Elvitték az összeset. Visszajött közülük… A kisvárosi holokauszt ezzel a két mondattal is leírható, ebben a két mondatban minden benne tud lenni.Mindenekelőtt egy valaha létező csoport, egy működő közösség, és annak megsemmisülése.
Komárom elsőre ugyancsak kisváros, mai szemmel különösen. Ráadásul nem is az „igazi”, az a Duna túlpartján van, Szlovákiában, és Révkomáromnak (Komarno) hívják. Ezt a mostanit csak 1896-ban csatolták hozzá, aztán 1920-ban két részre szakadt – nem csoda, hogy Trianon tragikus szimbólumává vált.
De pont ezért volt magától értetődő, hogy az újra egyesült Komárom lett 1938-ban az I. bécsi döntés, a Felvidék visszacsatolásának ünnepi terepe: a városegyesítést maga Horthy celebrálta, még aktuális fehér lovát is Komáromnak nevezték.
Ettől kezdve Komárom nem csak majdnem nagyvárosnak számított, de kiemelten fontos vasúti és dunai csomópontnak, sőt afféle haditámaszpontnak is, noha az itt található számos katonai objektumot inkább a 19. századi hadviselés idején nevezhették korszerűnek. Arra viszont kiválóan alkalmasak voltak, hogy gyűjtőtáborként működjenek: és ezzel meg is érkeztünk 1944-be.
| ||
A komáromi holokauszt nem csak abból állt, hogy gettóba zárták, majd amikor eljött az ideje, a vasútállomásra hurcolták és bevagonírozták azokat a helybélieket, akik a hatályos
| Deportálások vidéken |
törvények szerint zsidónak számítottak. Azt is jelentette persze, de nem csak azt, mivel Komáromban, 1944 nyara, a deportálások leállítása után is „folytatódott” a holokauszt. A nyilasok itt, a Csillagerődbe gyűjtötték össze azokat a romákat, akiket korábban nem vitt el a vonat Auschwitzba, de a város az 1945 elejéig tartó halálmenetek rémes állomása is volt. Itt is embereket lőttek a Dunába.
Aki sose látta nővérét
A komáromi Klapka György Múzeumban rendezett kiállításon a terem egyik falát a náci haláltáborokról készült hatalmas fekete térkép foglalja el, előtte reflektoros-szögesdrótos installáció próbálja érzékeltetni a leírhatatlan borzalmat. Látunk egy festményt is, Anne Frankra hasonlít, ám ő magyar kislány, az volt a neve, hogy Fleischmann Marika. A képet az Izraelben élő Miriam Neiger-Fleischmann készítette, aki soha nem láthatta nővérét.
| ||
A többi kevés tárgyi emlék tulajdonképpen a komáromi holokauszt rémes „sokoldalúságát” próbálja érzékeltetni.
A könyvekkel, imakellékekkel teli koffer a gettóba vonulást, a szegényes hátizsák a deportálást, a lepedőbe csavart holmi a roma holokausztot, a ridikül, a női cipő, az összehajtogatott ruha a sárga csillaggal a Duna-parti kivégzéseket szimbolizálja. A visszaemlékezések szerint a nyilasok nem csak lőttek, olykor élve lökték áldozataikat a jeges vízbe, hogy spóroljanak a lőszerrel.
Szemtanúk, kortársak, hozzátartozók visszaemlékezései olvashatók a falon, abból a kiállítással megegyező címet viselő című kötetből valók, ami a múzeum igazgatója, Számadó Emese szerkesztésében jelent meg, szerzői pedig Daróczi Ágnes, a Cigányságkutató Intézet igazgatója, dr. Bársony János, Macher Péter, Pokornyi Gábor történészek, Rabi Lenke helyismereti könyvtáros, Fehér Tamás helytörténész, illetve a régész-történész szerkesztő voltak. De nem is elsősorban ők. Számadó ezt írja a könyv előszavában: „A felhívásunkra jelentkezett, vagy a megkeresésünkre nyilatkozó interjúalanyok dokumentumai, fotói, személyes visszaemlékezései, megdöbbentő közelségbe hozzák az eseményeket.”
| ||
A kötet és a kiállítás címe – „Ezt a hazát tehát elvesztettem” – idézet, a város szülötte, Zsolt Béla Kilenc koffer című művéből való. Így folytatódik: „– s mi mindent még március 19-e óta. Egy levelezőlap érkezett árja baráti címre, anyám írja már a vagonból, komáromi állomásról. Ezt még végig sem akarom gondolni: az anyám tehát már nincs otthon, az Úri utcai házban, ahonnan tizenöt év óta alig mozdult, s ahova évenként nem is sokszor, nem is lelkendezve, betoppantam, mintha el sem mentem volna.”
Úgy tudjuk, az őszi megnyitó után L. Simon László is megtekintette a kiállítást, és utólag sajnálatát fejezte ki, hogy a projekt – noha a múzeum jelentkezett a holokauszt 70. évfordulójára kiírt pályázatra is – semmiféle állami támogatást nem kapott.
(A kiállítást április 6-ig lehet megtekinteni.)
