„A jó vers valami amivel / keresztülsétálhatsz a halál utcáin / A jó verstől úgy olvad el a halál, mint a forró vaj / A jó vers bekeretezi a kínt / és felakasztja a falra / A jó verssel képes vagy talpaddal megérinteni Kínát” Hogy ilyen verseket írt-e? Igen, talán igen. Nehezen jutottam el hozzájuk, a novellista és regényíró oldala talált meg először, no de ő maga is így talált magára, bőven a harmincas éveiben kezdett verseket is publikálni. E műveket a beatgeneráció munkáihoz sorolják, de valahogy számomra sehogyan se passzol ez a passzítás, Bukowski költeményeit nem tudom egyértelműen beatverseknek olvasni: azoknál jóval földhözragadtabbak, de ezt jó értelemben mondom. Sokszor olyanok, mintha egy-egy novellájának sűrített változatai lennének. Sztorisak, mesélősek. Néhol túlontúl sommásak.
| ||
Másoktól ritkán fogadom el a megfellebezhetetlennek tűnő, kinyilatkoztatásszerű sorokat – de nála annyira énazonos minden ilyen menet, hogy jöhet, jöjjön, nem vitatkozom velük. Bukowski versei (mint ahogy a prózák sem) nem mondják azt, hogy ez a recept, így kell élni, mert így jó, hanem egyszerűen vannak, mutatnak egy embert, aki így csinálta, és aki mindezt így fogalmazta meg. Már-már nem is versek, inkább kitépett naplólapok. Beleleshetünk voltaképpen az életébe, nincs távolság szerző és szöveg között, ott lehetünk valami titkosban, sosem átéltben – ezt tudja. Furán, felelőtlenül is kezelte a szövegeit, igen sok elveszett belőlük, postán, itt-ott, például kiadókhoz küldte őket, de meg sosem érkeztek. Újra írni meg nem tudta őket, mert ez nem az a műfaj – és nem csak a szeszek és egyebek miatt.
Ha nem útközben hagyódtak el, hát elvitték őket, mint azt az egyik megmaradt mutatja: „eltűnt tizenkét versem és nincs róluk másolatom / de eltűntek a legjobb festményeim is; / nagyon kellemetlen: / vajon miért nem úgy vertél át, mint a többiek? / miért nem vitted el a pénzem? / általában a pénzt viszitek el / a részeg fickók zsebéből. / legközelebb lopd el a bal kezem / vagy vigyél el ötven dollárt / de ne a verseimet; / nem vagyok én Shakespeare / néha egyszerűen nem jönnek vissza” (Részlet a Kurvának, aki ellopta a verseimet című költeményből – Fenyvesi Ottó fordítása.)
Olyan bosszantó, ha elkeveredik egy kézirat, ezt az érzést minden szerző ismeri. Dereng valami, de korántsem olyan jó, mint amit egyszer már leírtunk, ami abban a semmihez nem hasonlítható pillanatban megszületett. Bár – ahogy elképzelem – Bukowski nem sokáig borongott egy-egy elkallódott mű után. Mérhetetlenül termékeny volt, ömlött az új, és az új mindig elfeledteti a félig már amúgy is feledésbe hulló régit.
Annak idején a prózák közül a Nők cíművel startoltam. Keresgéltem a könyvesboltban, és a borítón lévő fotó ragadott meg, a lelakott szerző egy még lelakottabb nőt karol át, és néznek bele a lencsébe. A könyvben később ez a pusztulat nő (mert a hölgy mindenesetre valamelyik a felcserélhető sokból) úgy volt lefestve, mint valami erdei nimfa és egy szexi dög keveréke. Nagyon nevettem. Nem véletlen, hogy a legivósabb korszakomban váltam Bukowski-addikttá, jó volt hinni, hogy nincs olyan állapot, amikor már ne lennék kívánatos…
