„Nem ismered ezt az írót? – nézett rám elképedve alkalmi ismerősöm. – Pedig már megjelent jó pár könyve.” Oké, halkan és utánanézve hozzáteszem, hogy magánkiadásban vagy nevenincs kiadónál láttak napvilágot ezek a művek, és az említett szerző nem publikál semmilyen, általam kicsit is becsült és/vagy folyamatosan figyelt orgánumban: nem is tudom, honnan kellett volna a létezéséről egyáltalán értesülnöm. Ja, hogy egyszer valami csoportban felolvasott az Írószövetségben? Huh – az sem az általam preferált helyszínek egyike. A diskurzus vége az lett, hogy nagy a baj, óriási a baj, ha még az olyan emberek is, mint én, ennyire beszűkültek.
Nos, alapvetően nem tartom magam csupán a saját és a barátaim munkáira fókuszáló embernek, de az tény, hogy megvannak az – olykor kicsit túlrögzült – preferenciáim. Képtelenség lenne akár csak a saját területünkön mindenkit számon tartani, mindent elolvasni, folyton képben lenni. Azt pedig hiába magyaráznám alkalmi ismerősömnek, hogy attól, hogy a haverja pár kötetet megjelentett, még nem biztos, hogy érdemes a figyelemre. (Persze az sem kizárt, hogy remekműről van szó, amit még nem ismert fel a szerzőn kívül senki.) És hogy bizonyos, a pályán eltöltött idő után kialakul egyfajta biztosabb szimat (legalábbis úgy általában a teljes kívülállókkal, vagy az adott területtel épp csak ismerkedőkkel szemben), ami akár egyetlen mondat után segít a tájolásban.
Persze azt nem állítom, hogy az írótársadalom ne lenne kicsit belterjes, ne lenne igaz, hogy néha úgy tűnik, mintha csak egymásnak írnának. De aki nem bestsellereket gyárt, annak fel kell arra készülnie, hogy bizonyos művek nem a nagyközönségnek szólnak, és hogy az ínyenceken (vagy nevezzük szakmának) kívül sokkal nehezebb a befogadásuk. Az ínyencek pedig mindig a kisebbséghez tartoztak. (Ritka kivétel, hogy egy irodalmilag igényes mű valódi tömegsikert ér el, ezt ne feledjük!) És az ínyenc nem akar a megszokott ingereinek alámenni, kell neki az a nívó – így hát az ez alatt lévő munkákkal nem is foglalkozik. Itt csak az a veszély, hogy kihagy dolgokat, nem próbálkozik, nem is ízlel – de ez már nem a beszűkültséghez, hanem egyfajta sznobsághoz tartozik. Mert egy próbálkozást sok minden megér, ami a szemünk elé kerül, és akkor jön az a bizonyos buktató egy mondat (vagy nem jön), és nem is kell tovább szenvedni. A szűk irodalmi réteg hajlamos sajnos arra is, hogy nem vagy alig enged a változásoknak, ez már nagyobb baj szerintem. Ami más, az gyanús, kérdés, meg merjük-e piszkálni. Mindenesetre azt beszűkültségnek tartani, hogy egy író nem ismer minden negyvenedrangú versfaragót vagy próbálkozót, szerintem tévedés.
Más a helyzet azzal a váddal, hogy még a művészek se figyelnek egymásra. Jó pár éve Kukorelly Endre vetette fel a JAK-táborban, hogy szerinte szégyen és gyalázat, hogy egy kortárs kiállítás megnyitóján szinte soha nem találkozik vers- és prózaíróinkkal. Hogy alig-alig megyünk színházba. És akkor még a kortárs zeneszerzők megismeréséről nem is beszéltem. Én ugyan igyekszem nyitott szemmel járni (és egy-két kollégám is), de tény és való, hogy igen ritkán nyitják meg írók a tárlatokat, nem hallgatjuk-nézzük meg egymást, nem kooperálunk – elmegyünk egymás mellett. És közben megy a sírás, hogy nincs közönség, nincs érdeklődés, senki nem kíváncsi ránk. Közben ott a másik oldal is: egy író sajnos nem csak író, egy képzőművész nem csak képzőművész. Tanítunk, szerkesztünk, újságot írunk, és még csak azokat a lassan minden időnket uraló tevékenységeket említettem, amik azért köthetőek a kultúrához. Egyszóval mindenki igyekszik megélni, túlélni, és a többi már csak ritkán megengedhető luxusnak sejlik. Mert a napokba bele kell férnie az alkotásnak is.
És mi van a szakmákon kívüli érdeklődőkkel (vagy nem érdeklődőkkel)? Szomorú élményem az utóbbi években, hogy a dedikálásokra tanárok, könyvtárosok, nyugdíjasok fénymásolt lapokkal érkeznek – nincs pénzük ugyanis a könyvekre magukra. Sokan sóhajtanak fel, hogy nem tudnak annyit színházba, koncertre járni, amennyit szeretnének, mert egyszerűen nincs rá pénzük. A megnyitókon nem tudják megvásárolni a katalógust. És ennek előbb-utóbb az a vége, hogy a szerzők is szegényednek – hiszen általában az eladott példányok után kapják a pénzüket –, a kiadók is, és a kör lassan bezárul. Már most egyre szűkebb.
