A magánlevelek is egyre jönnek. Szerencsére a legérzékenyebb napon, épp utána több olyat kaptam, ami megerősített, elűzte a levertségem, ami óhatatlanul érkezik egy-egy ilyen este után (a szegedi incidensről készült tudósítás itt olvasható). És persze kaptam olyan kérdést is, ami előtt döbbenten álltam. Hogy miért jó az nekem, hogy állandóan polgárpukkasztok. Pedig ha valaki, hát én nem vagyok egy ilyen alkat, egy dolgot szeretek, a rendezettséget és a nyugalmat, úgy érzem, folyamatosan erre is törekszem. Hogy más jön le ebből – mert ennyi év után tudomásul kellett vennem, hogy más jön –, rajtam kívül áll, úgy érzem.
Egyik levélíró egyenesen nekem szegezte a kérdést: miért gondolom azt, hogy nekem mindent szabad? Nos, ezt egyáltalán nem gondolom, de talán olyan eseményeken, ahová meghívnak, színpadra tesznek és mikrofont adnak a kezembe, és ahol összegyűlik a publikum, különösen ahol ráadásul kérdéseket tesznek fel, nem találom olyan borzalmasan meglepőnek, hogy elmondom, amit gondolok. De valahogy soknak tűnök, sok leszek, és tényleg nem értem, miért. Vagyis egyre inkább úgy vélem, abban áll a dolog nyitja, hogy az itthoni közeg úgy általában nem tűri el, ha valaki nem következetesen csak egy orcát mutat. Tehát ha író, akkor írjon komolyan, csendben, ha tévében szerepel, akkor legyen hülye, és egyébként is, fogalmazzon mindig úgy, nyilvánuljon meg állandóan abba az egy képbe belemerevedve, amit elvárnak. Ha valakiben több karakter lapul, az már gyanús.
Mivel az összművészet jegyében alkotok, és mindenhol hirdetem, hogy bizonyos típusú alkotóknak (amilyennek magamat is vélem) kevés az egy dimenzió – mert összelapít, ha egyetlen szerepet várnak, sőt csak egyetlen megszólalási módot tűrnek el tőlem. Én írok, és ott sem csak egy műfajban, szerepelek, többekkel együtt alkotok – és nem érzem (sőt bizonyosan tudom), hogy engem ez nem szegényít, nem elvesz belőlem, hanem a sokféle tapasztalat (beleértve a popkultúrát és a mainstreamet is, ha úgy hozza a sors) csak mélyíti a személyiségem, ad valamit, még ha a hozadéka nem is feltétlenül kimutatható. Mindenesetre évek óta dolgozom, működök együtt képzőművészekkel, akár úgy, hogy a tárlataikat nyitom meg, akár úgy, hogy modellt állok nekik, akár úgy, hogy tárlatvezetéseket tartok a művek között. Aki járt már ilyenen, tudja, hogyan állok hozzá a dologhoz – eddig ezzel nem is volt baj. Én magam is műalkotásnak tekintem magamat ilyenkor – a Miró-tárlaton is ez volt a cél –, egy két lábon járó festmény lenni, egy megtestesült szürreália, ami párhuzamosan mozog a térben. Voltak, akik észrevették és értékelték is ezt.
Előző héten három ilyen jelenésem volt – egyik Esztergomban, egy csoportos kiállításban, ahol szintén egyetlen képről sem beszéltem, valamint az Ernst Múzeumban, ahol megint csak a hívószavak mentén beszéltem sok mindenről – és magamtól válogattam műveket, illetve a kedvenc szerzőimtől, illusztrálásként. Évek óta így állok ezekhez az eseményekhez. Az élő művészek szeretni szokták – legalábbis abból, hogy többekkel megmarad a munkakapcsolat, erre gyanakszom.
A szubjektivitásban benne van: az adott személyre van bízva, hogyan oldja meg a feladatot. Én mindig magamból dolgozom – ezt lehet utálni, ha valakinek nem vagyok szimpatikus. De a számonkérésekkel nem tudok mit kezdeni. Ez olyasmi, mint étteremben direkt olyan ételt kikérni, amiről tudjuk, hogy rosszul leszünk tőle. Egy alkotót ki lehet kerülni, ott lehet hagyni, ha unjuk a szövegét. Másrészről kérdezni is lehet a módszeréről, és megfogalmazni véleményeket, én ráadásul a tanácsoktól sem zárkóztam el soha. Ezzel nincs bajom: a támadással annál inkább. Ez szerintem nem az a műfaj – és én, bármelyik műfajt művelem, a határaim között maradok. Persze lehet, hogy a határokat is eléggé szubjektíven érzékelem…
