Hagyj itt minket, kisfiam, neked élned kell! – Menekült gyerekek tábora Magyarországon

Egy olyan házban jártunk Hódmezővásárhelyen, ahol azok a menekült gyerekek élnek, akik szüleik nélkül érkeztek Magyarországra. Egyikük két éven át vándorolt, közben volt rabszolga is. Nálunk másfél év alatt megtanult magyarul.

„Nyolc hónapot voltam Törökországban, másfél hónapot Bulgáriában egy táborban, aztán Szófiában utcán éltünk néhány hónapot” – meséli egy afgán fiú, mi történt vele, miután elindult családja otthonából, Afganisztánból. A fiúval Hódmezővásárhelyen beszélgettünk, magyarul. Igen, magyarul egy olyan táborban, amely azoknak a fiatal menekülteknek biztosít szállást és ellátást, akik szüleik nélkül, kiskorúként érnek el Magyarországra.

Képünk illusztráció

Fotó: MTI

Beszélgetőpartnerünk, J. is ilyen. (A fiú nem akarta, hogy akár a neve, akár a fotója szerepeljen a cikkben.) Tizenöt éves lehetett, amikor szülei úgy döntöttek, hogy nagyobb biztonságot jelent az életben maradt fiuk számára, ha elindul, mint ha a szülői házban várja a szinte biztos halált. Ő már egy éve van itt, Hódmezővásárhelyen, és otthoni emlékeiről a következőt mondja: „Mindig szóltak a puskák, estek a bombák. Én sosem tudtam, hogy éppen kik harcolnak, valaki mindig. Tessék megnézni az interneten, biztosan megtalálja, hogy kik harcolnak kikkel.” A fiúnak van lehetősége az otthonban, hogy interneten felvegye a kapcsolatot szüleivel, azonban már nem találja sehol őket. „Vagy visszamentek Perzsiába, vagy nem tudom, mi van velük. Próbáltam telefonon hívni a szomszédot, az internetet nem nagyon tudják használni, nincs rá lehetőségük, de a szomszéd se tud semmit róluk.”

Rácz Béla, az otthon vezetője szerint kevés olyan van, mint J. A fiú ugyanis nem akar innen továbbmenni, noha társai többsége maholnap meglép, hogy valamely nyugat-európai országba vegye az irányt, vagy a családegyesítési eljárás végére vár. Ám J. „viszonylag rövid idő alatt megtanult magyarul, helytállt a tanodában, így ma már a szegedi József Attila iskolába jár, nem azért, mert odavaló (ez egy HÍD programokat bonyolító, kisegítő típusú iskola – Sz. R.), hanem azért, mert másutt nem fogadták”.

Akik segítenek

A Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató 2012-ben szállt be az állami feladatellátásba, s mivel a gyermekvédelmi törvény értelmében állami feladat a kísérő nélkül érkező menekült fiatalok ellátása, így a Szent Ágota is részt vállalt ebben (is). Igaz, csak a migráns fiatalok töredéke kerül ide, ahol mindösszesen 18 férőhelyet tudnak biztosítani az egykor speciális otthonként működő hódmezővásárhelyi intézményben.

Több százan az egykori fóti gyermekvárosban (a Gyermekvédelmi Főigazgatóságtól arra nem kaptunk engedélyt, hogy a helyszínen riportot készítsünk – Sz. R.) várnak arra, hogy státuszukat elbírálják a magyar hatóságok, illetve lebonyolítsák a nem egyszerű családegyesítési procedúrát.

Rácz Béla magyaráz

Fotó: Szlavkovits Rita

„Átlagosan 18 napot vannak nálunk – magyarázza Rácz Béla, a hódmezővásárhelyi befogadó vezetője. – Többen már a megérkezésüket követő napon továbbállnak, nem foghatjuk itt őket, nyitott intézmény vagyunk. Kevesebben vannak azok, akik ki tudják várni a hivatalos egyesítési eljárást. Sokakat ugyanis a családjuk úgy indított el, hogy valamilyen velük rokonsági fokban álló már kint dolgozik Nyugat-Európában. A hivatalos családegyesítési eljárást úgy lehet lebonyolítani, ha ez a rokon legálisan tartózkodik az adott országban, őt megkeresik, fogadónyilatkozatot kell kiadnia, hónapokba telik a hivatalos procedúra. Egy részük (mármint a szülőké – a szerk.) nem is legálisan tartózkodik az EU-ban, tehát a legtöbben meglépnek, mennek a rokon után. A legális eljárást sokaknak nincs türelmük kivárni, ők azért szöknek el. Most nálunk egy olyan fiú van, aki hónapok óta vár türelmesen, remélem, még holnap is itt lesz. Azért aki hosszabb időt itt tölt, az érzi, hogy itt legalább törődnek velük. Se előtte, se utána nem valószínű, hogy lesz részük ilyenben, de menniük kell, mert a családot meg kell menteni az éhhaláltól. Volt egy fiú, ő mondta is: Béla bácsi, maradnék, de muszáj mennem, mert az édesanyám erre kért. Többeket úgy indítanak útnak, hogy fiatal, tanult valamit, menjen Európába, hátha tud annyi pénzt keresni, ami az otthon maradottakat megmentheti a biztos nyomortól. J., ha nem Afganisztánban születik, akár agysebész is lehetne, úgy vág az agya. Megtanult szépen magyarul, ha lesz elég kitartása, neki sokkal többet kellene teljesítenie, még egyetemre is járhat.”

Most biztonságban vannak

Rácz Béla körbevezet a vásárhelyi házban: közös nappali, hálók, konyha, étkező. Meséli, hogy minden napra külön-külön programot dolgoztak ki: hétfőn kézműves-foglalkozásokat tartanak, kedden fociznak, szerdán uszodába vagy kiállításra mennek, csütörtök a kapcsolattartás napja, ilyenkor keresik interneten, telefonon a hozzátartozókat, pénteken filmeket néznek. Van pszichológus, fejlesztő pedagógus is, összesen 12-en dolgoznak itt. „Nehéz a programokat teljesíteni, hiszen szinte mindig mások vannak itt. Van néhány kivétel, velük, ahogy a kevés példa mutatja, jól haladunk.” Rácz szerint a legmegrázóbb pillanatok azok, amikor megérkeznek a házba fáradtan, kiszolgáltatottan, rettegve. Ilyenkor először tisztálkodási lehetőséget biztosítanak számukra, megetetik őket, majd megmutatják a szobájukat, ismertetik a fő szabályokat: tilos az erőszak és a drog, alkohol.

Ezután interjúkat készítenek velük, ami alapján egyéni fejlesztési tervet készítenek. Illetve készítenének, ha még előtte meg nem szöknek. „Az biztos, hogy az életükben nem voltak még ilyen biztonságban, de a családi kötelesség az első számukra, pedig látom rajtuk, hogy jó nekik egy kicsit gyereknek lenni.”

Aki maradna

J. úgy érzi, mivel a szüleiről már semmit nem tud, s mivel őt 15 évesen valójában a semmibe küldték, hogy megmentse legalább a saját életét, szívesen maradna Magyarországon. Életében először érzi magát biztonságban, alig 18 évesen. Perzsiában született, ott járt néhány évet iskolába, mivel szülei nem beszélték a nyelvet, önállóan, az iskolában tanult meg perzsául. Itt ölték meg fivérét, ezért menekült a család vissza, de itt azért üldözték őket, mert azeriek. Az első hónapokat Törökországban töltötte a kamasz, itt rabszolgaként dolgoztatták egy varrodában, hétvégére is bezárták őket, néhány társával sikerült innen megszökniük. Bulgáriában fogták el őket a rendőrök, táborba kerültek, ahol jószerivel éheztek, háromezren lehettek a sátorokban. J. úgy emlékszik, hogy európai szociális szakemberek segítségével jöttek el a bolgár táborból. GPS-t vettek, majd ennek segítségével gyalog indultak útnak, de csak Szófiáig jutottak, ahol az utcán éltek hosszú hónapokon keresztül. Itt verődtek csoportokba, embercsempészek segítették őket Belgrádig, majd a szabadkai elhíresült téglagyári telepen töltöttek néhány hónapot, s innen vágtak neki a magyar határnak.

J. majd két évig volt úton. A fiú azt nem tudja eldönteni, hogy valóban okos-e, mint ahogy Rácz Béla mondja róla, de azt tudja, hogy dolgozni szeretne, hogy legyen pénze, amelyből tovább tudna tanulni. „Hogy mi lesz a valóság, azt nem tudom” – mondja, és mosolyog.

„Sokan kérdezik tőlem a baráti körömben, hogy nem félek-e tőlük – meséli Gabi, aki szociális munkásként dolgozik a házban. – Engem inkább megrendít, amikor megértem, hogy sokan közülük úgy jönnek, hogy a szülők küldik őket. Olyan ez, mint amikor az édesanya kilöki a házból a gyermekét, tudja, hogy meg fog sérülni, de a ház meg fel fog robbanni, így ezzel az életét menti meg. Itt mindegyik fiú sorsa egy katasztrófa. Gyerekek, de valójában felnőttek.”