Testtudat – Csurka Eszter képeihez

KOmplett

Csurka Eszter az egyik legsokoldalúbb képzőművész: fest, szobrokat készít, performance-okat csinál, filmeket forgat, ékszereket tervez. Most a képeiből nézhetünk meg párat, én is ezekhez írtam egy szöveget.

Ha lehunyom a szemem és önmagam akarom elképzelni, egy mozdulatlan alakot látok. Egy mozdulatlan figurát, a semmilyen térben. Egyszerűen nincs körülöttem semmi, de nem lebegek, tehát kell lennie földnek alattam, égnek felettem, kell lennie térnek, ami engedi, hogy benne helyem legyen. Egy, a semmiből kimetszett helyen vagyok: hangárban, raktárban. Egy üres szobában, ahonnan a költöztetők már mindent elvittek; vagy egy olyan szobában, ami egy éppen most elkészült házban található, előttem még nem járt senki erre. De lehet, hogy egy mező ez, egy hatalmas tisztás, vagy egy elfeledett homokos tengerpart, egy sziget lakatlan oldalán.

false

Meztelen vagyok, ezt is csak érzem, úgy sejtem, úgy dereng, mintha meztelen lennék. Érdekes meztelenség ez, nemtelen, részletek nélküli. És nem látok arcot, nem látom az arcom. Ez persze nem baj, az arcomat egyszerűen tudom, az arcom képét nem kell megnéznem ahhoz, hogy felismerjem. Az arcom megszoktam, előmozdult már százezer tükörből. A mozgását, a fintorait, a ráncait, a redőit, az árnyékait is kívülről tudom. Belülről pedig ugyanaz, csak megfordítva. A saját arcom belülről csak én ismerem, és talán csak én nem ismerem. Egy a biztos: ha lehunyom a szemem, minden látvány nélkül, egészében tapasztalom önmagam. Akkor ott vagyok, teljesen, egyedien, összekeverhetetlenül.

De nem vagyok naiv: pontosan tudom, hogy külsőleg sok hasonló van hozzám, némelyik alak döbbenetesen hasonló. Volt már, hogy megijedtem, mert megláttam magam a tömegben. Ez az én arcom, gondoltam nemrég, mikor egy lányra néztem. Fiatalabb volt nálam vagy húsz évvel, szóval egy sokkal fiatalabb magam volt. Neki is feltűnt a hasonlóság, összemosolyogtunk. Mosolyogtam, de aztán egész nap rossz volt. Rossz volt ilyen durván megtapasztalni, mennyire nem vagyok egyedi, milyen egyszerűen összekeverhetők az arcok és a testek.

false

Egyszer, még gyerekkoromban zokogva rohantam ki a Pergamon Múzeumból. Máig megvan, ahogy meneteltünk teremről teremre a pucér és sokszor fej vagy végtag nélküli torzók között, és elfog a rettegés. Hiszen ők én is lehetnék. Én vagyok. Mindegyikük. A szobrok fehérek voltak, szinte fölém nőttek és vakítottak. „Nézz meg minket, ez maradt belőlünk, pedig minket megmintáztak, talán mert annyira tökéletesek voltunk.” Nekem még gyerektestem volt akkor, és gyerekgondolataim. Talán itt jött az első nem gyerekgondolat. Hogy nem sokat ér magában az egész. Karok, fejek, törzsek, mellek, hímtagok. Egyiküké, másikunké, enyém, tiéd. És mi bennünk a közös? Csak annyi, hogy létezünk.

Ha elalszom, és álmodom, még annyira sem látom magam, mint a képzeletemben. Bizonyos álomfejtők szerint az álomban minden egyes szereplő mi magunk vagyunk. Eszerint álmunkban könnyen beleköltözünk a másik testbe, beszélünk belőle, viselkedünk helyette, megnyilvánulunk. Magunkat ritkán látjuk kívülről, mintha nem is lennénk, legalábbis fizikailag nem, csak az érzéseink, az idegeink, a legelemibb ösztöneink. Néha nehéz arra gondolnom, hogy az álomban működő ember is én vagyok.

false

Rosszul alszom egyébként, gyakran már előre rettegek az alvástól, megpróbálom lejátszani előre a lehetséges forgatókönyvet, hogy meg ne bolonduljak. Gyakran elmesélik nekem reggel, milyen ijesztő voltam alvás közben. Hangosan nevettem vagy épp kiabáltam, sírtam. Legutóbb ököllel behúztam a mellettem fekvő arcába. Mindketten felriadtunk, az én szemem könnyes volt, az ő arca döbbent, nem értette. Én sem értettem. Egész másvalakivel harcoltam egy másik dimenzióban. Vagy, visszakanyarodva: önmagammal harcoltam, és ököllel támadtam vissza. Vajon mit akartam magamban megsemmisíteni?

Ha ébren vagyok, és így gondolok a testre, már mozgásban látom azt. Szigorú ruha takarja, lám, világos: már nem is gondolok, ezek tényleg a tükrök, a tükrök mindenhol. A fürdőszobában, a kivágódó ablakokban, az utcán a kirakatüvegekben, a szépen csillogó díszkövek visszaverődésében. Látom magamat, és látok másokat, ahogyan mozognak, ahogy próbálnak jelen lenni, és közelíteni egymás felé. Lenyűgöz a mozgás, a legapróbb mozdulat is, mindegyik maga a csoda, a jel, hogy élünk. Soha le nem hulló leplek takarásában, egymás és magunk köré tekeredő fátylak között. Minden gondolatunk eltakar, elrejt, ott rejtőzünk mögöttük. Ott vibrál minden rezdülésben a hús és a vér, folyik az ereinkben a félelmetes egyformaságunk. Ez az egyformaság feloldódik a testben, egy vele, így próbáljuk keresni magunkban a különbözőt, ami végül nem más, mint amire azt mondjuk: Én.

Eszter képein ott látom mindezt egyben. A testek elmosódó, áttűnő, transzparens és megtorpant lendületét. A tömör test valóságát, a tömör test sérthetetlenségébe vetett bizalmat. Hiszen ami elszakadhat, ami beakadhat akár egy kiálló kis szögbe is, az csak a vékonyka fátyol – a foszló szövet zaja sosem a bőré, a bőr okos és megvéd. Elkülönít az idegen anyagoktól. Csakhogy lehet-e közelíteni egy ilyen védett és erős alakhoz? Megérthetjük-e a távolságot annyira, hogy feloldhatóvá váljék? A mozdulatlanság energiája elég lesz-e ehhez? Meddig lehet várni arra, hogy valaki úgy lásson meg minket, ahogy mi látjuk magunkat, amikor lehunyjuk a szemünk?

A kiállítás 2016. január végéig látható a Kempinski The Promenade-ban (V. ker., Erzsébet tér 7–8.)

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát. 

Kinek a bűne?

A kormánypárti média azzal igyekszik lejáratni egy Tisza párti önkéntest, hogy korábban pornófilmekben szerepelt. A kampány morális természetű, a nőt bűnösnek és erkölcstelennek állítja be, s persze ezt vetíti rá a pártra is.

Presztízskérdés

A magyar kormányzat hosszú ideje azt kommunikálja, hogy csökkent a szegénység Magyarországon, az MCC-s Sebestyén Géza pedig odáig jutott, hogy idén februárban bejelentette a szegénység eltűnését is. A kormány helyzetértékelése eddig is vitatható volt, és a KSH szegénységi adatai körül felfedezett furcsaságok tovább bonyolítják ezt az így is zavaros ügyet.

„Lövésük sincs róla”

Magyarországon nem az illegális kábítószerek okozzák a legnagyobb problémát a fiatalok körében. A hazai 16 évesek élen járnak az alkohol, a cigaretta és e-cigaretta kipróbálásában, és kilátástalannak érzett helyzetük miatt sokan a serkentők felé fordulnak.