"Kétszáz, kétszázötven, háromszáz, háromszázhúsz, háromszázharminc, háromszázharmincöt" - számolja ki október utolsó szombatján Lázár János, hogy mennyi pénzük van még hetüknek. Az ötvenes évei közepén járó erős és határozott férfi megjegyzi: ezzel a valamivel több mint egy kiló kenyérre elég pénzzel két napig, hétfőig kell valahogy kihúzni: akkor jön a közmunka heti bére. Igaz, ennek a jelentős része azt a hitelt váltja majd ki, amivel az egyik helyi élelmiszerboltnak tartoznak.
Lázár János és családja a szerencsésebbek közé tartozik az ezernyi bajtól sújtott délkeleti országrészben, a román határ mellett lévő Békés megyei Battonyán. Ha csak október 31-ig is, de közmunkás volt, így havonta megvolt a 47 ezer forintja, amit heti bontásban kapott kézhez. Emellett különélési szerződést kötött feleségével, aki így szintén jogosult közmunkásként dolgozni. A család megélhetésének másik forrása az asszony 47 ezer forintja, amelyhez még hozzájön a négy gyerek után járó kiemelt, 51 ezer forintos családi pótlék. Hatukra, de olykor hetükre havi 145 ezer forint jut. (Lázárék egyik gyermeke felnőtt korú.)
Se gáz, se víz, se villany
Ha hatukra számolunk, akkor fejenként 24, de ha hetükre, akkor alig valamivel több mint 20 ezer forintból kell kijönniük havonta. Ez ha iszonyatos lemondásokkal is, de működik - ki tudja, meddig.
A porta rendezett. Az udvaron több helyütt fahasábok, rönkök, tuskók, gallyak szép rendbe rakva - készülnek a télre. A kormány egy segélyakciója révén a családnak jutott néhány birka és egy tucat csirke is. Jöttünkre a család összegyűlik a konyhában, ahol a sparhelt adja a meleget. A hangulat szomorú, mégsem árad a reménytelenség. A reménynek persze szigorú határai vannak, egyelőre fogalmuk nincs, honnan és hogyan gazdálkodják ki a lányuk közelgő szalagavatójára szükséges 20 ezer forintot, ez ugyanis félelmetesen nagy pluszkiadás.
A férfi azért dolgozhat a feleségével együtt közmunkásként, mert nem laknak együtt. "Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tűnnék fel itt gyakran" - mondja hamiskásan Lázár János, aztán elneveti magát.
Kísérőnk Boros Györgyné, a battonyai Szegények és Nagycsaládosok Egyesületének vezetője, aki szintén közmunkában dolgozik. Tőle tudjuk, hogy az egyre fogyó lakosságú és mind mélyebb szegénységgel küzdő Battonyán a szolgáltató a jókora kinnlevőségek miatt legalább 300-400 családnál kikapcsolta a gázt. (Sok helyütt villany és víz sincs már.) Sokan vannak olyanok is, akiknek fára is alig telik. Borosné meséli, hogy amikor elkezdett dolgozni jelenlegi munkakörében, akkor a segítségnyújtás szándéka mellett ezt csupán munkának gondolta. Azóta tudja, többről van szó. A szegénységet még mindig sokan szégyenként élik meg. Van persze számos példa arra is, hogy egyesek nem riadnak vissza a lopástól, és attól sem, hogy emiatt egy időre rács mögé kerüljenek. Emögött többnyire jól átgondolt túlélési stratégia van: a téli hónapokban nincs gond a fűtésre és az ételre.
Lázár János és felesége
Fotó: Kiss Zoltán
Van ennél kétségbeejtőbb élethelyzet is: akad olyan nő, aki azzal fenyegetőzik, hogy nem nézi végig gyermeke éhezését és megfagyását; amikor "eljön az idő", felköti magát. "Kevés helyre tudom elvinni magukat, mert a legtöbben nem vállalják az arcukat és nevüket. Különben is, újságírók jönnek és mennek, de a helyzet itt semmit sem változik" - mondja keserűen a Szegények és Nagycsaládosok Egyesületének elnöke. A mérhetetlen szegénységgel való rendszeres szembesülést nem lehet megszokni, "ezzel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Mikor hazaérek, akkor sem tudom kikapcsolni az agyam - mondja Boros Györgyné. - Amikor nemcsak az összegyűjtött fákat és gallyakat, hanem saját, fölöslegesnek ítélt bútoraikat tüzelik el az emberek, az már valaminek nagyon a végét jelenti" - ad helyzetképet kilátásokról és nyomorúságról kísérőnk, hozzátéve: "micsoda anyagi mókuskerék", ha hosszú évek óta hitelbe kell vásárolni a legalapvetőbb élelmiszereket.
Mosoda
A szociális mosodában már csak egy működő mosógép van. Négy évvel ezelőtt néggyel indultak. Ebből kettőt a polgármester, a nagypolitikában búzaégetőként és MSZP-s országgyűlési képviselőként elhíresült Karsai József vett, kettő pedig adományként érkezett. "Az óvónők és tanítónők jelzése alapján hoztuk tető alá a szociális mosodát. Ők mondták, hogy azért jár sok gyerek koszos ruhákban oviba és suliba, mert otthon se villany, se víz, se tisztítószer, mosógépet pedig soha nem is láttak. Ezeket a gyerekeket a társaik is csúfolták. A mosoda reggeltől estig nyitva áll, egyben találkozóhely is, ahová a kicsit jobb módúak használt ruhákat és lábbeliket is beadnak. Egy nagy áruházlánc nemrégiben az eladatlan áruit juttatta el ide. A jó szándék megvolt, de a báli körömcipőkkel a battonyai szegények nem tudnak mit kezdeni."
Battonya, a Vörös Hadsereg által 1944 októberében elsőként "felszabadított" magyar település mélyrepülése a rendszerváltás után kezdődött. Többtucatnyi vállalat szűnt meg, szétmentek a téeszek, alig maradt munkahely. Bár értékben magas aranykoronájú földek veszik körül a kisvárost, a gépesítés és az agrárium válsága miatt a mezőgazdaság sem szív fel elég munkaerőt - és napszámban dolgozókra messze nincs olyan nagy számban szükség, amennyi munkáskéz itt van.
Az emberek röghöz kötöttek, nincs esélyük, hogy az ország prosperáló térségeibe, netán külföldre menjenek dolgozni. Ezt a megfelelő képzettségen és nyelvtudáson kívül az is akadályozza, hogy mindehhez el kellene adni itteni ingatlanaikat, amiből a költözést finanszírozhatnák. Ingatlant eladni azonban a lehetetlennel határos - vagyis itt maradnak.
A mélyszegénységre a közmunka sem orvosság. A napszámhoz hasonlóan erre is igaz: a kereslet és a kínálat nem találkozik egymással. A közmunka sajátos előírásaira itt is és az országban másutt is válaszolnak az emberek. Egy családban csak egy közmunkásként foglalkoztatott lehet - hogy pontosan miért, arra helyben nem tud senki válaszolni. (E helyütt ízléstelenségnek tartanánk akár csak ironikusan is foglalkozni azzal a fajta gyengeelméjűséggel, hogy akkor lehet-e vagy sem havi 47 ezer forintból megélni, vagy hogy "aki semmire nem vitte, az annyit is ér".) Battonyán többen kizárólag ezért elváltak egymástól. Papíron. Vannak olyan házaspárok is, mint Lázárék, akik különélési szerződést kötöttek egymással. Ám mivel november elsejétől Battonyán leáll a közmunka, havi jövedelmük éppen a több pénzt igénylő téli hónapokban csökken a minimális juttatásra, 22 ezer forintra. Ennek következményei nagyon is beláthatók.
"Sok házasság és kapcsolat megy tönkre a szemem előtt a szegénység és az anyagi kilátástalanság miatt. A legjobban mégis a gyerekek helyzete visel meg. 'k nem tehetnek arról, hogy az apjuk iszik, s arról sem, hogy szüleiknek évszámra nincs munkájuk" - sorolja a tapasztalatait Boros Györgyné, akivel elmegyünk egy Battonya melletti kicsiny tanyára, ahol a gazda jóindulatából meghúzhatja magát Mong János a kislányával, Bogival, amiért cserébe ellátja a juhokat. A Battonya és a román határ közötti síkságon vagyunk, ahova döcögős földút vezet.
Gyerekek dunyha alatt
A harmincas évei végén járó Mong János intézetben nőtt fel. Öt szakmája van - kitanulta a pék-, a cukrász- és a pincérmesterséget, de élelmiszerbolti és gyorsétkezdei eladóként is megállná a helyét. Még sincs munkája, pontosabban közmunkásként havi 47 ezer forintért dolgozhat. Ehhez jön a családi pótlék, s ha itt-ott be tud segíteni, onnan is csurran-cseppen néhány ezer forint. Kidobóként elkövetett bűncselekménye miatt a börtönt is megjárta, és egy három és fél évig tartó rossz házasságot tudhat maga mögött. Az asszony nemcsak vele, hanem okos és érdeklődő kislányával sem tartja a kapcsolatot.
Mong János élete nagy tervének azt nevezi, hogy öt év megfeszített munkájával talán összeszed 3-400 ezer forintot, s abból vesz Battonyán belül egy lepukkant házat, ami az övé és Bogié lesz. "Mindent meg tudok csinálni, majd apránként felújítom" - mondja az egyedülálló édesapa, aki ezekben a hetekben a téli tüzelőre valót gyűjti a környéken. Akkor sírt utoljára, amikor "anyák napján, az iskolában, Bogiék osztályában az ünnepi műsort adták" - mondja Mong János.
A mindennap hajnali fél négy tájban kelő férfi ellátja a tanyán lévő juhokat, majd háromnegyed 6-kor ébreszti Bogit, akivel a reggeli után fél 7-kor indul az iskolába. A férfi, bár többen segítenek neki, sokszor azért imádkozik, hogy Bogi ne legyen beteg. "Sokan figyelnek rám, és alkalmanként segítenek is nekem, de nem tudom, a gyógyszereket hogyan venném meg" - mondja. Búcsúzóul megjegyzi: szívesen menne a Dunántúlra élni és dolgozni, de ehhez nem tudja összeszedni a pénzt.
"Tehetetlenül állunk, az önkormányzatnak nincs pénze, ennyi szegénység között élni komoly lelki megpróbáltatás is" - mondja a Narancsnak Karsai József polgármester, aki az elmúlt években a saját zsebéből milliókat költött a helyi szegényekre, főként a gyerekekre. Karsai mesél egy rokkantnyugdíjasról, akinek a hó közepén rendszeresen csak 40 forint marad a zsebében, egy nagycsaládról, ahol ősztől 11 gyerek van a dunyha alatt, mert fűtés híján így melegítik egymást. Beszél arról is, hogy a szegény családok gyermekei hétfőnként éhesen érkeznek az iskolába, mert otthon alig kerül valami az asztalra.
"Egy helyen járva a gyerekek a paplan alatt kuksoltak, amikor megkérdeztem tőlük, hol a huzat? Erre az volt a válasz: de hát Jóska bácsi, becsuktuk az ajtót! Akkor jöttem rá, hogy ezek a szegény gyerekek azt sem tudják, mi az ágynemű. Vannak, akik csak az iskolában tudnak megfürödni, mert otthon nincs meleg víz. Ám egy ideig nem értettük, hogy miért nem teszik. Majd rájöttünk, hogy nincs törülközőjük. Ekkor vettem az iskolának háromszázat - meséli a másutt rém-, itt majdnem mindennaposnak számító történeteit Karsai. - Egy jómódú embernek nem lehet elmondani, milyen nagyon szegénynek lenni. Milyen éhezni, koplalni, fázni, kiszolgáltatottnak lenni. Aki ezzel nem szembesül, nem tudja, miről van szó. Régebben csak 130 szegény családunk volt, ma már 300-350, s a legszegényebbek azok a gyerekek, akik tartósan hiányt szenvednek a legelemibb dolgokból. Nem akarok túlozni, de ez lassan Afrika."
