Úgy 2007 táján jött az ötlet, hogy ha már amúgy is olyan sokat vagyunk együtt, miért ne csinálhatna Gyula rólam is egy pszeudomunkát. Neki is láttunk. Válogattam a jelmezeket, a kiegészítőket, az volt a koncepció, hogy a műterem ajtaján lépek ki, mindig ugyanúgy, ugyanabban a beállításban, csak más és más alteregójaként önmagamnak. Az utolsó kép a Bundás Vénusz volt. Szétszakadtunk készülődés közben a nevetéstől, és igazán kedvemre való volt később önmagam kifeszített vásznon, több mint kétméteresként látni. Egy lehetséges Orsit, egy lehetséges nőt, egy lehetőséget. Bár a nagy mű, a tervezett végül nem valósult meg, a pszeudoén végül érdekes módon kelt életre: 2008 telén, a Maffia-klub bemutatóján vetítette ki Gyula a falakra, így aki belépett, mindenhol engem látott. A vetített kép ráolvadt az élőre és mozgóra, a kép is élt – velünk: nem csak Gyulával és velem.
Amikor együtt dolgoztunk, valahogy a munka mindig beszélgetésekbe, italozásokba fordult. (Így volt ez már 2005-ben is, mikor a Műcsarnok Pauer retrospektív kiállítása kapcsán elkezdtük a közös tevékenykedést. De akkor ugye sokan voltunk mindig még az Egyetem téri legendás lakásban, sokan és hangosan. Imádtam.) Az egyik ilyen esten-délutánon hördült fel Gyula, hogy hogyan lehet az, hogy én nem olvastam az ő nagy kedvencét, Bruno Schulzot. Kértem, adja kölcsön. Mondta, nem szívesen. De miután hiába kutattam a könyv után mindenhol, odaadta. És azóta is fő helyen van a könyveim között. A nagy szezon éjszakája, Apám utolsó szökése – nagy kedvenceim lettek. Schulz szenvtelen költészet. És ami számomra a legmegütőbb, és amiben most már örökké Gyulát látom, az a Próbabábuk. Nem valóság, valóság. Pszeudo. „A lámpák megfeketedtek és elhervadtak, mint tavalyi kóró vagy szamártövis. Mérgesen és mogorván csöngtek most, s halkan csilingeltek apró üvegkristályaikkal, ha valaki vaktában átkelt a szoba szürke esthomályán.”
Csak ezt az egy béna képet találtam rólunk, pedig rengetegnek kellene lennie. Mindegy, képek helyett egy sorozatfelvétel, mellékelem egy régi írásom Gyuláról, amiben ott a történetünk egy része.
Nemrég jártunk nála, egy rendező és én. Hogy akkor végre belevágunk a portréfilmbe, amit róla forgatunk. Évek óta készültünk rá, minden anyag megvolt, az anyagiakat nem sikerült soha rendbe tenni. Most elhatároztuk: enélkül is belevágunk. Gyula is belelkesedett, nevettünk, terveztünk, mint régen. „Schulz tudta, amit mindenki tud (tud és elfelejt), de akkor, túlzóan mondva, csupán Gombrowicz és Kafka tudott, hogy »bármi megtörténhet«” – írta Esterházy a kötet fülszövegében. Amikor megkaptam a levelet, azt gondoltam, hogy nem, ezt most nem. A Fahajas boltok – mint a rengeteg közös emlék – most már nálam marad.
