Fekete falak, rajta krétával a mű. Nem csoda, hogy rögtön beugrott ez a két idézet. És három saját történet is. Nemes Péter szobrász és grafikus legújabb művét, amit akár egy mozdulattal tönkre lehet tenni, szét lehet mázolni, direkt ebbe a kis terembe képzelte el. Ami lehet, hogy ezáltal megszűnik kicsinek lenni. Imbolygó érzés állni középen, mintha valóban nem látnánk, hol vannak a határok. Pétert érdekli az ismétlődés, ennek a munkájának is köze van hozzá. A formákat állítólag a kaktuszok inspirálták.
| ||
Gyerekként a világ csak annyi, amit közvetlen megtapasztalunk. A világ anya és apa hatalmas ágya, ahová át lehet mászni éjjelente, a világ a nagy fűzfa a ház előtt, aminek a lombjában el lehet bújni, a világ a nyaraló, ahol a legkisebb szobába éppen csak beférünk mi, kicsik. Később aztán szép lassan minden bizonytalan lesz. A mesekönyvek kinyílnak, nézd már, mi az a sivatag? Mi az a kaktusz? Sosem láttam még ilyet, lehet, hogy nem is létezik! Hiszem, ha látom, mondja a gyerek, és eleinte tényleg csak akkor hiszi. Végül rájön, hogy az is belefér, ami teljesen elképzelhetetlen.
Péter egy kis horvát szigeten meglátott egy kaktuszt. Nem a mesekönyvek hatalmas növénye volt ez, egészen kicsi kaktusz lehetett, ám a kis kaktusz is olyan, mint a nagy, benne van minden, amitől egy kaktusz kaktusszá válik. Változatos felületek, rajzolatok. Ha egy kaktuszról készített képet látunk, fogalmunk sem lehet róla, mekkora valójában. Nem is kell tudnunk. Ahogy a nagy kaktuszban ott a kicsi, a kicsiben is ott van a nagy. Benn a lüktető hús, kint a tüskék. Képzeljük magunkat egy kaktuszligetbe. Épp középre, ahonnan az egész végtelennek látszik. Veszélyes bolygóknak tűnnek, észre sem venni, ahogy mozognak. „Hozzá ne érj a tér széléhez! – sugallják. – Lehet, hogy csak annyira szúrunk meg, hogy hátrahőkölj, vissza, a saját világodba, de lehet, hogy egyikünk átszúr, átdöf, felnyársal, az örök időkig magához szögez. Maradj középen. A közép mindig biztonságos. Ha onnan nézed, örvénylő űrt láthatsz, káprázót, egyre tágulót. A tér közepén gyerek lehetsz megint, aki fél a Végtelentől, de nem fél lenyűgöződni tőle.”
| ||
Mindig kint dohányzom a lépcsőházban, az egyik emelet elrejtett kis zugában, szerencsére nem lát senki. A ház persze él körülöttem, megvannak a napi rutinjai, amit rajtam kívül alig tapasztal meg más. A többiek csak részt vesznek, jönnek-mennek, én vagyok az állandó szemlélő, de ők azok, akik alakulnak. Egyikük mindig otthon felejt valamit, fut vissza, majd fut lefelé megint, a másik a macskáját sétáltatja, „Gyere, Boszorkány” mondja neki, ha a macska túl sokáig állna a napfényben. Egy házaspár mindig együtt jön, el sem tudom képzelni, mire jutnának egyedül.
| ||
Kedvencem a kisfiú az elsőről. Túl sok neki a lépcső, az ötméteres belmagasság, lassan halad, kapaszkodik a korlátba, meg-megáll. Nagyok a fokok, ő túl kicsike, de haladni kell. A kisfiú egy varázsigét mormol magában mindig, és mindig ugyanazt. Ismétli az igét, a szavak segítenek neki feljebb jutni. Sose tudom kivenni, mit is mond, elmosódottan jut el hozzám az egész. De a varázsige működik, elvesz a térből, ami egyre kisebb lesz a végén, és a kisfiú hazatalál. Egyik nap észrevett. Rögtön elhallgatott, elvörösödött. Úgy tettem, mint aki ott sincs. Remélem, nem törtem meg a varázslatot, és az ige eztán is működni fog. Visszafojtottam a lélegzetem, megakadt az Idősgondozó elé kitett, kiszáradófélben lévő kaktusz egyik tüskéjén. Azóta együtt lélegzem én is vele. És azóta tudom, hogy a lépcsőház is a Végtelenbe tágul.
A Tértől lefelé című kiállítás a Jurányi Inkubátorház galériájában látható, október 30-ig.
