A Budapesttől 40 kilométerre fekvő Fejér megyei város 11 ezer lakójának körülbelül 20 százaléka cigány származású. Jelentős részük a "cigány hídon" túli "cigány péróban" lakik - így hívja a vasúti síneken túli területet Bicskén cigány, nem cigány egyaránt. A péróra jellemző életkörülmények - nem meglepő módon - elmaradnak a város fejlettségi szintjétől. Az itt található lakások 35 százaléka alacsony komfortfokozatú, a háztartások felében egyik szülőnek sincs állandó munkahelye. Az itt élők 68 százalékának csak általános iskolai végzettsége van.
Nem csak lakóhely szempontjából szegregálódott Bicskén a cigány közösség az elmúlt évtizedekben. 2011 szeptemberéig a cigány diákok a középosztályhoz tartozó nem cigány társaiktól szinte teljesen elkülönülten tanultak. A város fideszes többségű önkormányzata ugyanis két általános iskolai épületet üzemeltet: az 1-es és a 2-es számút. A 2-es iskolát az 1970-es évek elején építették, amikor egyetlen épület már szűknek bizonyult a bicskei diákok számára. "Valahogy úgy alakult, hogy az új épületbe kerültek a jó értelemben vett lázadó tanárok" - mesélte Bárányos József igazgató, az önkormányzati testület tagja. Ez pedig a tehetősebb, iskolázottabb szülők érdeklődését keltette fel inkább. Az újonnan épített iskolában alakították ki a napközis ellátást is, amelyre a cigány családok többsége - minthogy a cigány asszonyok jelentős része háztartásbeliként tevékenykedett - nem tartott igényt. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy megkezdődjön az iskolák közötti szegregációs folyamat: a 2000-es évek elejére az 1-es iskolába szinte kizárólag hátrányos helyzetű, többségében roma tanulók jártak, míg a 2-es iskola a tehetős középosztálybeli gyerekek tehetséggondozó intézményeként működhetett. A helyzeten csak rontott, hogy 1997-ben egy katolikus általános iskolát is alapítottak Bicskén, ahova főként az 1-es iskolában maradt nem roma tanulók iratkoztak át. Így az 1-es iskola tanulói létszáma drasztikusan csökkent. A helyzetet különösen kényessé teszi, hogy a katolikus és az 1-es számú iskolát mindössze egy drótkerítés választja el egymástól.
Képünk nem a helyszínen készült
Fotó: Sóki Tamás / MTI
A létszámbeli aránytalanságok komoly finanszírozási problémákat okoztak a városvezetésnek. Az önkormányzati iskola tantestülete is felismerte: az 1-es iskolába járó hátrányos helyzetű gyermekek előmenetele egyre reménytelenebb, az ott tanító pedagógusok munkája gyakorlatilag kudarcra van ítélve. A tanárok tudták: az sem tartható, hogy a Bicskén élő roma és nem roma gyermekek kiskoruktól kerülik egymás társaságát.
Emiatt 2011-ben az iskolavezetés és az önkormányzat döntő lépésre szánta el magát: meghirdették a két intézmény integrációs programját. Eszerint 2011 szeptemberétől az addig felzárkóztatóként működő iskola ad otthont az összes alsó tagozatos tanulónak, a korábbi "elit" iskolába pedig a felső tagozatos diákokat költöztették.
Bár Magyarországon szembetűnő a cigány gyerekek felülreprezentáltsága a kisegítő, felzárkóztató iskolákban, a bicskeihez hasonló, a szegregált oktatással szembeni aktív fellépés nagyon ritka. Nem csoda, hogy nem tolonganak a kezdeményezők: milliónyi gond merülhet fel cigány és nem cigány, hátrányos helyzetű és jobb anyagi körülmények között élő diákok egymáshoz szoktatásakor. (Egy jól kivitelezett integrációs program esetén a finanszírozás, noha nem elhanyagolható, de sokadlagos kérdés.) Figyelni kell az új osztályok kialakításának megfelelő szisztémájára, a diákok között felmerülő feszültségek folyamatos kezelésére, a problémás, magatartás-zavaros, túlkoros tanulók sorsára, a szülők aggodalmaira, fenntartásaira.
Finomhangolás
Hogyan zajlott a gyakorlatban a két iskola osztályainak átrendezése?
Az iskolavezetés tisztában volt azzal, hogy egyrészt az összeszokott, idősebb osztályokat nem "robbanthatja szét" hirtelen. Másrészt az integráció csak akkor igazán hatékony, ha az integrálni kívánt cigány diákok nem tömegesen, hanem csak kis létszámban (maximum 1-3 tanuló) kerülnek be az új osztályokba. Így akadályozható meg az osztályokon belüli újabb etnikai klikkesedés. A kisebbségben lévő diákok kevesen vannak ahhoz, hogy "magukban legyenek", és gyakorlatilag rá vannak kényszerítve, hogy megtalálják a többséggel a közös hangot. Emiatt a roma és nem roma diákok arányos "összekeverése" az iskolakezdő első osztályosok körében, felmenő rendszerben indulhatott el. Az elsős tanulócsoportok kialakításában mindenekelőtt az óvodai, nevelési tanácsadók szakvéleményét, a gyermekek szociokulturális hátterét, valamint a hátrányos helyzetű, sajátos nevelési igényű diákok arányát vették figyelembe. Felső tagozaton évfolyamonként alakítottak ki egy-egy osztályt, amelyek a korábban felzárkóztatóként funkcionáló 1-es iskolából érkezett tanulócsoportok egybevonásával születtek. Ezekből az osztályokból kiemelték az idősebb, komoly magatartászavaros tanulókat, akiknek egy része szeptembertől a délutáni tanítási órákon vesz részt. A 1-es iskolából érkezett diákok közül néhányan pedig a meglévő felső tagozatos tanulócsoportok valamelyikébe kerültek.
A program a hátrányos helyzetű gyermekek felzárkóztatása mellett figyelmet fordít a tehetséggondozásra is. Máskülönben "nem lesz hova integrálni a felzárkóztatott tanulókat" - hangsúlyozzák. Az osztályok átalakításán túl számos egyéb program is elkezdődött egy éve - délutáni fakultációs foglalkozások az alsósok számára: hímzés, főzés, tánc és dráma, lovári nyelvoktatás. A lemaradott teljesítményű tanulókat mentorok segítik a tanulásban; felső tagozaton tagozatos csoportokat alakítottak ki magyar nyelv és matematika tantárgyakból a tehetséges tanulók számára, a többit pedig továbbra is a teljesítményük szempontjából heterogén osztályokban végzik a tanulók. A tanárok túlórában, délután foglalkoznak a túlkoros, magatartás-zavaros diákokkal.
A modell legnagyobb erőssége kétségkívül a két iskolában tanító pedagógusgárda. Szívüket-lelküket beleadva, nagy odafigyeléssel, szakértelemmel és fáradságos munkával igyekeznek megvalósítani a programokat. Kulcsszavuk a türelem, a sok, sok türelem - hisz a tartós pozitív hatások még egy jól kivitelezett integrációs programnál is csak hosszú évek után mutatkoznak meg. Sokuk két-három évtizede tanít, pályafutása nagy részét a bicskei iskolában töltötte. Elvállalják a délutáni foglalkozásokon az óratartást, még ha vért is izzadnak az oda járó diákokkal. Egyrészt kötelességből, másrészt mert pontosan tudják, mekkora tehertől mentesítheti őket ez a délelőtti osztályok zavartalan tanítása szempontjából.
Nem meglepő, hogy az integrációs programért a korábban felzárkóztatóként működő 1-es iskolában tanítók lelkesednek inkább. Belátható, milyen mértékű könnyebbséget jelentett az addig szinte kizárólag hátrányos helyzetű, leginkább cigány gyermekeket oktató tanárok számára, hogy szeptembertől jobb képességű diákok is kerültek a kezeik alá. A korábban tehetséggondozóként funkcionáló 2-es iskola oktatóira viszont addig nem tapasztalt kihívások vártak. A felső tagozatosokat tanító egyik tanárnő bevallotta: pályakezdő korában érték hasonló élmények, mint tavaly szeptemberben - szinte újra kellett tanulnia a mesterségét. Fegyelmezési módszerei hatástalannak bizonyultak, a kitűzött tananyaggal csak vánszorogtak, azt kellett tapasztalnia, hogy a gyerekek képtelenek az önálló feladatmegoldásra. A tanárok közül többen is világossá tették: nehéz feladat azokat a gyermekeket a pontos 8 órai érkezésre szoktatni, ahol maguknak a szülőknek - munkahely híján - nem kora reggel kezdődik a napjuk. Mivel alacsony iskolai végzettségük miatt a cigány szülők kevés tanulási tapasztalattal rendelkeznek, nem tudják segíteni a gyermekeiket. Nagyon szeretnék, hogy "legyen belőlük valaki", ám gyakorlati erőfeszítéseket nem képesek tenni ezért.
Egyelőre úgy tűnik, a diákok mindkét iskolában sikerrel veszik az átalakításokkal járó nehézségeket. Tavaly szeptember elején még félszegen méregették egymást a két iskola udvarán, de pár hét alatt belerázódtak az új helyzetbe. "A gyerekek hamarabb megszokták, mint mi! Mindig ők mondják, merre menjek, mert néha még eltévedek a folyosókon" - árulja el az egyik tanárnő. A program első évének egyik fontos tanulsága, hogy a tanárok nem tapasztaltak semmilyen kirívó konfliktust vagy magatartásbeli problémát a tanulók körében. Persze mindig rögtön hozzáteszik: túlzás volna azt állítani, hogy szoros barátságok születnének cigány és nem cigány tanulók között. Az majd a sokadik lépés lesz.
Kilátások
A program legnagyobb kihívását tagadhatatlanul a szülők jelentik. Az iskolavezetés ugyan igyekezett - nyílt napokon, családlátogatásokon - eloszlatni az aggodalmaikat, ám a fenntartások mind a roma, mind a nem roma szülők körében erősek. Míg azonban a roma szülők kénytelenek elfogadóbbak lenni - hiszen szegénységük okán nem választhatják meg, milyen iskolába küldjék a gyermekeiket -, addig a nem roma, középosztálybeli szülők előtt nyitva a lehetőség, hogy átírassák a gyereküket akár egy másik település iskolájába, akár a bicskei katolikus iskolába.
A szülők közül van, aki a szülői értekezleten sérelmezi, hogy a gyermeke cigány padtársat kapott, van, aki a Bicskei Szó című blogra írja meg panaszlevelét. Féltik a gyermeküket, és - a tantestület tagjaival ellentétben - állandó atrocitásokról, valamint a lopások számának növekedéséről számolnak be. Elmondásuk szerint sok diák csak kerülő úton mer iskolába menni, és óra közben kéredzkednek ki a mosdóba, mert szünetekben félnek az ismeretlen nagyoktól. Több tanár említette, hogy a cigány szülőknek is komoly fenntartásaik vannak a gyerekek "összeeresztésére" vonatkozóan. Gyanakvóan jelennek meg a nyílt napokon, nehézkesen veszik ki a részüket a programok szervezéséből, nehezen szoknak hozzá, hogy a többségi társadalom tagjaival közösködjenek.
A tanévet megelőzően több, az összevonást ellenző demonstrációt is tartottak szülők. Noha e néhány tucat bicskeit megmozgató tüntetéseket a helyi Jobbik tagjai szervezték, leegyszerűsítő volna azt állítani, hogy kizárólag a párt szimpatizánsai próbálnák gátolni a programot. A tanárok beszámolóiból azt szűrtem le, hogy a szülők kisebbsége viszonyult bizalommal, támogatólag az integrációhoz - ám ezen a honi viszonyok ismeretében aligha csodálkozhatunk. A tanárok kitartó munkájuk közben remélik, hogy fokozatosan sikerül jobb belátásra bírniuk a bicskei szülőket. Ha az alacsony státuszú cigányoktól tartva túl sokan íratják ki gyermeküket az önkormányzati általános iskolából, az integrációs programnak paradox módon egy újabb szegregációs hullám lehet a következménye. Az pedig már a bicskei iskola fenntarthatóságát, a város élhetőségét kérdőjelezné meg.
*
Az "elvándorlástól" való félelmek egyelőre nem igazolódtak. Az idei tanévben a felmenő rendszerű integráció második évfolyama indulhat a teljes tervezett létszámban. Idén szeptembertől újabb négy elsős csoport vágott bele - ezeket az osztályokat a tanulók társadalmi státuszát tekintve heterogén módon alakították ki. A jobb helyzetben lévő szülők feladni látszanak kezdeti ellenérzéseiket, és nem vitték el gyermekeiket a cigányokkal kevert iskolából. Ez a bicskei integrációs program első igazán látványos sikere, aminek jelentőségét aligha lehet túlbecsülni. Elég csak arra gondolnunk, hány és hány közösségben nő a szakadék a cigányok és magyarok között, amit az iskolarendszer általában csak erősít. Talán még soha nem volt ekkora szükségünk a bicskeihez hasonló bátor kezdeményezésekre. Ha az iskola lendülete kitart, néhány év múlva Magyarországon szinte egyedülálló tapasztalatokkal fognak rendelkezni az integrált oktatás működéséről.
A szerző egyetemi hallgató, a bicskei integrációs program TDK-kutatásának a témája volt.
