetbe illő háza –, a fiatalok, ha lakótelepi lakást kívántak maguknak, akkor azt nem helyben, hanem a közeli városokban, Várpalotán, de leginkább Veszprémben képzelték el.
A lakótelep mégis hamar benépesedett, a másfél ezres lakosságszám a duplájára bővült. Ugyanis az itteni lakásokat jóval áron alul értékesítették. Azok költöztek ide, akik saját fedelet akartak a fejük fölé, de a környező városokban ezt nem tudták megfizetni. Életet kezdő fiatalok és életük alkonyán lévő idősek.
Kialakult egy sajátos szubkultúra, a „hajmáskéri lakótelepi”. Tele élettel, de leginkább problémákkal, amelyek gyökere elsősorban a normál megélhetéshez szükséges pénz hiányából fakadt. Meg abból, hogy a lakótelep feltöltésével párhuzamosan nem épült meg a szükséges infrastruktúra, az életet kiszolgáló kulturális és gazdasági környezet.
| ||
A társasházakban már kezdetektől sokan nem tudták fizetni a költségeket, harcban álltak a szolgáltatókkal, a közös képviselőkkel, utóbbiak a lakókkal és a szolgáltatókkal is. Ugyanakkor jó néhányan ráéreztek egy új megélhetési forrásra: a közös képviselőségre. Családok, csoportok szakosodtak erre. És – valószínűleg éppen a jogi szabályozás elégtelensége miatt is – a közös képviselők és a szűkebb környezetük egyszer csak helyi hatalommá váltak. Ebbe az új helyzetbe kellett volna rendet vágni az állam helyi – és nem helyi – képviselőinek.
„Nem áll módomban válaszolni”
Ezért ebbe az irányba próbáltam tájékozódni. Mindenekelőtt a hajmáskéri jegyzőhöz, Flőrich-Tóth Ágneshez fordultam, de innen hamar visszapattantam. Neki az alábbi kérdéseket tettem fel:
Létezik-e arra érvényes előírás – akár a társasházi (2003. évi CXXXIII. számú) törvényben, akár másutt –, hogy a társasház közgyűlésén egy személy meghatalmazással hány lakó képviseletét láthatja el? Van-e joga a közös képviselőnek arra, hogy díjhátralék esetében megakadályozza, hogy a lakók fűthessenek, konkrét esetben lezárathat-e egyes lakásokhoz vezető fűtéscsöveket?
Az e-mailben jeleztem, a településen működő egyik társasház ügyében keresem, de a konkrét épület címét nem jelöltem meg, és érintett személyt sem. Másnap már megkaptam a választ: „A fenti probléma nem tartozik a jegyző társasházi törvényességi felügyeleti jogkörébe, így nem áll módomban válaszolni. A nevem bárhol való megjelenéséhez nem járulok hozzá.”
A minisztérium nem válaszolt
Hát, ezzel azért nem elégedhettem meg. Írtam az „illetékes” felső szervnek, az Igazságügyi Minisztériumnak. Pontosabban a sajtóosztályuknak. De nem csak az eddigi két kérdést tettem fel, hanem megtoldottam még eggyel: „A fenti kérdésekben az adott település jegyzőjének van-e ellenőrzési, törvényességi felügyeleti jogköre?”
Innen viszont nem érkezett válasz másnapra. Sem egy hét múlva. Ekkor elküldtem egy érdeklődő levelet. Néma csönd. Újabb egy hét múlva telefon: „Remélhetek-e választ?”
| ||
A „sajtóosztály megtalálta a levelet”, majd rendkívül készségesen arról biztosított, most majd felgyorsulnak az események, kimerítő válasz érkezik hamarosan. Ezúttal nem csak egy hetet vártam – túlléptem az egy hónapot. És várok azóta is – eredmény semmi.
A közös képviselő korlátozott jogai
Itt akár be is fejezhettem volna a történetet. Így sem tanulság nélküli. De folytattam mégis. Egy, a témában jártas ügyvédhez fordultam. A kérdésekkel és a kételyekkel. Tőle kaptam választ. Olyat, amelyet az eddigi gyakorlatára és a vonatkozó törvényekre alapozott. Az ügyvéd – tekintettel, hogy a konkrét ügyben okiratokkal nem rendelkezik – kérte, hogy a nevét az írásban mellőzzem, és jelezte, tájékoztatása sem a konkrét ügyhöz, hanem a témához kapcsolódó.
A társasházi törvény nem köti meg konkrétan, hogy egy személy hány lakót képviselhet a társasház közgyűlésén, a meghatalmazásban a Polgári Törvénykönyv (Ptk.) szabályait kell alkalmazni, azaz a jog szerint nincs felső határ – oszlatott el mindjárt az első mondatával egy homályos foltot az ügyvéd.
Nem csak a törvényekben szabályozott körülményekre hivatkozott, hanem a saját tapasztalataira is: Az alapszabályban (alapító okiratban) vagy az szmsz-ben ezt persze ki lehetne kötni, van, ahol megteszik, van ahol nem. Akár gyakorlati haszna is lehet annak, hogy egy személy képviseli az összes lakót, például vagyon értékesítésénél, de ez ritkán fordul elő.
Arról is ez a két dokumentum, illetve a közgyűlés hivatott dönteni, hogy mihez van joga a közös képviselőnek. Arra is akad példa, hogy jogellenes felhatalmazást adnak neki, ezt a jogrendszer keretein belül meg lehet támadni. Azaz a társasházi törvényből levezetve nem kaphat olyan jogot a közös képviselő, hogy arról döntsön, lekössenek valakit a közös fűtési rendszerről. De ez mégis előfordulhat.
Mégis a jegyző hatáskör
Arra is felhívta viszont a figyelmet az ügyvéd, hogy a közösség gyakorlatilag tehetetlen a notórius nem fizetőkkel szemben. Ilyen esetekben általában banki jelzálogokkal terhelt az ingatlan, tehát ha az ügyet hosszú évekig tartó pereskedés eredményeként akár az elárverezésig viszik is, a társasház közössége akkor sem jut pénzéhez. Mert a kölcsönt folyósító bankoké az elsőbbség. Azaz végső soron a lakótársak állják a nem fizető megélhetési költségeit.
Azt viszont egyértelműen leszögezi a társasházi törvény, hogy a társasházak törvényi felügyeletét a jegyző látja el.
