A munkába induló 54 éves Kóka Jenőre lesből lőttek rá 2009. április 22-én éjjel, a tiszalöki Újtelepen. A férfi még a mentők kiérkezése előtt belehalt sérülésébe. Most a napi megélhetési gondokkal küzd özvegye, Éva. Míg férje élt, és ő le nem robbant, kettejük jövedelme 170 ezer forint volt. Ha pedig az ura túlórát vállalt (márpedig vállalt), akkor még több. Tele volt a hűtő, a gyerekeket is segíteni tudták.
Szeretett volna visszamenni a régi, tiszalöki házba, az emlékei között maradni, de a gyerekei nem engedték, féltették. Éva most a lányával, vejével és két unokájával él egy háztartásban, Tiszaeszláron. A házat a segélyprogram keretében kapták. A tiszalöki ingatlanért járó, úgy emlékeznek, 1,2 millió forintot az utolsó fillérig a felújításra költötték. A nyílászárók cseréjére azonban már nem futotta, süvít is a szél a rosszul záródó ablakokon.
Nem segít senki
Kabátban ülünk a ház lelkének számító étkezőben. A vendéglátók szerint egész kellemes az idő, mert odakint süt a nap. Van egy konvektor az ablak alatt, de a gázt be sem kapcsolják, nem tudják ugyanis fizetni. A sarokban álló vaskályha is jéghideg. Háromnaponként szoktak tüzet rakni benne. Esténként gyújtanak be egy kicsit a gyerekeknek, a hálószobába.
Kókáné veje december végéig közhasznúként dolgozik, de hogy utána mi lesz, még nem tudják. Havi bevételük a családi pótlék, a férj közhasznú keresete és Éva rokkantnyugdíja, összesen 96 ezer forint. Ebből 37 ezer megy a számlákra, 10 ezer Éva gyógyszereire, havi 5-6 ezer forint a tűzifa. Nyáron könnyebbséget jelentett, hogy gyógynövényeztek. Egész nap szedték, fosztották, szárították a csalánleveleket. Egy kilóért 200 forintot kaptak, az így keresett napi 1200 forintért tejet, kenyeret vettek. Kicsi a kert, pár tő paradicsomnak elég csak. A hűtő üres, két gyümölcsjoghurt árválkodik benne, a gyerekeknek.
| ||
Férje elvesztése óta az 51 éves Kókáné árnyéka önmagának. Az idegei tönkrementek, képtelen elfelejteni azt az estét, amikor lelőtték a férjét. Sötétedés után nem mer kimenni a házból. „Mindig az rémlik bennem, hogy valaki van az udvaron. Azelőtt sosem féltem, biciklivel jártam dolgozni – mondja. – Más minden nélküle.” A lánya így folytatja: „A férjem két évig kint őrködött a ház előtt, hogy aludni tudjunk. Két évig a volán mögé sem mert ülni, mert folyton azt nézte volna, nem követi-e egy terepjáró. Annak idején még vicceltem is a szüleimmel, hogy nem biztonságos a falu végén, az utolsó házban lakni. (A legtöbb, romák elleni támadást a falu végén követték el, ahonnan gyorsan lehetett menekülni – a szerk.) Apukám, amikor látta a híradásokat a tévében a támadásokról, mindig átkapcsolt egy másik csatornára. Azt mondta, ilyet Magyarországon nem csinálnak csak azért, mert valaki cigány. Uzsorázást gyanított a háttérben.”
| ||
Kóka Jenőnek mindene volt a két unokája. Felesége első házasságából született lányát sajátjaként szerette. Sosem kellett nélkülözniük. „Ott akartam lenni a tárgyaláson, bele akartam nézni a férjem gyilkosai szemébe – mondja Éva. – Utána egy hónapig beteg voltam. Elmondani nem lehet, amit én éreztem. Legszívesebben lelőttem volna őket, mert az egész életemet tönkretették. Én senkit nem gyűlölök, de őket nagyon. Miért kellett az én férjemnek meghalnia? Ezen gondolkodom, és nem tudok belenyugodni, ebbe betegszem bele.”
Mutatom a gépen a régi, szétlopott ház képeit. (Előző cikkünk itt olvasható.) Kókáné és lánya alig hisz a szemének. Nem értik, miért nem tudták megbecsülni az új lakók.
Hívjanak rendőrt az újságíróra!
A gyilkosságsorozat legutolsó helyszíne 2009 augusztusában Kisléta volt. Balogh Máriát álmában, közvetlen közelről lőtték le. Kislánya, a 13 éves Katrin életveszélyesen megsebesült, több műtéten esett át.
A megtámadottak közül a legnehezebb néhai Balogh Mária családjával beszédbe elegyedni. A gyilkosság óta a család tartózkodó, minden ismeretlen látogatóban az ellenséget látja. A két nagynéni, de főképp a gyámnak jelölt nagymama oroszlánként védelmezi Mária árván maradt leányát. Sokan akartak segíteni a támadásban életveszélyes sérüléseket elszenvedett 13 éves kislánynak. Amerikában élő magyarok is jelentkeztek, magukhoz vették volna, hogy odaát taníttassák. Aranyéletet ígértek neki. A nagymama azonban hallani sem akart róla, féltette.
A kislétai községházán szeretném megtudni, miben tudja segíteni az önkormányzat a kislányt egyedül nevelő, 81 éves nagymamát, de a polgármestert nem találtam bent, a jegyző pedig elfoglaltságára hivatkozva nem fogadott. Más forrásból megtudtam, hogy a képviselő-testület korábban havi 5 ezer forintos iskoláztatási támogatást szavazott meg a most 17 éves lánynak, csakhogy a gyerekkel gond van, nem jár rendesen iskolába. Emiatt kénytelenek voltak megvonni a családi pótlék folyósítását is. A hírt nemrég közölték a nagymamával.
Mariska néni fürgén jön ajtót nyitni. Nem ellenséges, s míg beérünk a házba, halkan kérlel, próbáljam meg rábeszélni az unokáját, hogy járjon iskolába.
| ||
Odabent hellyel kínál. Unokáját hívja, szedje össze, vigye a fürdőbe az összekészített szennyest. Katrint most látom először, a család korábban senkit nem engedett a közelébe. Sudár nagylány, bájos arca, hosszú, ébenfekete hajfonata eltereli a figyelmet a nyaka környékén még látható, sörétek ütötte, tucatnál több sebhelyről. Kedvesen mosolyog. Az iskoláról kérdezem, szűkszavúan felel: szakácsnak tanul.
A romák ellen 2008–2009-ben elkövetett támadássorozatban Mariska néni lánya volt az utolsó áldozat, unokája az utolsó sértett. Mit is mondott Balog Zoltán? „Ha a titkosszolgálatok és a rendőrség tisztességesen együttműködik egymással, akkor az utolsó áldozat életét talán meg lehetett volna menteni.” Kérdezném a nagymamát a kárpótlásról is, de még mielőtt megszólalnék, egy ismeretlen asszony és egy férfi terem a szobában. A nő köszönés nélkül darálni kezd: a hivatalban sem fogadták – mutat rám – „ne mondjatok neki semmit”. S az addig kedves nagymama, mintha függöny ereszkedne közénk, befejezi a beszélgetést. Egy szót sem mond, mert szerinte felveszem telefonra. Ellenkezem, amit felvevőnek néz, az a kocsim kulcsa, de az öregasszonyt nem lehet meggyőzni. Nekik az önkormányzatnál azt mondták, ha újságíró jön hozzájuk, hívjanak rendőrt – mondja.
Hogy a kislétai polgármesteri hivatalban tényleg azt tanácsolták-e a nagymamának, hívjon rendőrt, ha újságíró keresi fel, arra a polgármestertől vagy a jegyzőtől szerettem volna választ kapni. Az eldöntendő kérdésre, amit a telefonközpontos ígérete szerint papíron az asztalukra is tett, sokadszori telefonos érdeklődésemre, hat munkanap után sem kaptam választ. Vagy házon kívül volt a közel 1900 lelkes falu polgármestere és jegyzője, vagy tárgyalt, és nem lehetett zavarni, és vissza sem hívtak.
