Különösebben nem érdekel a foci, nem is értek hozzá, és fontosnak tartott meccseket is csak akkor nézek meg, ha társasággal kivonulunk egy tömött, nyilvános közvetítésre. Számomra a mérkőzés akkor is inkább csak háttérzaj a beszélgetéshez, de annak érdekében, hogy a képernyőt ne üres tekintettel bámuljam 90 percig, mindig választok egy csapatot, általában a németeket (állítólag ők tudnak focizni), akinek aztán ebben a másfél órában tudok szurkolni. Érteni persze csak a nyilvánvaló eseményeket értem: ha felrúgnak valakit, az nem jó, ha piros lapot kap egy játékos, akkor a csapat szurkolói mérgesek lesznek, illetve ha az a bizonyos les megtörténik, akkor mindig megáll a játék, bár nem tudom pontosan, miért, az valami szabálytalanság lehet. A magyar–osztrák meccs előtt viszont végre nem kellett csapatot választanom, jóleső érzés volt olyan közvetítésre igyekezni, ami őszintén érdekelt. A városban sokan zászlókkal vagy nemzeti színekben pompázó arcfestéssel vonultak. Én is adtam a hangulatnak, ha már több évtizede nem volt példa ilyen jeles eseményre a magyar foci történetében: piros-fehér-zöld öltözékben jelentem meg egy hetedik kerületi kerthelyiségben.
Hiába mutatják lassításban a fontosabb eseményeket, első perctől fogva fokozott figyelemmel kísértem a játékot, nehogy lemaradjak valami érdekesről. Már az elején volt pár osztrák helyzet, amitől a körülöttem lévő, futballértő közönség szíve meg-megállt egy pillanatra. Az első magyar helyzeteket pedig „úgy is van!” felkiáltással és tapssal nyugtázták. Egy idő után azonban rá kellett jönnöm, hogy ha fejre állok sem fogom tudni megmondani, mi a különbség az átgondolt cselezés és a tét nélküli passzolgatás között, úgyhogy inkább összefüggést próbáltam keresni a focisták ocsmány színű cipői és a játék között. Vajon azért viselnek ilyen élénk árnyalatú lábbeliket, hogy a szabálytalanságot vizsgáló szakszemek jobban tudjanak a lényegre fókuszálni, nevezetesen arra, hogy szándékosan rúgták ki egymás bokáját? Azóta megtudtam az igazságot, nincsen semmi turpisság, egyszerűen ez ma a divat.
Unalom után izgalom
Az 53. percnél már a nemzeti izgalom szülte érdeklődés is csökken bennem, sehol egy gól, vagy általam is érzékelt durva támadás. Szalai viszont olyanokat bénázik, hogy férfi társaim már nézni sem bírják, „na takarodj innen!” felkiáltással küldik el szegényt a jó fenébe. Épp feldereng bennem valami egy cikkből, tudniillik, hogy Szalai nem egy népszerű valaki, mert nem megy neki a foci, amikor megszerzi Magyarországnak az első gólt. Nagy csalódásomra viszont a következő percekben le is cserélik – a csúcson kell abbahagyni nyilván. A 85. percnél pedig már nekem is úgy tűnik, mintha játszanának ezek a fiúk, nem csak rúgnák a labdát ide-oda, arról nem is beszélve, hogy Stieber szép góllal tett pontot az este végére, ezzel hatalmas örömet okozva a magyar szurkolóknak. Őszintén szólva közepesen kínos leégésre számítottam, mivel az osztrákokat sokkal esélyesebbnek tartották a győzelemre. Tényleg szép volt, fiúk, a következő magyar mérkőzéseket is nézni fogom. Ami pedig Budapest belvárosát illeti: a szurkolók öröme megbénította a Nagykörút forgalmát, tömegek énekeltek, ünnepeltek, ezzel teljes káoszt okozva. Rég nem látott, boldog káosz ez.
