Finom vonalak, sejtelmes színek, egyetlen vonalban a mozdulat és a mozdulatlanság. Vida Virág egyszerű formákkal kísérletezve bontja ki a történeteit.

Vida Virág a Debreceni Egyetemen végzett magyar–művészettörténet szakon. Ott alapította meg a ma is működő LÉK Irodalmi Önképzőkört. Ma szabadúszó újságíróként dolgozik különböző kulturális lapoknak és női magazinoknak. Később elvégezte a Magyar Táncművészeti Főiskola modern tánc szakát, és jelenleg a Koré Company moderntánc-együttesét vezeti. Los Angelesben és Budapesten él, kint dolgozta ki az akvarell-tollrajz technikát. Gyerekkora óta rajzol.

Fotó: Kővágó-Nagy Imre

„Akkoriban számos nemzetközi rajzversenyen nyertem díjakat, az eredményeim alapján sorozatosan meghívtak a képzőművész szaktáborba, Zánkára, ott rengeteget tanultam az ország különböző tájairól származó művésztanároktól – meséli – a rajzolást később sem hagytam abba. Tíz évvel ezelőtt, egy kötetillusztráció kapcsán kezdtem el egyvonalas rajzokkal kísérletezni és nagyon megszerettem ezt a minimál kifejezési módot. Az izgat, hogy hogyan lehet egy minél egyszerűbb formát találni egy mélyebb, több jelentésrétegű üzenethez. Idei kísérletem az akvarell/grafika, ahol arra találtam rá, hogy valamilyen természeti jelenség és az Ember kapcsolatát értelmezem újra. Kicsit mítoszteremtés is ez, azt rajzolom, ahogy szerintem történnek, történtek a dolgok... Néha meglévő irodalmi témákat is feldolgozok. Mivel a tánc a másik szerelem, sokan mondják, hogy a figuráimban benne van a mozgás és a kompozíciókban a dinamika.” Virág eddig két kötetet illusztrált, és öt csoportos kiállításon vett részt. Ez a harmadik önálló kiállítása.

A megnyitót Virág a képek, a tánc és a szöveg együtt hatására építette. Tőlem azt kérte, szóljak a születésről, a szerelemről, a halálról.

Születés

Ágai Ágnes

A felhő olyan, / mint egy felfújt hópehely. / Mint a borotvahab Apa arcán. / Mint egy hálóing a fregolin. / Mint egy ősz asszony hajmosás után. (Ágai Ágnes – részlet)

Az ember, aki átöleli a felhőket Fotó: Kővágó Nagy Imre

Milyen mintát rajzoltak ki a felhők, amikor megszülettem? Erre nem tud válaszolni senki, gondoltam sokáig. Hajnal volt a születésemkor, szeptember közepe, kórház. Fehér és erős, ezek a fények, amúgy könnyű szülés. Felhők a plafonon, neonnap, neonhold, éles árnyékok, mint amikor a távoli vihart nézzük. Ahogy a lezúduló víztömeg szinte szétmetszi az eget. Fenséges és félelmetes. Az erőszakos szürke, ahogy egy pillanatra narancsos-vöröses lesz a váratlan átcikázó villámoktól, hogy aztán, a villanás után szelídnek, galambszínűnek tűnjön az addigi rémület. Könnyű szülés volt tényleg, legalábbis visszagondolva, visszamesélve, és egy anya sosem az akkorból beszél, mert az emlékezet úgy gyógyít, hogy enged feledni; tompul, kedveli ezt a galambszürkét. Mi pedig, a megszületettek csak tudat alatt hordozunk emléket az egészről, már ha marad belőle valami egyáltalán.

Megszületni nem könnyű, mondják, kirobbanni a testmelegből, a vízből, a puha úszkálásból bele a talpig valóságosba, a reálisba, a hidegbe. Van, aki azt állítja, egész további életünket meghatározza, hogyan születtünk, a természetünk állítólag ebből bomlik ki. Meghatározza a születésünk, miképp viszonyulunk a nehézségekhez, a változásokhoz, hogyan tudunk később kötődni. Van, aki odáig megy, hogy azt mondja, aki nehezen jött a világra, annak a világ is nehéz lesz. Én ebben nem hiszek, de nekem könnyű, könnyű annak, aki ilyen gyorsan kibújt egykor.

Talán ezért vonzódom ennyire a felhőkhöz is. Elemelkedni, elfelejteni, átoldódni valami másba. Amikor fekszem a fűben, vagy épp egy padon üldögélve nézem őket, már-már egy vagyok velük. Nem érzem a távolságot, nem érzem, hogy más anyagból lennénk. Ilyen volt akkor is, a születésemkor, gondolom most, épp ilyen, mint mikor egy felhőpaplan átúszik felhőkrokodilba, felhőlabdába, hegycsúcsok egymásutánjába. Betakar, felfal, eldobom, eljutok a szirtig. És most megszületek megint, mondom egyiküknek, és nem gondolkodom azon, hogy ő ölel át engem, vagy én ölelem őt.

Szerelem

Fess a napról képet nekem, / Hadd díszítse szobám falát, / És hadd higgyem, hogy áthevít, / Ha úgy hívják: a dél.

Rajzolj virágszáron rigót, / Álmodjam: hallgatom dalát, / S ha nem szól már a kert-zene, / Álmom is véget ér. (Emily Dickinson: Fess a napról képet nekem – részlet)

Akik a Napot tartják Fotó: Kővágó-Nagy Imre

Jó embereim vigyáznak a Napra, nem engedik el egyetlen pillanatra sem. „Biztos égen biztos Nap”, ez a szlogenjük, és ezt biztosítják is nekem. Nem mondom, nem éppen könnyű munka ez, de meg lehet szokni, el tudok képzelni rosszabbat is. Jó kis csapat a Nap-tartóké, megbízhatóak, hiszen a felelősségük óriási. Ha a Nap csak egyszer is rám zuhanna, nos, akkor nem is tudom, mi történne. Nem szeretném kipróbálni. Mindenesetre néha nekem is segítenem kell, átvennem a terhet tőlük, hadd pihenjenek. Egymás Napjait tartjuk tehát, óvatosan, vigyázva. És olyan jó a Napközelben! Ha másnak tartod, nem éget, nem vakít. Testmeleg, puha,a fénye lágy. Akivel a legkényelmesebb ott fenn állni, az lesz a szerelmed.

Vége

Ha valaki vonattal megy Zalaegerszegre, érdekes táblát láthat az út mentén. „Jóslás – sürgős esetben nonstop”. Oké, képzeljünk el egy sürgős esetet. Tudnom kell, szeret vagy nem szeret, azaz igent mondjak-e a szomszédnak, vagy van-e még reményem a szerelmemnél, belevághatok-e egy üzletbe, megéri-e gazdag hozzátartozóm a hajnalt, vagy még ne foglaljam le az ingatlant a várt örökség terhére. Megtegyem-e a tétjeimet?

Az ember, aki elkapja az esőt Fotó: Kővágó-Nagy Imre

Oké, menjünk be a jósnőhöz. Mi történik ott ebben a sürgős esetben? Kártyát vet? Belepillant a kristálygömbbe? Transzba esik, és egy látomásából fejti meg a közeli jövőt? Vagy esetleg megnézi a tenyerünket? Tegyük fel ezt az utóbbit. Nézi, nézegeti, mormol valamit a hosszú sorsvonalunkról, szívvonalunkról, megsúgja, hogy valami nagyon jó vár ránk. Vagy hogy borzalmas dolog következik, ha így és így teszünk. Tegyük fel, hogy egy pillanatra el is hisszük minden szavát. É ha a képzeletünkben elhittük, most higgyük el a valóságban is. Jó dolgok várnak ránk. És bekövetkeznek borzalmas dolgok is. És ez így megy mindig, nem csalás, nem ámítás, egészen a végéig, non-stop.

Else Lasker-Schüler (Hajnal Gábor fordítása): Az utolsó csillag

Ezüst pillantásom permetez az űrben, /sose sejtettem, hogy homorú az élet. / Legkönnyebb sugaram / légi szövedékén siklom az időben,

kereken fel, gömb mentén le, / kitartóbban sose táncolt még a tánc.

Kígyóbűvösen szökik magasba / a szelek lélegzete, fakón gyűrűző oszlopok, / s újra széthullanak.

A levegő e hangtalan vágya, / e lengés alattam mit jelent, / míg az idő ágyéka fölött keringek?

Szelíd szín az én mozgásom, és mégsem / csókolt friss virradat soha engem, / sem ujjongó virágzás kora hajnalon.

Közeledik a hetedik nap / s a vég nincs még megteremtve. / Csepp kihúny cseppeken, s újra / egymáshoz horzsolódnak,

kavarognak a vizek a mélyben, / összetorlódnak s zuhannak a föld felé.

Vad, villanó mámorkarok / feltajtékzanak s eltűnnek megint / és minden szorong és tolong / a végső mozgásban.

Már kihagy az idő lélegzete / az időtlenség ölében. / Homorú levegő siklik / és végére sosem ér,

táncom már pont csupán / a vak semmiben.

 

A Sorsvonalak című kiállítás november 4-ig látható a Vollnhofer ArtStudióban (Budapest, Szent István krt. 12.), nyitva hétfőtől péntekig 14.00–18.00 között, de más időpontban is látogatható, telefonos egyeztetés után.