„Nem csupán az aradi tizenhárom vértanú nevét nem tudja felsorolni az emberek többsége, hanem a téma iránt érdeklődők is sok mindent rosszul tudnak az egykori eseményekről. A magam szerény eszközeivel megpróbálom, hogy ezen a helyzeten egy kicsit javítsunk” – mondta a Narancs.hu-nak Havassy Péter, aki Dusnoki Józseffel és Németh Csaba helyi történészekkel a legtöbbet tudják az 1848-49-es gyulai és Gyula környéki eseményekről.
Kiemelte: a magyar honvédsereg 1849. augusztus 13-án az orosz cári csapatok előtt nem csak Világosnál tette le a fegyvert, hanem Lázár Vilmos ezredes és egységei Karánsebesnél, míg Vécsey Károly hadteste Borosjenőn adta meg magát az oroszok előtt. Azt is fontos hozzátenni, a tisztek és a tábornokok, akik összesen mintegy kétezren lehettek, megtarthatták oldalfegyvereiket és lovaikat, melyektől csak augusztus 23-án a gyulai, az osztrák császári seregek előtti fegyverletételkor kellett megválniuk.
Asbóth Lajos ezredes résztvevője volt az akkori eseményeknek. 1862-ben kiadott emlékiratában számol be, hogy a Világosnál a fegyvert letevő magyar csapatok egészének vezetése „Anrep orosz altábornagyra bízatott, ki a felügyelést oly szelídséggel vitte, a mint azt a magyar tisztek méltán megvárhatták. 15-én az egész transzport Kis-Jenőn maradt, 16-án Nagy-Zerindre, 17-én Sarkadra, hol egy napig megállapodás volt, 19-én Gyulára menesztettek bennünket.”
| ||
Kolerajárvány ütötte fel a fejét
1849. augusztus 16-án Paszkevics tábornok arról tájékoztatta Schwarzenberget, hogy Görgein kívül a 11 forradalmár tábornok, a tisztek és majdnem 30 ezer honvéd Sarkadon vannak elszállásolva. Ugyanezen nap Rüdiger orosz tábornok is említi Haynaunak írt levelében, hogy Görgei hadseregének csapatai újabb rendeletig Sarkadon tartózkodnak. A tisztek mellett tehát a legénységet is Sarkadra hozták, majd onnan Gyulára. De a laza őrizetnek köszönhetően a honvédek mintegy felének sikerült megszöknie.
A sarkadi tartózkodást kétnapos, szinte szakadatlan eső kísérte, a hideg éjszakákat az időként elvonuló esőfelhők után forró nappalok váltották, szűkös volt a koszt, a több tízezer ember között felütötte a fejét a kolerajárvány, s naponta emiatt közel harmincan haltak meg, borzalmas kínok közepette. Minderről Degré Alajos huszárkapitány így írt: „Az epemirigy-járvány [kolera] nagy mérveket öltött; hát azokból a juhaklokból környes-körül kórházat csináltak, mi meg a közepén voltunk. Egész nap láttuk beczipelni a betegeket, s elhurczolni a holtakat; láttuk a haldoklókat kivánszorogni, összeesni és meghalni. Mennyivel könnyebb volt az ágyúk előtt állni! – de hát az ember hihetetlen sokat elbír.”
A magyar sereggel, de különösen tisztjeikkel, főtisztjeikkel méltányosan bánó oroszok emiatt attól tartottak, hogy a táborban felütheti a fejét a lázadás, ezért Paszkevics, ahogy Anrep főhadsegéd jelentését megkapta, rögtön megparancsolta a foglyok átszállítását Gyulára Wenckheim gróf közeli hatalmas birtokára. Ez a terület tiszta és tágas volt, s ott még nem jelentkezett a kolera.
Főhadiszállás a Wenckheim-kastélyban
Az aradi várat védő magyar seregek ugyancsak az orosz cári csapatoknak adták meg magukat, élükön Damjanich tábornokkal, aki ekkortájt egy szerencsétlen lábtörése miatt ágyban fekvő beteg volt. Ezt követően Damjanich és kísérete Gyulára indult. Akkor még nem sejtve, hogy ezt az utat, amely majd a halálba vezet, Damjanichnak visszafelé még egyszer meg kell tennie.
| ||
Anrep orosz cári altábornagy 1849. augusztus 19-én Gyulára, gróf Wenckheim József kastélyába tette át főhadiszállását. Mellette volt Rüdiger segédtisztje, aki rendkívül érdekes leírást ad a következő napokról: „Wenckheim gróf pompás kastélya versailles-i mintára épült. A birtokot terjedelmes parkok, mesterséges tavak, vízesések stb. díszítik. (...) Azzal kezdte, hogy meghívott magához annyi embert, amennyit csak a hatalmas termekben el tudott szállásolni, vagyis körülbelül kétszázat, és majdnem két hétig nála laktunk. Anrep főhadsegédnek, mint parancsnoknak, átengedte a saját dolgozószobáját, nekem pedig a grófné kabinetjét jelölték ki. A gróf teljes ellátásunkról gondoskodott, s valóban úgy éltünk nála, mint egy angol lord kastélyában. A múltról megfeledkeztünk, és – bár aggódtunk a jövő miatt – különböző reményekkel igyekeztünk megnyugtatni magunkat. Esténként kellemes társalgás alakult ki, melyben mindenki részt vett.”
Majd így folytatja a segédtiszt: „Gyula az elíziumi mezőkre hasonlított, mindenki szórakozott, lakomázott, mulatott. De szívünkre ólomsúly nehezedett arra a gondolatra, hogy vajon meddig fog ez tartani? Hamarosan elérkezett a végzetes óra. Egyik este, mikor mindannyian összegyűltünk a nagyteremben, hogy valamit megünnepeljünk, kiáltás hangzott fel: »Jönnek az osztrákok!« Félelmében és kétségbeesésében mindenki szétszaladt. A foglyok Anrep tábornokhoz siettek, aki nem tehetett mást, mint hogy rábeszélje őket, hogy törődjenek bele sorsukba. A bánatnak és szomorúságnak az volt az oka – mely miatt oly hirtelen félbeszakadt az általános jókedv – , hogy Montenuovo osztrák tábornok, egy ezred kíséretében megérkezett, hogy átvegye a magyarokat.”
"Halomra dobálták fegyvereiket"
Másnap, 1849. augusztus 23-án Montenuovo megparancsolta a tábornokok és tisztek lefegyverzését, akiknek Rüdiger gróf meghagyta kardjukat, majd megkérte Anrep altábornagyot, hogy bízza meg segédtisztjét ezeknek a szablyáknak az átvételével és a foglyok listájának összeállításával. Általában képtelenségnek tartották a magyar tisztek, hogy az orosz kiadják őket, és tiltakoztak, de nem gondolták, hogy komoly veszély fenyegetné őket a kiadatás esetén. Ebben, mint tudjuk, súlyosan tévedtek. Közülük senki sem gondolt szökésre. Kötötte őket becsületszavuk.
Az egykori szemtanú szerint „a fegyverlerakás komor ünnepélyességgel hajtatott végre. A honvédtisztek a kastély előtt állíttattak fel s kiadatott a rendelet, hogy fegyvereiket rakják le. A tisztek nagy zajjal tiltakoztak a rendelkezés ellen, mígnem a tábornokok s különösen Damjanich kérésére meghajoltak a kikerülhetetlen helyzet előtt s halomra dobálták fegyvereiket. Sokan nem voltak hajlandók fegyvereiket még ezután sem átadni. A kastély előtt folyó Körösbe dobálták kardjaikat, pisztolyaikat. Az orosz tisztek meghatva állottak e jelenet előtt, többen közülük az ismerősöktől emlékül kérték fegyvereiket, sőt ölelkezve búcsúztak egymástól; s elnézték, hogy egyesek fegyvereiket elajándékozzák gyulai ismerőseiknek, így Knézich kardja markolatát letörve Czégényi Istvánnak, s mások is szíves házigazdáiknak adták kardjaikat emlékül. A magyar tábornokok s tisztek átadattak az osztrákoknak.”
Az osztrákok levetették mindenkiről a fényes egyenruhákat is.
| ||
Havassy Péter arra is emlékeztet, hogy Oláh György, Békés megye történetírója és Rüdiger segédtisztje egyaránt említi, hogy a téren lerakott fegyvereket a kastély egyik helyiségébe hordták, hajigálták be, ahol egy osztrák tiszt végezte a fegyverek átvételét. Haynau ugyanis igyekezett a leghatározottabban keresztülvinni, hogy minden fegyver, hadianyag és felszerelés az osztrák kincstárat illeti, s az oroszok nem tarthatnak igényt rá.
„Holnap megérkezik Aradra”
Reischach vezérőrnagy 1849. augusztus 24-én már azt jelenthette Gyuláról Haynaunak, hogy „gróf Montenuovo vezérőrnagy egy körülbelül kétezer tisztből és tizenegyezer főnyi legénységből álló hadifogoly-szállítmánnyal innen Mácsára elindult, és holnap megérkezik Aradra.”
Az újabb történeti kutatások bizonyítják, hogy Gyuláról nem kilenc, hanem tíz magyar tábornokot vittek az aradi vesztőhelyre. A tizedik Poeltenberg Ernő volt, mondta Havassy Péter történész. Mindez a történeti hűség kedvéért és azért is fontos, mert 1989-ben felállították a gyulai vár tövében a Honvédtiszti emlékhelyet, amelynek kilenc oszlopa a kilenc főtisztet jelképezi, míg a műalkotás közepén található szimbolikus kardok, szablyák, pisztolyok és puskák a fegyverletételt jelképezik. Jó harminc évvel ezelőtt Poeltenbergről még nem tudtak.
1849. augusztus 19-e és 23-a között a tábornokok közül többeket gyulai polgári és nemesi házaknál helyeztek el, amelyről már jó ideje emléktábla tudósítja városszerte a helyieket és az idelátogató turistákat.
| ||
Tizenöt kivégzést terveztek október 6-ra
Aradon hadbíróság elé állították a tábornokokat. Négy főtisztet: Lázár Vilmost, Dessewffy Arisztidet, Kiss Ernőt és Schweidel Józsefet golyó, míg Poeltenberg Ernőt, Török Ignácot, Lahner Györgyöt, Knezić Károlyt, Nagysándor Józsefet, gróf Leiningen-Westerburg Károlyt, Aulich Lajost, Damjanich Jánost és gróf Vécsey Károlyt kötél általi halálra ítélték.
Ehhez Havassy Péter hozzátette, kevesen tudják, hogy az osztrákok 1849. október 6-án 15 tábornok kivégzésére készültek. Azonban Kazinczy Lajossal, a nyelvújító Kazinczy Ferenc fiával, a főtisztek legfiatalabbikával végül október 25-én végeztek, míg Lenkey János vezérőrnagy a fogságban megőrült, így nem végezték ki. Ő nem sokkal később, 1850 februárjában az aradi várbörtönben halt meg.
| ||
1849. augusztus 22-én halt mártírhalált az az Ormai (Auffenberg) Norbert, akit az első aradi vértanúnak tekintenek, mivel ezredesi rangban szolgált, és őt is a partiumi városban végezték ki. Az pedig köztudott, hogy ugyancsak 1849. október 6-án végezték ki Pesten az első magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajost.
Hogy mit jelentett Gyula az események részesei számára, azt Degré Alajos fogalmazta meg tömören visszaemlékezésében. A szabadságharc végső eseményein, stációin a halál és a temetés képsorát felidézve tekint végig: „...ügyünk Világosnál meghalt, Sarkadon ki volt terítve, s Gyuláról megindult a világ legnagyobb gyászmenete, s itt Aradon megtörtént a temetkezés.”
Elképesztő sors: Gyulától Gyuláig
Végezetül a fegyverletétel utóéletéből egy adalék. A szabadságharc magyar hadserege tábornokainak halálos ítéletét elrendelő Ferenc József kétszer járt Gyulán. Előbb 1857-ben, amikor megtekintette a Fehér-Körös új medrének ásatását. Majd közel húsz évvel később, 1876-ban járt Békés vármegye székhelyén, amikor az uralkodó Wenckheim Béla és Szende Béla miniszterek társaságában a Gyulára helyezett három honvéd huszárezred katonai gyakorlatát szemlélte meg.
| ||
Amikor kíséretével a helyi kastélyhoz lovagolt arra figyelt fel, hogy a mellette lovagló Szende Béla valamely okból elnémul és szeméből patakként ömleni kezd a könny. A király ismételt kérdésére, hogy mi baja van, végül ezt a választ adta: „Felséges Uram! Én életemben csak kétszer voltam Gyulán. Első ízben 1849. aug. 23-én reggel 6 órakor. Ezen helyen, ahol most állok, mint honvédtiszt fegyvereztettem le, s amidőn ma másodszor a sors ide vezetett, felséged oldalán, mint honvédelmi miniszter jelenek meg.”
„Mindez jelzi, micsoda elképesztő sors jutott Gyulától Gyuláig Szende Bélának” – mondta végül Havassy Péter történész.
