Miszlivetz Ferenc szociológus, a Társadalomtudományok és Európa-tanulmányok Intézet (ISES) igazgatója
Miszlivetz Ferenc: Tekintheti, de a valóság sohasem olyan ideáltipikusan működik, hogy egy vállalt küldetés megvalósuljon. Ennek persze megvannak az előzményei. Sok véletlen egybeesésnek köszönhető, hogy az intézet és a benne, körülötte folyó munka elindult. A nyolcvanas évek elejétől foglalkoztatott az úgynevezett multi- és interdiszciplináris kutatás. A történelem, közgazdaságtan, szociológia határterületén szárba szökkent kritikai elméletek mentén, "fejlődéstanulmányok" címszóval kezdtünk kutatásokat a közgazdaságtani egyetemen. Ebből nőtt ki a gondolat, hogy jó lenne e megközelítést Kelet- és Közép-Európára alkalmazni. Néhány barátom - Hankiss Elemér, Vajda Mihály, Gerő András, Bródy András, Bruszt László - és én kitaláltuk, hogy létrehozunk egy ilyen profilú intézetet, az Európai Kutató Központot, melyet az akkor induló Soros Alapítvány támogatott. A rendszerváltás után sokáig házaltunk az egyetemeken, hogy integráljuk a kutatóintézetet és az egyetemek oktatási bázisát. Persze az egyetemek a vállukat vonogatták, hogy érdekes, amit csinálunk, de nem igazán tudják az oktatásban elképzelni. Először még az EU akkori delegációjánál is nagyon csúnya elutasításban volt részünk: "Maguknak nem kutatni kell, hanem meg kell tanulniuk, mi a demokrácia" - mondta Hans Beck, a delegáció akkori vezetője, aki három évvel később a legnagyobb támogatója lett kezdeményezésünknek. És akkor még nem beszéltünk a Magyar Akkreditációs Bizottságról, amely 1997-ben még mindig nem tudta elképzelni, hogyan lehetséges olyan egyetemi szak, amely nem egy diszciplínára épített képzést nyújt.
P: A szombathelyi főiskolán mégis láttak fantáziát az elgondolásban. Máshogy álltak hozzá?
MF: Ebben két véletlen játszott közre. 1990-ben a burgenlandi Stadtschlaining itthon kevéssé ismert, de nagyon hatékony konfliktus- és békekutató egyetemi központja meghívott, hogy vegyek részt egy-egy nemzetközi Master-program kidolgozásában. Ugyanekkor a szombathelyi főiskolán összeomlott a társadalomtudományi tanszék, és néhány fiatal kolléga megkeresett azzal, hogy fel kellene építeni egy újat. Pusztay János professzor, az akkori rektor azzal fogadott, hogy hallott a kezdeményezéseinkről, és pont egy ilyen jellegű egyetemet szeretne csinálni Szombathelyből a hármas határ közelében, ahol magától értetődően adódik a közép-európai megközelítés. De innen nagyon hosszú út vezetett 1997-ig, amikor Magyarországon először beadtunk akkreditálásra egy társadalomtudományi programot, amit úgy hívtunk, hogy Európa-tanulmányok.
P: Nyilván könnyebb lett volna a helyzetük, ha nem egy kis vidéki főiskolán jön létre ez a kezdeményezés.
MF: Erről órákig lehetne beszélni. Egyrészt számos nyugati barátunk, kollégánk csodálkozott, hogy egy kicsi főiskolán indultunk, másrészt mindenki azt mondja, az ilyen típusú új dolgok mindig a perifériákon jönnek létre, a centrumokban vagy elsikkadnak, vagy elnyomják őket a nagy konzervatív intézmények, amelyek később átveszik az újítást. Ezt nem lehetett volna véghezvinni Budapesten, egy nagy, hierarchikus egyetemen. Szombathelyen egy felpuhult struktúra volt: nem volt se konkurencia, se ellenszél, se beleszólás az újításba, mert újítani hívtak minket oda. Ugyanakkor hátrány, hogy nincs közeg. Ide kell hozni a hallgatóságot és azokat, akik erre reagálnak. Maga a főiskolai lét sem kedvez a kutatásoknak, pályázatoknak, mert sokan még mindig megütköznek az akadémiai közegben, ha egy főiskola is kutat, nemcsak egy egyetem.
P: Az intézet a képzés műfajában is és területileg is több lábon áll.
MF: Tulajdonképpen egy egyenlő szárú háromszöget alkot 25 kilométerre egymástól a három város, ahol folynak a képzéseink: Stadtschlaining, Szombathely és Kőszeg. Ez így szerencsés, mertállandó mobilitást jelent, és a missziónak tekintett hallgató- és tanárcserét. Stadtschlainingban nagyon sikeres "civiltársadalom-tanulmányok" program folyik. Kőszegtől, ahol már nyolcadik éve indulnak nyári egyetemi kurzusok, nagyon sokat várunk: a kőszegi Európa Ház olyan hely lehetne, ami nem a magyar küldetéstudatot vagy középhatalmi elképzeléseket, hanem az együttműködést szimbolizálja. Szombathelyen van egy ötéves egyetemi program, egy kétéves esti és levelező másoddiplomás-képzés, szeptembertől pedig indul a nemzetközi kapcsolatok doktori iskola. A képzésünk természetesen erőteljesen koncentrál az idegen nyelvekre: az angol mellett két választott nyelv is kötelező. Jelentkeznek is szép számmal olyanok, akik a nyelvek iránt érdeklődnek, és nem a politika vagy az unió történelme iránt, de ők kiszűrődnek.
P: Az EU brüsszeli központjával szemben gyakori vád, hogy túlbürokratizáló, központosító szerv. Ugyanakkor az ISES képzéseinek jó része a civil szervezetek, illetve a brüsszeli intézmények közötti együttműködés oktatása, s az ön egyik kutatási területe is ez. Milyen az összkép e téren?
MF: Nagyon vegyes. Velünk is előfordult már, hogy aláírtunk egy szerződést, majd átcsoportosították az egész pénzt a keleti határra. Másrészt - és ezt kevesen tudják - az EU-nak rengeteg hosszú távú és igen komoly, ötletes elképzelése van arról, hogy hogyan kellene hatékonyabb szintre emelni számos területet, például a kutatást és az oktatást. Az EU-nak elsősorban legitimációs ereje van, másodsorban pénzt ad, harmadszor olyan hálózatokat szervez és működtet, amelyek valóban identitásteremtő erővel bírnak, de amelyeket csatlakozni kívánó kis országok maguktól nem hoznának létre. Ilyen hálózat esetünkben az európai gondolat atyjáról elnevezett Jean Monnet (JM) program. A JM-professzorok - én `97 óta vagyok az - maguk köré szervezhetnek JM-központokat és -kurzusokat, az ISES is egy ilyen központ. Ez egyfelől állandó támogatást jelent, de azt is, hogy az ember rendszeresen találkozik és együtt dolgozik más JM-professzorokkal.
P: Magyarország csatlakozásának egyik gátja az, hogy kevés a képzett EU-szakértő, EU-bürokrata. Sikerül ledolgozni ezt a hátrányt?
MF: Előbb-utóbb sikerül. 1998-ban Hans Beck nagyon kemény lobbimunkájának köszönhetően az EU kiírt egy speciális pályázatot, amire más országok esetében nem volt példa. Brüsszel jelentős forrásokat különített el arra, hogy magyarországi egyetemeken, főiskolákon indítsanak európai tanulmányok központokat. Az volt a koncepció, hogy legyen az országban 3-5 ilyen pont, ahol nagy forrásokat felhasználva, koncentráltan folyhat kétfajta képzés: egy szűkebb, bürokratáknak, politikusoknak szóló, és egy tágabb, ahol bölcsészeket, újságírókat, tanárokat képzünk. Az akkori szocialista kormány viszont szét akarta osztani a pénzt 70 helyre. Hans Beck erre azt mondta, hogy ha Magyarországon nem értik meg, miről van szó, az egész támogatást visszavonják. Így lett 12 központ. A pénz végül el lett aprózva, s a dolog hatékonysága kicsit csökkent, de néhány központ nagyszerűen működik. Amire óriási szükség van. A kilencvenes években jelent meg a nyugati felsőoktatási és kutatási gondolkodásban, hogy az egyetemi és kutatóközpontokat arra ösztönözzék, hogy a való világgal: a piaccal, a civil társadalommal közösen dolgozzanak ki programokat. Ez egy kicsit lerángatja a sok kiváló bölcsész kollégát a földre, ugyanakkor szempontokat, megközelítési módokat ad a gyakorlati szakemberek, szervezők számára. A sok-oldalúság is fontos, de a gyakorlati élettel való megismerkedés a legérdekesebb.
P: Vagyis nemcsak tanítják, hanem gyakorolják is az EU- együttműködést?
MF: Ez a szándékunk. Az unió nagy ambíciója, hogy a tudásalapú társadalom terén felzárkózzon az Egyesült Államok és Japán szintjére. Ez nagy lehetőség és nagy munka is egyben. Az E6, azaz a Brüsszel által kiírt hatodik kutatási keretprogram központi eleme az, hogy aki bármilyen pályázatot be akar nyújtani, annak egy tucat másik országbeli intézménnyel együtt kell megtennie. Azaz legkevesebb 10 intézménnyel együtt kell kidolgozni kutatási tervet, és jól koordinált együttműködést. Ezen a nyáron 4-5 diák és ugyanennyi tanársegéd semmi mást nem csinált: most is írják ezeket a programokat, jönnek-mennek az unióban, és gyakorolják az együttműködést - Alicantéban, Dublinban, Limerickben, Berlinben. Hogy Szombathelyen laknak-e vagy Brüsszelben, ez ma már mindegy.
Fonyó Attila
