A retró futurisztika – Nicolas Schöffer életműve

KOmplett

Miért fontos, mit gondolt egy nagy művész az ötvenes évektől kezdve a jövőről? Tanulhatunk-e belőle valamit? Schöffer-kiállítás a Műcsarnokban.

Nicolas Schöffer 1912-ben született Kalocsán (Schöffer Miklós néven), ahol a Schöffer Múzeum is található, és ahol felújítva végre újra megtekinthető köztéri alkotásként egyik fő műve, a Cronos 8 is. Felesége, a most 90 éves Éléonore Schöffer szerint férje munkássága nagy ívű látomásokon, eredeti gondolatokon alapult, így természetesen ez a kiállítás sem lehet teljes, ám az szerintem elmondható, hogy képes visszaadni a legjelentősebb műveken keresztül ennek a fantasztikus pályának a lényegét.

false

 

Fotó: Kővágó Nagy Imre

Schöffer először jogi diplomát szerez, csak utána iratkozik be a Magyar Képzőművészeti Főiskolára. Később, 1936-ban Párizsba megy, a Nemzeti Képzőművészeti Főiskolán tanul, mestere Fernand Sabatte. Kezdetben festőként dolgozik, expresszionista, majd szürrealista képeket fest. Hogy a megélhetéséhez szükséges pénzt előteremtse, a legkülönfélébb munkákat elvállalja, vasöntödei munkásként, földművesként, illetve éjjeliőrként dolgozik. Ez utóbbit főleg azért, hogy a nappalait az alkotásnak szentelhesse.

Ezek a képek ma magángyűjteményekben, múzeumokban vannak egyébként, többek között pár darab Kalocsán is. (Korai munkái ebben a kiállításban csak kivetítve láthatók.) Schöffer – miután felhagyott a festészettel – elrejtette ezeket a padlásra, csak idős korában kerültek újra elő, addig a felesége sem láthatta őket. Azt állította, életére legnagyobb hatással nem egy másik művész, hanem Norbert Wiener, a kibernetika feltalálója volt.

false

 

Fotó: Kővágó Nagy Imre

A munkái 1947-től vesznek új irányt, és innentől gyakorlatilag műről műre építi és fejleszti tovább alkotásait. Ezt volt a legizgalmasabb megfigyelni, az építkezés logikus menetét, az egyre letisztultabb alkotásokban testet és formát kapó ideákat. Kezdetben térplasztikákat és reliefeket készít, ezek kapcsán kezd el gondolkodni a tér és a mozgás problematikáján. E munkák párhuzamos vonalak mentén, szoros mérésekkel készülnek, így látványuk egyszerre nagyon szigorú, mégis energiától szétrobbanó. Koncepciója szerint a festészettel már nem ragadható meg a kor. Hogy mi az ember, mi a lélek, szerinte új formák, új eszközök használata nélkül már bemutathatatlan. Így fordult a modern technika felé. (Nagyon érdekes, hogy egész életműve során nem rugaszkodott el egyszer sem saját kora találmányaitól, ezen koordinátákon belül, ezek segítségével cizellálta vízióit.)

Alkotói munkásságát három szakaszra bonthatjuk a térdinamikus, fénydinamikus és idődinamikus munkák alapján. A kiállításban teremről teremre járván szerintem azt érdemes figyelni, hogyan nő ki egyik alkotás a másikból, és mindez együtt hogyan vezet a jövő városának elképzeléséhez. 1949 és 1953 között tizenöt térdinamikus munkát készít a művész. A térdinamikus alkotások lényege, hogy a műtárgy mozgásán alapszanak, és a környezet változása alapvetően visszahat a munkákra, folyamatosan módosul így a működésük. Főként alumíniumlemezekből készülnek ezek, és fontos, hogy minden oldalról megnézhetők legyenek, más-más hatást fejtve ki így, feltárva a mélységet is az árnyékok segítségével.

false

 

Fotó: Csorba Károly

Schöffer 1952-ben kezd el építészekkel dolgozni. Claude Parent, egyik munkatársa, akivel csodálatos maketteket készítettek, köztük egy rádióadó-központ modelljét, így beszél róla: „Ő volt az első utópia társam, egy építészeti utópia előtt nyitotta meg előttem az utat. Megelőzte a korát.” E művek alapgondolata szerint a külső világ különféle tényezői, mint például a nedvesség, a szél, a hang mind-mind hatással vannak a szobrok működésére. Ezen elv szerint készült az 1954-ben, a Saint Cloud parkban bemutatott első hatalmas (50 méteres), kibernetikusan programozott térdinamikus szobor is, ahol a fémszerkezetek rezgésére Pierre Henry zeneszerző 12 szekvenciát komponált.

Az első önálló térdinamikus szobor 1956-ban készül el. Az alapgondolat szerint az épületeknek és a szobroknak nem csupán esztétikai funkciója van, hanem társadalmi szerepe is. „Nem telepszik ránk, de együtt él velünk” – mondja Schöffer. Innen már egyértelműen felfejthetők a további alkotások, az, miként fejlődött ki szépen sorban a fénydinamika és az idődinamika gondolata. Így kerültek képbe a vetítőgépek, amikkel a fényviszonyokat lehetett szabályozni, és a motorikus szerkezetek is.

A művész egyre inkább haladt az elanyagtalanodás felé, mind nagyobb szerepet hagyván a hangnak, a fénynek, az időnek. „Az előre meghatározott és kimerevített mű halott” – nyilatkozta minderről. Már szívesebben beszél installációról, mint szoborról, és a munkáit szívesen engedi át az úgynevezett „egyéb használatra”, elindulva az összművészet felé. Pompás táncelőadások, divatfotózások „kellékeivé” válhatnak így ezek az alkotások, ő szoborelőadásnak nevezi ezeket. A kiállítás számomra legizgalmasabb pontja az építészeti utópiáinak bemutatása. A jövő Eiffel-tornyának modellje („A tornyom vérnyomásmérő, barométer, láz- és pulzusmérő lesz, amely folyamatosan közvetíti a város szívdobbanásait. Amikor a város beindul, a torony is, és fordítva, amikor a város pihen, a torony leáll” – mondja e fantasztikus látomásról), és az egyetlen maradéktalanul megvalósult terve, a Láthatatlan falú ház.

Schöffer élete végéig fáradhatatlanul alkotott, annak ellenére, hogy a karja 1985-ben megbénult. Ezután grafikákat, kollázsokat készít, a kiállításban ezek szintén csak kivetítve láthatók. „Mindig a munka volt a fontos számára, a jelenre és a jövőre gondolt szüntelen, egy új civilizáció megszületésére” – mesélte róla a felesége. Maga a művész viszont így felelt egy újságírói kérdésre, ami azt firtatta, mikor lesz kevésbé középszerű a társadalom: „Kétezer év múlva.” Nos, szerintem még akkor sem, alapvetően rossz az irány. Míg Schöffer víziói az elmélet felől közelítettek, a gondolkodás jelenleg csupán a technikai újdonságok mentén a puszta kényelembe kapaszkodik, minden egyéb társadalmi gondolat nélkül. De ez már persze nem tartozik a kiállításhoz…

A kiállítás a Műcsarnokban tekinthető meg, 2016. január 31-ig.

Neked ajánljuk