Csurka Eszter az egyik legsokoldalúbb képzőművész: fest, szobrokat készít, performance-okat csinál, filmeket forgat, ékszereket tervez. Most a képeiből nézhetünk meg párat, én is ezekhez írtam egy szöveget.

Ha lehunyom a szemem és önmagam akarom elképzelni, egy mozdulatlan alakot látok. Egy mozdulatlan figurát, a semmilyen térben. Egyszerűen nincs körülöttem semmi, de nem lebegek, tehát kell lennie földnek alattam, égnek felettem, kell lennie térnek, ami engedi, hogy benne helyem legyen. Egy, a semmiből kimetszett helyen vagyok: hangárban, raktárban. Egy üres szobában, ahonnan a költöztetők már mindent elvittek; vagy egy olyan szobában, ami egy éppen most elkészült házban található, előttem még nem járt senki erre. De lehet, hogy egy mező ez, egy hatalmas tisztás, vagy egy elfeledett homokos tengerpart, egy sziget lakatlan oldalán.

Meztelen vagyok, ezt is csak érzem, úgy sejtem, úgy dereng, mintha meztelen lennék. Érdekes meztelenség ez, nemtelen, részletek nélküli. És nem látok arcot, nem látom az arcom. Ez persze nem baj, az arcomat egyszerűen tudom, az arcom képét nem kell megnéznem ahhoz, hogy felismerjem. Az arcom megszoktam, előmozdult már százezer tükörből. A mozgását, a fintorait, a ráncait, a redőit, az árnyékait is kívülről tudom. Belülről pedig ugyanaz, csak megfordítva. A saját arcom belülről csak én ismerem, és talán csak én nem ismerem. Egy a biztos: ha lehunyom a szemem, minden látvány nélkül, egészében tapasztalom önmagam. Akkor ott vagyok, teljesen, egyedien, összekeverhetetlenül.

De nem vagyok naiv: pontosan tudom, hogy külsőleg sok hasonló van hozzám, némelyik alak döbbenetesen hasonló. Volt már, hogy megijedtem, mert megláttam magam a tömegben. Ez az én arcom, gondoltam nemrég, mikor egy lányra néztem. Fiatalabb volt nálam vagy húsz évvel, szóval egy sokkal fiatalabb magam volt. Neki is feltűnt a hasonlóság, összemosolyogtunk. Mosolyogtam, de aztán egész nap rossz volt. Rossz volt ilyen durván megtapasztalni, mennyire nem vagyok egyedi, milyen egyszerűen összekeverhetők az arcok és a testek.

Egyszer, még gyerekkoromban zokogva rohantam ki a Pergamon Múzeumból. Máig megvan, ahogy meneteltünk teremről teremre a pucér és sokszor fej vagy végtag nélküli torzók között, és elfog a rettegés. Hiszen ők én is lehetnék. Én vagyok. Mindegyikük. A szobrok fehérek voltak, szinte fölém nőttek és vakítottak. „Nézz meg minket, ez maradt belőlünk, pedig minket megmintáztak, talán mert annyira tökéletesek voltunk.” Nekem még gyerektestem volt akkor, és gyerekgondolataim. Talán itt jött az első nem gyerekgondolat. Hogy nem sokat ér magában az egész. Karok, fejek, törzsek, mellek, hímtagok. Egyiküké, másikunké, enyém, tiéd. És mi bennünk a közös? Csak annyi, hogy létezünk.

Ha elalszom, és álmodom, még annyira sem látom magam, mint a képzeletemben. Bizonyos álomfejtők szerint az álomban minden egyes szereplő mi magunk vagyunk. Eszerint álmunkban könnyen beleköltözünk a másik testbe, beszélünk belőle, viselkedünk helyette, megnyilvánulunk. Magunkat ritkán látjuk kívülről, mintha nem is lennénk, legalábbis fizikailag nem, csak az érzéseink, az idegeink, a legelemibb ösztöneink. Néha nehéz arra gondolnom, hogy az álomban működő ember is én vagyok.

Rosszul alszom egyébként, gyakran már előre rettegek az alvástól, megpróbálom lejátszani előre a lehetséges forgatókönyvet, hogy meg ne bolonduljak. Gyakran elmesélik nekem reggel, milyen ijesztő voltam alvás közben. Hangosan nevettem vagy épp kiabáltam, sírtam. Legutóbb ököllel behúztam a mellettem fekvő arcába. Mindketten felriadtunk, az én szemem könnyes volt, az ő arca döbbent, nem értette. Én sem értettem. Egész másvalakivel harcoltam egy másik dimenzióban. Vagy, visszakanyarodva: önmagammal harcoltam, és ököllel támadtam vissza. Vajon mit akartam magamban megsemmisíteni?

Ha ébren vagyok, és így gondolok a testre, már mozgásban látom azt. Szigorú ruha takarja, lám, világos: már nem is gondolok, ezek tényleg a tükrök, a tükrök mindenhol. A fürdőszobában, a kivágódó ablakokban, az utcán a kirakatüvegekben, a szépen csillogó díszkövek visszaverődésében. Látom magamat, és látok másokat, ahogyan mozognak, ahogy próbálnak jelen lenni, és közelíteni egymás felé. Lenyűgöz a mozgás, a legapróbb mozdulat is, mindegyik maga a csoda, a jel, hogy élünk. Soha le nem hulló leplek takarásában, egymás és magunk köré tekeredő fátylak között. Minden gondolatunk eltakar, elrejt, ott rejtőzünk mögöttük. Ott vibrál minden rezdülésben a hús és a vér, folyik az ereinkben a félelmetes egyformaságunk. Ez az egyformaság feloldódik a testben, egy vele, így próbáljuk keresni magunkban a különbözőt, ami végül nem más, mint amire azt mondjuk: Én.

Eszter képein ott látom mindezt egyben. A testek elmosódó, áttűnő, transzparens és megtorpant lendületét. A tömör test valóságát, a tömör test sérthetetlenségébe vetett bizalmat. Hiszen ami elszakadhat, ami beakadhat akár egy kiálló kis szögbe is, az csak a vékonyka fátyol – a foszló szövet zaja sosem a bőré, a bőr okos és megvéd. Elkülönít az idegen anyagoktól. Csakhogy lehet-e közelíteni egy ilyen védett és erős alakhoz? Megérthetjük-e a távolságot annyira, hogy feloldhatóvá váljék? A mozdulatlanság energiája elég lesz-e ehhez? Meddig lehet várni arra, hogy valaki úgy lásson meg minket, ahogy mi látjuk magunkat, amikor lehunyjuk a szemünk?

A kiállítás 2016. január végéig látható a Kempinski The Promenade-ban (V. ker., Erzsébet tér 7–8.)