Szent és profán

KOmplett

Meglepő, bizarr szentképek, tobzódó színek, éles kontúrok. Első pillantásra legalábbis kétértelmű alkotások, melyeknél igen sok van a befogadóra bízva. A festőt, Silard Isaakot kérdeztem.
false

Szerinted valóban szentképek ezek?

Igen, ezek szentképek, illetve én annak hívom őket. De amiatt mindenképpen szentképek, hogy szenteket ábrázolok, akik a valamikori emberek példaképei voltak – és talán ma is lehetnek azok. Hiszen a szentek szenvedtek, mert tiszteletre méltó tetteket hajtottak végre, és mert mártírhalált haltak sokan közülük. De nem szeretnék félreértést: én nem istenítem őket, hanem úgy tisztelem az egyes szenteket, mint egyik ember a másikat. Sajnos, azt tapasztalom egyébként, hogy ezt a tiszteletet amúgy nemigen adjuk meg a hétköznapokban egymásnak.

Nem mellesleg pedig református lelkész vagy.

Igen, valóban, de Isten útjai kifürkészhetetlenek: már nem gyakorlom a hivatásom.

A reformátusok nem egészen úgy viszonyulnak a szentekhez, mint a katolikusok, bár hiszik és vallják ők is a szentek közösségét. Te mégis gyakran olvasol a szentekről, jól ismered az életüket. Egyszer mesélted, hogy elalvás előtt, ha valamelyik szent megrázó életével, vértanúhalálával foglalkozol, az beleúszik az álmodba, és innentől lehet, hogy festménnyé is válik később.

Tovább megyek: a képeim álmok, vagyis azt festem meg, amit álmomban látok. És ha már valamit megálmodtam, ébren vissza tudok menni a látomásba, akárha egy múzeumba mennék, ahol sétálok teremről teremre, lógnak a képek a falon, és én voltaképpen csak lemásolom őket. Tehát a képek készen vannak már azelőtt, hogy a vásznamra kerülnének. Én csak dolgozom, a munkás vagyok. Kicsit olyan platóni barlangszerű ez, ezért nem tudom a képeket megváltoztatni. Érdekes tapasztalat egyébként, hogy valamennyire befolyásolhatók az álmaim, igen, valóban úgy is, hogy épp az elalvás előtt foglalkozom valamelyikükkel.

Christus mit heiliger Narcis und heiliger Apelles, 2009, olaj, vászon, 150*200 cm

Christus mit heiliger Narcis und heiliger Apelles, 2009, olaj, vászon, 150×200 cm

 

Hogyan dolgozol az álommunka után?

Olajképeket festek, vászonra, és alapvető fontosságúak nálam a színek. Igyekszem őket tisztán láttatni, mindenféle árnyéktól mentesen, hogy ekképp jobban érvényesülhessen átható erejük. Hogy az, amit én látok az álomban, kifejeződhessen ugyanolyan intenzitással. Egyes színeket pigmentből keverek a fenti hatás fokozása végett. Ha magam keverem a festéket, akkor több pigmentet vesz fel az olaj, ami jó kis munkát ad, de végül mindig megéri. Hét-nyolc képet festek most egyszerre, alakul a sorozat, de még nem látom, hogy fog egységgé összeállni. Nem ritka nálam, hogy több festményen egyszerre dolgozom, de annyit kell várni, míg egy-egy szín megszárad…

Horvátországi magyar vagy, Svájcban élsz és alkotsz. Hogy válogattál a mostani alkalomra? Ez egyfajta bemutatkozás Magyarországon?

Korábban már volt egy kiállításom a MissionArt Galériában, ahol a korai virágos és állatos képeim állítottam ki. Már akkoriban is a színek és a szép, régi hímzések bűvöletében éltem. Én ugyan már korábban is mindig embert akartam festeni, csak kezdetben nem voltam elég bátor hozzá. Aztán átléptem ezen a félelmemen… Erre a kiállításra Kozák Gáborral közösen válogattuk a képeket, megpróbáltuk az elmúlt évek egyfajta keresztmetszetét adni. Ezért találhatók meg nagyon korai, virágos festményeim is a szentképek mellett.

"Bei...", 2010, olaj, vászon, 120*190 cm

 

Miért nem látok egy darabot sem a legfrissebb munkáidból, amikből a neten már volt fenn ízelítő? Igen érdekesnek tartom például a már-már beteges önarcképeket, amik voltaképpen elképzelt szelfik festett másai.

A legújabb sorozatomból nem válogattunk, mert úgy érzem, még nem állt össze az anyag.

A szelfi persze a Facebookról jött, ami ugye tele van velük. Több művészt izgat ez, nem véletlenül, és izgalmas figyelni, mindenki mennyire máshogy közelíti meg a dolgot. Remélem, nekem is sikerül valami újat hoznom, és a képeim azt sugallják majd, ami a szándékom. Én ugyanis egyszerűen csak kérdezni szeretnék. Hogy mégis, mi értelme van  ennek az egész őrületnek. Ezért is készül nálam festmény arról, mintha a halott nagymamámmal fotózkodnék, vagy épp egy kivégzésen. Egyéb szürreális dolgok is vászonra kerültek. Taszítóak is, amik ugyan az élethez, az életünkhöz tartoznak, de morbid őket így nézni és ábrázolni. Közben én magam is ráálltam erre, a szelfikészítés megszállottá tesz, ebbe bele lehet zuhanni, valóban könnyedén egyfajta függőséggé válhat. Saját tapasztalatom – mert bár csak tesztként indítottam el az szelfilavinámat –, elkezdtem lesni, hányan lájkolják, ki hogyan reagál a fotóimra. Továbbmenve: az önarcképeimre, azaz rám. Hiúsági kérdést kezdtem csinálni a dologból, és rosszulesett, ha naponta tömegével felrakott portréimat nem értékelték eléggé.

Együtt utaztunk Észak-Koreába, és az ottani élményekből is készült kép, valamint temérdek vázlat. Ebből se hoztál magaddal.

Te sem fejezted még be a versciklusodat, amit pedig már Pekingben elkezdtél írni. Nos, én is sorozatban gondolkodom, de még csak egyetlenegy festmény készült el. Még utólag is nyomaszt, munka közben főleg, ami ott is: hogy nem tudtam, nem tudunk semmit sem tenni az ott élő emberekért.

A kiállítás március 10-ig tekinthető meg, a Godot Galériában.

Neked ajánljuk