Lehet, hogy az alapvetően lírai alkatomnak köszönhető, de engem Beckett világához a versei – amik kevéssé ismertek, nálunk is csak egy karcsú, többnyelvű könyvecskében jelentek meg Báthory Csaba fordításában – vittek közel. Nem vagyok jó drámaolvasó, és a Godot-t annyi félrevivő vagy éppen számomra nem elég elidegenedett, vagy éppen nagyon művi, túlkomponált feldolgozásban láttam színpadon, hogy egyszerűen alig érintett meg.
Fotó: Izsák Sipos Szilárd
A versek után viszont be kellett lépnem a regények és a drámák világába is, már egy másképp néző szemmel, másfajta kulcsokkal, és ezért nagyon hálás vagyok ennek a könyvecskének. A becketti líra színpadiasan sűrű, néhol érthetetlenül enigmatikus, néhol viszont nagyon is földhözragadt – még ha alig sejthető, hol is van ez a föld, milyen az anyaga, meg lehet-e a lábamat vetni rajta. Kedvenceim a kései Fűzfahangok, ezek a cím nélküli, rövid, szinte elszálló, mégis fejbe ragadó költemények. Amelyek rokonai (szerintem) a haikuknak, tömörek, sokszor indulnak természeti képpel, és sok ponton hasonlíthatók a dickinsoni líra megáldott kegyetlenségéhez.
Szeretem, hogy Beckett nem bölcselkedik, vagy én nem veszem észre, mert nem kedvelem, ha egy vers nagyon mondani akar valamit, közelebb áll hozzám, ha minden csak úgy kimondódik, szinte kiszakad – mint ahogy a fűzfa ágai szólalnak meg, ha a szél csapkodja őket. Persze e versekben is a lét és nemlét a tét. A világba vetettség, az értelmetlenség, a vegetálás. Csakúgy, mint a többi műben. És nagyon kedvelem ezekben a dísztelen versekben megcsillanó, kivilágló humort: „kibírni vétlen / a rosszat / míg észrevétlen / megmosolyogtat”
A képet akkor készítettük, mikor megláttam a műfát, a halott lombot, a fekete szélzúgás árnyékát. A tomboló természet megdermedt, szinte világ végi maradékát. Az élet emlékét – amit már mi is csak valami végpontról látunk – homályos tekintettel.
Függelék:
Barátnőm azt hitte, nagyon megviccelték, mikor születésnapjára Jókai Anna Godot megjött című könyvét kapta. Óvatos puhatolózás után kiderült, nem tréfáról van szó, holt komolyan lett véve az ajándék – még jó, hogy nem kezdtünk el hangosan nevetni. Az is meglett később, mikor a műbe belelapoztunk, és feleltünk egypár érdekes – és a szerzői akarat szerint –, humorosnak vagy éppen bölcsnek, mélynek szánt eszmefuttatást a „közép-európai ember tudatában játszódó” sorok között. Csak utalnék finoman Beckett nyilatkozatára a Godot identifikálása kapcsán: „Ha tudtam volna, megírom a darabban."
