„Akkor a Duna partján találkozunk” – zárta első telefonbeszélgetésünket Dávid. Egy nagyobb projekt készülődött a Four Bones harsonakvartettel a Műpa számára. (Akkor még Palya Bea énekelt a műsorban, őt a későbbi előadásokon Gereben Zita váltotta.) Szinte semmit nem tudtam az egészről, csak annyit, amennyi az én feladatom: összeszedni magam, és levonszolódni a forgatásra, ami a műsorhoz készül. A Római fürdőnél volt a hely, gondoltam, az nem veszélyes terep, a piros tűsarkúm megteszi.
Akkor még nem ismertem Dávidot (és a munkatársát, Nagy Gergőt), nem tudtam, hogy mibe keveredem. Már akkor gyanút kellett fogjak, mikor az út elfogyott. Onnantól végig a telefonban: „Hogy a földúton menjek?! Itt már kavicsok vannak…” A kavicsokat váltotta a ferde, kődarabokkal „kirakott” part. De láttam, ott vannak a fiúk a géppel, előttük egy nagy plexilap, még előttük egy horgászszéken egy fiú, a filmbéli Horgász. A horror csak itt jött.
Fel kellett vegyek egy vízhatlan horgászruhát, és úgy bemennem a vízbe. Hogy aztán a képeken (mert fotókból állt össze ez a különös film) kiemelkedhessek a habokból. (Csináltunk egy halom olyan fotót is, ahol különböző alakmásokban jelenek meg.) Közben elmesélték, hogy Péterfy Bori lesz a főhős, aki a meghalt menyasszonyt játssza. El nem tudtam képzelni, milyen lesz az egész egyben. Azóta már többször láttam (mert többször előadtuk) és imádtam ezt a történet- és képmozaikokból összeálló, a zenével, énekkel és versekkel egyben működő összművészeti valamit. Voltunk a műsorral Pécsett, Grazban (ez volt a legmókásabb, Dávidékkal éltem át először a síelés „örömeit”, melyet épp a Narancsban örökítettem meg), a Bem moziban és az Akváriumban. Ebből a munkából nyilvánvaló lett, hogy ha valami meredek, de összeálló dolgot szeretnék képben vagy filmben a könyvemhez, akkor Dávidot fogom megkeresni.
Már eleve tetszett, hogy nem nézett hülyének, mikor közöltem, hogy mindegyik szerepet én fogom játszani. Akkor még nem tudta, ezt hogyan kívánom megoldani. A barátaim szénné röhögték magukat az általam kidolgozott karaktereken. Mert nekem voltak elképzeléseim. De szerencsére azért teljesen hülye nem vagyok – lebeszélni, főleg, ha jól előjátsszák nekem, lehet. Dávid elolvasta a regényt előtte, és szerencsére tetszett neki. És szerencsére voltak elképzelései az általam megírt nőkről. A legnehezebb volt Mari, mert ott túl akartam gesztikulálni, és a mama, amit meg szétreszketni. „Felejtsd el a mimikát” – jött Marinál a kulcsmondat. A mamánál pedig: „Mondd egy levegővel, végig, többször, egymás után.” Persze én nem vagyok színésznő, de így, együtt sikerült mégis valamit elkapnunk:
„Van egy olyan érdekes tulajdonságom – írta nekem Dávid –, hogy sok mindenből az utolsót csinálom. A Kispál utolsó videoklipjét és utolsó koncertfilmjét, az Erik Sumo Band utolsó klipjét, a West Balkán utolsó koncertbeharangozóját.” Remélem, a Karafiáth azért egyben marad…
Dávid weboldala: www.davidmerenyi.com
Egy klip Dávidtól, amit mindketten különösen szeretünk.
