Milyen egy szubjektív tárlatvezetés?

KOmplett

A szegedi REÖK-ös kalandom után egyre jelennek meg a cikkek és a kommentek – ütköznek a nézetek. Azért rázott meg a dolog, mert megint durván szembesülnöm kellett azzal, milyen elvárásoknak kellene megfelelnem. És miért is?

A magánlevelek is egyre jönnek. Szerencsére a legérzékenyebb napon, épp utána több olyat kaptam, ami megerősített, elűzte a levertségem, ami óhatatlanul érkezik egy-egy ilyen este után (a szegedi incidensről készült tudósítás itt olvasható). És persze kaptam olyan kérdést is, ami előtt döbbenten álltam. Hogy miért jó az nekem, hogy állandóan polgárpukkasztok. Pedig ha valaki, hát én nem vagyok egy ilyen alkat, egy dolgot szeretek, a rendezettséget és a nyugalmat, úgy érzem, folyamatosan erre is törekszem. Hogy más jön le ebből – mert ennyi év után tudomásul kellett vennem, hogy más jön –, rajtam kívül áll, úgy érzem.

Egyik levélíró egyenesen nekem szegezte a kérdést: miért gondolom azt, hogy nekem mindent szabad? Nos, ezt egyáltalán nem gondolom, de talán olyan eseményeken, ahová meghívnak, színpadra tesznek és mikrofont adnak a kezembe, és ahol összegyűlik a publikum, különösen ahol ráadásul kérdéseket tesznek fel, nem találom olyan borzalmasan meglepőnek, hogy elmondom, amit gondolok. De valahogy soknak tűnök, sok leszek, és tényleg nem értem, miért. Vagyis egyre inkább úgy vélem, abban áll a dolog nyitja, hogy az itthoni közeg úgy általában nem tűri el, ha valaki nem következetesen csak egy orcát mutat. Tehát ha író, akkor írjon komolyan, csendben, ha tévében szerepel, akkor legyen hülye, és egyébként is, fogalmazzon mindig úgy, nyilvánuljon meg állandóan abba az egy képbe belemerevedve, amit elvárnak. Ha valakiben több karakter lapul, az már gyanús.

Mivel az összművészet jegyében alkotok, és mindenhol hirdetem, hogy bizonyos típusú alkotóknak (amilyennek magamat is vélem) kevés az egy dimenzió – mert összelapít, ha egyetlen szerepet várnak, sőt csak egyetlen megszólalási módot tűrnek el tőlem. Én írok, és ott sem csak egy műfajban, szerepelek, többekkel együtt alkotok – és nem érzem (sőt bizonyosan tudom), hogy engem ez nem szegényít, nem elvesz belőlem, hanem a sokféle tapasztalat (beleértve a popkultúrát és a mainstreamet is, ha úgy hozza a sors) csak mélyíti a személyiségem, ad valamit, még ha a hozadéka nem is feltétlenül kimutatható. Mindenesetre évek óta dolgozom, működök együtt képzőművészekkel, akár úgy, hogy a tárlataikat nyitom meg, akár úgy, hogy modellt állok nekik, akár úgy, hogy tárlatvezetéseket tartok a művek között. Aki járt már ilyenen, tudja, hogyan állok hozzá a dologhoz – eddig ezzel nem is volt baj. Én magam is műalkotásnak tekintem magamat ilyenkor – a Miró-tárlaton is ez volt a cél –, egy két lábon járó festmény lenni, egy megtestesült szürreália, ami párhuzamosan mozog a térben. Voltak, akik észrevették és értékelték is ezt.

Előző héten három ilyen jelenésem volt – egyik Esztergomban, egy csoportos kiállításban, ahol szintén egyetlen képről sem beszéltem, valamint az Ernst Múzeumban, ahol megint csak a hívószavak mentén beszéltem sok mindenről – és magamtól válogattam műveket, illetve a kedvenc szerzőimtől, illusztrálásként. Évek óta így állok ezekhez az eseményekhez. Az élő művészek szeretni szokták – legalábbis abból, hogy többekkel megmarad a munkakapcsolat, erre gyanakszom.

A szubjektivitásban benne van: az adott személyre van bízva, hogyan oldja meg a feladatot. Én mindig magamból dolgozom – ezt lehet utálni, ha valakinek nem vagyok szimpatikus. De a számonkérésekkel nem tudok mit kezdeni. Ez olyasmi, mint étteremben direkt olyan ételt kikérni, amiről tudjuk, hogy rosszul leszünk tőle. Egy alkotót ki lehet kerülni, ott lehet hagyni, ha unjuk a szövegét. Másrészről kérdezni is lehet a módszeréről, és megfogalmazni véleményeket, én ráadásul a tanácsoktól sem zárkóztam el soha. Ezzel nincs bajom: a támadással annál inkább. Ez szerintem nem az a műfaj – és én, bármelyik műfajt művelem, a határaim között maradok. Persze lehet, hogy a határokat is eléggé szubjektíven érzékelem…

Neked ajánljuk

A varacsk alatt

Jane Campion hosszan megpihent legutóbbi rendezése, a 2009-es, Keats életéről szóló Fényes csillag után, azóta csak egy remek krimisorozatot, A tó tükrét láthattuk tőle.

A hiányzó hetes

Milyen kapcsolat van egy széndarab és egy tájkép, vagy a „szabálytalanul” szabályos mértani test és egy karkörzés között? Mire (vagy kire) utal a kiállítás címe? Miért fontos a hetes szám?

Vif

A zseni a polgári életben örök vesztes, akinek talán szüksége is van ezekre a vereségekre. A művészetpszichológia érdekes kérdése lehetne, hogy a vásott romantikus közhelyek közül vajha miért épp ez maradt oly kedves mindmáig a 19. század gyermekded ábrándjait zordan elvető és rendre kifigurázó színházi alkotók számára.

Egy szabad ember

  • Babarczy Eszter

„Egy elkövetkező nemzedéknek, akik remélhetőleg szerencsésebbek és bölcsebbek lesznek, mint mi voltunk”indul a harminc év történetfilozófiai, eszmetörténeti és politikai írásait összegyűjtő kötet. Gyurgyák nem változtatott az eredeti szövegeken, összeállításuk mégis politikai tett: a szerző hitvallást tesz, amelytől az ország sorsának jobbra fordulását várja. Ez a hitvallás egy angolszász típusú konzervativizmusé, amely, mint Gyurgyák maga mondja, elveszített lehetőség volt a magyar történelemben, különösen a rendszerváltás után.

Majd legközelebb

  • Rádai Andrea

Nem sikerült leváltani a féldiktatórikus rendszer kormányát, így a kötelező sorkatonai szolgálat bevezetését sem tudtuk megakadályozni: nem nyertünk a ProTest – Út a forradalomhoz című színházi társasjátékban. De ez talán mellékes is, mert itt az út volt a fontos, a viták, a közös gondolkodás, a billegés a cselekvés képességének eufóriája és a tehetetlenség letargiája között.

Törvényen kívüli ösztönök

Nyolc afrikai férfi táncos jön ki a színpad elejére. Meztelen testükre húzott fekete öltönyükben felsorakoznak a rámpán, farkasszemet néznek a közönséggel. Kitartóan, sokáig. Miféle szakadékot lép át, vagy nem lép át a tekintetünk? Az ő szemükben lehetne düh, méreg, dac, elég, ha a gyarmatosításra, háborúkra, a menekülthelyzetre gondolunk. De nincs. Csak úgy néznek.

Vissza a szamárpadba

  • A szerk.

Nagyszabású szélsőjobboldali összejövetelnek, öndefiníciója szerint egyenesen csúcstalálkozónak adott otthont a múlt hétvégén Lengyelország fővárosa. A The Warsaw Summit házigazdája a Jog és Igazságosság (PiS) és Jarosław Kaczyński pártelnök voltak, vélelmezett titkos célja pedig az, hogy az európai hasonelvű pártokat egységbe kovácsolja.

„Párizsban minden volt”

  • Artner Sisso

A Jel Színház alapítója a vajdasági Magyarkanizsáról indult képzőművészként, s előbb Budapesten, majd Párizsban lett táncos és koreográfus. Legutóbbi darabja, az OMMA kapcsán beszélgettünk, emlékezve az első előadására, a Pekingi kacsára is.

Hozza a kötelezőt

  • Sausic Attila (Berlin)

Németországban megszigorították a járványellenes intézkedéseket. Angela Merkel megjelenésünk napján adja át irodáját a parlament által szerdán megválasztott szociáldemokrata kancellárnak. Olaf Scholz általános oltáskötelezettség bevezetését tervezi. S mennyi szép törekvés és nemes szándék említhető az új kormány programjából!

„Rohadjon szét ott, ahol van!”

A szakértő szerint kisebbek, az építtető szerint megfelelő méretűek a Nagy-Magyarországot bemutató mórahalmi Mini Hungary Park makettépületei. A Szegedi Törvényszéken zajló büntetőper nem azt vizsgálja, mi mekkora, hanem hogy meg akarták-e rövidíteni az államot és az Európai Uniót.

„Innen csak elmenni lehet”

Négyszázszoros ingatlanár-különbség is lehet Budapest belvárosa és például a Békés megyei Kevermes vagy Kötegyán között. Kevermesen jártunk, s mellbevágó szegénységet és pusztulást láttunk.

„Ekkora szakadék máshol nincs”

Mivel elégedetlenek a mai fiatalok, és miért a magyarok a leg­op­ti­mistábbak a visegrádi négyek közül? Mi lehet az oka a politikai hovatartozás szerinti megosztottságnak, és mi az az egy kérdés, amelyben mégis egyetért fideszes és ellenzéki fiatal?