„Sokszor próbára tettem magam” - Oláh Attila útja

  • Matkovich Ilona
  • 2016.08.25 06:08

Kis-Magyarország

Egy nógrádi pincelakásból jutott el Pest megyébe. Van munkája, családja, ennél többre nem is vágyott soha.

Oláhék házához csak gyalog, egy keskeny macskaköves úton lehet felkaptatni, de nem az önkormányzat, hanem az itt lakók építtették a saját pénzükből. Télen, ha nagy a hó, Oláh Attila takarítja végig, hogy mindenki le tudjon menni az aszfaltútig. A közösségért mindig is szívesen tesz a 45 éves kosdi villanyszerelő, aki három éve tagja a Magyarországi Cigányok Demokratikus Szövetségének (MCDSZ), sőt falujában tavaly őt választották meg a helyi tagszervezet elnökének. Oláh öntudatos, büszke férfi, 16 éves kora óta dolgozik, saját bőrén tapasztalta az építőipari munkavállalók teljes kiszolgáltatottságát. „Nógrádszakálon születtem, elég nehéz körülmények között voltunk gyerekek. Négy édestestvér és két mostohatestvér a faterom első házasságából. Édesanyám nevelt mindannyiunkat, apám Balassagyarmaton a Fémipari Vállalatnál dolgozott. Négy évig jártam Nógrádszakálra iskolába, a felsőt Ludányhalásziban végeztem, ez a második falu tőlünk. Nem mentem továbbtanulni, 16 évesen kezdtem melózni a fémiparnál én is, mert a fater úgy szerette volna, hogy mindnyájan ott legyünk a közelében, úgyhogy az egész Oláh família ott dolgozott, a három bátyám és én. Egyedül az öcsém cseperedett úgy, hogy rendesen végigjárta az iskolát, neki megteremtettük az anyagi helyzetet. De igaz az is, hogy a faterom szityózott, és amiért megdolgozott, annak a nyolcvan százalékát leengedte a torkán. Nekünk, gyerekeknek azért kellett dolgozni hétvégén, hogy azt a pénzt valahogy visszahozzuk a családi kasszába. Éjjel-nappal be voltunk fogva. Jártunk erdőbe gombászni, édesanyukám vitte a piacra – eleveníti fel a múltat Oláh Attila, aki katonaság után már nem ment vissza a szülői házba. – Tizenkilenc elmúltam, amikor megszerelmesedtem az asszonykámmal, és a leszerelés után összeköltöztem vele. Idejöttünk Vác mellé. Ezt az egy kis helyiséget kaptuk meg apósoméktól” – mutat a kétszoba-konyhás ház egyik szobájára, amelynek akkor még ablaka, ajtaja sem volt. Arra sosem gondoltak, hogy visszaköltöznek, pedig a Pest megyei Kosd alig pár tíz kilométerre fekszik Nógrádszakáltól, de Attila szerint Nógrád megye olyan, mintha ötven évvel lenne lemaradva, Balassagyarmaton, Salgótarjánban majdnem minden gyár megszűnt, száz kilométeres körzeten belül nincs munkalehetőség, nincs mivel közlekedni, sok a kiszolgáltatott és lecsúszott ember arrafelé.

A szegények alulmaradnak

„Amikor idekerültem, teljesen idegen voltam. Vác nagyon nagy város. Sose felejtem el, csak annyit tudtam, hogy hol a munkanélküli-központ meg a buszmegálló. Amikor mondták, hogy egy bizonyos utcába menjek, ott van munkásfelvétel, valami maszek, úgy elkavarodtam, hogy azt hittem, sose érek haza. Fél napig ténferegtem, amíg visszaértem Kosdra – gyalog. Nem akartam megkérdezni senkit, próbára tettem magam, hogy egyedül is hazataláljak” – mondja. Azóta is csak a munkásbuszok és a zsupkocsik ablakából ismeri a magyar városokat, amúgy ki sem mozdult Nógrád és Pest megyéből.

false

 

Fotó: A szerző felvétele

 

Az Oláh házaspár nyolc évig élt vadházasságban, azt mondják, próbára tették egymást, de megérte. „A feleségem nem akarta elkapkodni. Az embert követi a múltja, ha a szülők isznak, akkor a gyerekre is ferdén néznek, mintha meg lettem volna pecsételve, hogy én is iszok. De a második helyiséget már ketten építettük fel a feleségemmel. Kettőnkön múlott, hogy mire jutottunk, de ez nem a származástól függ. Annyi van, hogy a mélyből sokkal nehezebb előrejutni, és azt be kell látni, hogy a szegények alulmaradnak, de azért mi már előbbre vittük, mint a szüleink. Ha sikerül, idén építek egy fürdőszobát a ház végébe. Akik itt fönt laknak a dombon, a legtöbbnek nincs bevezetve a víz sem, de nekünk van víz, villany, nemrég beköttettük az internetet is.” Az Oláh házaspárnak egy lánya született. Igyekeztek mindent megadni neki. „Nem is kellett szégyellnie magát az iskolában, hogy ő cigány, ez nem volt téma. Gyönyörű lány, most 23 éves. Beírattuk varrónőnek, mert kötényeket varrt, csodálatos párnákat csinált, de nem talált benne örömet, és nagyon hamar szerelmes lett. 17 évesen megszülte az unokát. A vejem magyar gyerek, itt laktak velünk négy évig az egyik szobában, most két hónapja elköltöztek Dunakeszire. Nem így terveztük a lányom életét, de nagyon jó anya lett belőle, a nejem úgy nevelte, hogy 11 éves korára önállóan tudott főzni, takarítani. A nászomék is szeretik, tud alkalmazkodni, és mi is megteszünk értük mindent.”

Attila először a váci kommunális üzemben aszfaltozott, szegélyezett, majd három év múlva jóval több pénzért egy kábelfektető céghez ment át, ott robotolt nyolc évig. Mindennap reggel ötkor indult és este tízre ért haza. Teljesítményben voltak, amennyi árkot ástak vagy kábelt húztak, annyi pénz kerestek. Akkori cégével kábelezte a Csepel Plazát, a Duna Plazát, az Ázsia Centert Budapesten. „Mondhatom úgy is, hogy végigkontárkodtam az életem, mert nem volt szakmám, autodidakta módon tanultam, minden érdekelt, mert tudtam, hogy pénz lesz belőle. Először csak árkot ástam, aztán kötöttem a kábelt és hálózatra mentem. Motivált, hogy ha megszakadok is, de többek keressek, mert a feleségem megbetegedett, leszázalékolták, egyedül maradtam kereső a családban.”

Segíteni kell

Noha csoportvezető lett, 15 embere volt, ettől sem lett kevésbé védtelen. „Minden percben bánthatnak, mert meg vagyok pecsételve, de a munkában a csapattól függ, hogy belemegyünk-e rasszizmusba. Van olyan csapat, amelyik tartja a száját, de van, aki nagyon hajtja ezt a cigányság dolgot a többiek előtt. Volt olyan kisfőnököm, aki mindig alázott a többiek előtt, aztán a végén mellettem álltak ki a magyarok” – mondja, ám ennél sokkal nagyobb gondot okoztak a munkakörülmények. „A kábelcégnél gyorsan cserélődnek az emberek, az egész napos csákányozást kevesen bírják, meg félnek is az áramtól. Sokan nem mertek mélyre menni a csákánnyal, mert ott megráz az áram. Nekem is volt egy ilyen esetem, utána úgy hívtak, hogy a villámkezű. Két métert repültem. De nem számít, a pénzért megteszünk mindent. Amikor a magasfeszültséget csináltuk, minden védőfelszerelés nélkül másztunk fel a villanyoszlopokra. Odatettem magam végig, aztán amikor nyolc év után leszámoltam a cégnél, akkor derült ki, hogy csak négyórás munkaidőre voltam felvéve, úgyhogy négy év elrepült a nyugdíj szempontjából. De különben szinte lehetetlen elérni, hogy az embert bejelentsék. Amióta bevezették az egyszerűsített munkavállalást, és 15 napig lehet naponta lejelenteni az alkalmi munkásokat napi ezer forint befizetése mellett, sok vállalkozó ezt csinálja. Közben van egy kötelező hétnapos pihenő, akkor olyan helyre viszik ki az embert, ahol a madár se jár, ha meg jön ellenőrzés, akkor szólnak, hogy be a kocsiba.”

„Cigány testvérei között keresett megerősítést”, így talált rá a Náday Gyula vezette MCDSZ-re, ahol három éve végez társadalmi munkát és közel egy éve tagszervezeti elnök. De ez is kevés volt ahhoz, hogy legutóbbi munkahelyén, egy kőzetgyapot-szigetelő cégnél elérje, ha be nem is jelentik, legalább kifizessék a bérét. Feljelentést akart tenni a munkaadóval szemben, hiszen munkáscsapatok maradtak hónapokra bér nélkül. „A módszer a szokásos volt, a fővállalkozó az alvállalkozónak kiadta a munkát, és az alvállalkozó vert át minket. Mi hétfőtől vasárnapig dolgoztunk, én vizesvágón dolgoztam télen is, meg kellett fagyni, egy napra ezer forint kajapénzt kaptunk, hogy mégis valamit tudjunk enni. Este ötig dolgoztunk, utána jöttünk haza. Többször előfordult, hogy a vonatról ledobtak, mert nem volt nálunk pénz, és nem volt jegyünk. Vácig vonattal jöttünk, aztán többször gyalog haza Vácról Kosdra, mert a buszra már sehogy se tudtunk felszállni, meg már nem akartuk magunkat kitenni több atrocitásnak. Volt, hogy a vővel reggel gyalog indultunk télen is, előfordult, hogy odafelé is ledobtak, de valahogy mindig beértünk. Néha-néha kaptunk tízezer forintokat. Állítólag két nagyon nagy ember volt benne, és azt az üzenetet kaptam, hogy ha feljelentést teszek, bele fog törni a bicskám. Amikor az alvállalkozónál követeltük a jussunkat, azt mondta, hogy rám gyújtja a házat. Utána nem mentem a környékre se, inkább hagytuk veszni azt a rengeteg pénzt. Ezalatt kölcsönökből éltünk, azt is vissza kell fizetni.”

Amikor Kosdon jobbikos polgármestert választottak, Oláh Attila egyik ismerőse azt mondta, „Atesz, neked úgy kell most majd harcolnod, mint az afroamerikaiaknak”, de ő az MCDSZ elnökeként inkább a békés megoldások híve. „Kosdon nincs különösebb etnikai feszültség, a polgármestert is mindenki ismeri, az itteni cigányokat is, egyesületünk a szegény magyarokat is támogatja. A kosdi tagszervezetünknek tíz tagja van, hét magyar és három cigány. Egy helyi tanárnő nagyon sokat segít a pályázatkeresésben és az érdekérvényesítésünk erősítésében. Múlt szombaton például egész napos programot szerveztünk, ahová mindenkit meghívtunk a faluból, hogy közvetlenebb legyen a kapcsolat. Adományokat gyűjtünk, de benne vagyunk a Magyar Karitász vetőmagprogramjában is, ennek segítségével háromezer csomag magot osztottunk ki a faluban. Büszkék vagyunk rá, hogy ezer zsák ruhát is kiosztottunk. Sokan nem értik, hogy miért mi tesszük ezt, amikor mi is szegények vagyunk, de én erre azt mondom, ki gyámolítsa a szegényt, ha nem a szegény. Van egy listám, abból látom, hol mire van szükség. Mi a feleségemmel minden héten elteszünk pár ezer forintot, hogy ki tudjuk fizetni a teherautót, ami kiszállítja az adományokat.” Hogy ennyiből összejöhetett volna a tervezett fürdőszoba? Lehet, de mint mondja, ez most fontosabb volt.

Neked ajánljuk

A varacsk alatt

Jane Campion hosszan megpihent legutóbbi rendezése, a 2009-es, Keats életéről szóló Fényes csillag után, azóta csak egy remek krimisorozatot, A tó tükrét láthattuk tőle.

A hiányzó hetes

Milyen kapcsolat van egy széndarab és egy tájkép, vagy a „szabálytalanul” szabályos mértani test és egy karkörzés között? Mire (vagy kire) utal a kiállítás címe? Miért fontos a hetes szám?

Vif

A zseni a polgári életben örök vesztes, akinek talán szüksége is van ezekre a vereségekre. A művészetpszichológia érdekes kérdése lehetne, hogy a vásott romantikus közhelyek közül vajha miért épp ez maradt oly kedves mindmáig a 19. század gyermekded ábrándjait zordan elvető és rendre kifigurázó színházi alkotók számára.

Egy szabad ember

  • Babarczy Eszter

„Egy elkövetkező nemzedéknek, akik remélhetőleg szerencsésebbek és bölcsebbek lesznek, mint mi voltunk”indul a harminc év történetfilozófiai, eszmetörténeti és politikai írásait összegyűjtő kötet. Gyurgyák nem változtatott az eredeti szövegeken, összeállításuk mégis politikai tett: a szerző hitvallást tesz, amelytől az ország sorsának jobbra fordulását várja. Ez a hitvallás egy angolszász típusú konzervativizmusé, amely, mint Gyurgyák maga mondja, elveszített lehetőség volt a magyar történelemben, különösen a rendszerváltás után.

Majd legközelebb

  • Rádai Andrea

Nem sikerült leváltani a féldiktatórikus rendszer kormányát, így a kötelező sorkatonai szolgálat bevezetését sem tudtuk megakadályozni: nem nyertünk a ProTest – Út a forradalomhoz című színházi társasjátékban. De ez talán mellékes is, mert itt az út volt a fontos, a viták, a közös gondolkodás, a billegés a cselekvés képességének eufóriája és a tehetetlenség letargiája között.

Törvényen kívüli ösztönök

Nyolc afrikai férfi táncos jön ki a színpad elejére. Meztelen testükre húzott fekete öltönyükben felsorakoznak a rámpán, farkasszemet néznek a közönséggel. Kitartóan, sokáig. Miféle szakadékot lép át, vagy nem lép át a tekintetünk? Az ő szemükben lehetne düh, méreg, dac, elég, ha a gyarmatosításra, háborúkra, a menekülthelyzetre gondolunk. De nincs. Csak úgy néznek.

Vissza a szamárpadba

  • A szerk.

Nagyszabású szélsőjobboldali összejövetelnek, öndefiníciója szerint egyenesen csúcstalálkozónak adott otthont a múlt hétvégén Lengyelország fővárosa. A The Warsaw Summit házigazdája a Jog és Igazságosság (PiS) és Jarosław Kaczyński pártelnök voltak, vélelmezett titkos célja pedig az, hogy az európai hasonelvű pártokat egységbe kovácsolja.