Magyar Narancs: 2013-ban ott virított a Granta magazin hagyományos dicsőséglistáján „a legjobb 40 alatti brit írók” között. Ahhoz képest, hogy ennyire brit, a felmenői közt több náció is keveredik.
David Szalay: Apám magyar, anyám félig kanadai, félig brit. Én száz százalékig angol vagyok, legalábbis ezt a benyomást keltem mindenkiben, még magamban is, noha az útlevelem szerint az állampolgárságom kanadai, és immár évek óta Magyarországon élek. Az angolok szemében a felső középosztálybeli londonit testesítem meg, makulátlan a kiejtésem, egyéves korom óta Londonban éltem.
MN: Ilyen háttérrel nyilván vállalnia kell, amit a Brexit győzelme óta az angolok kapnak a nyakukba. Olyan ez, mint mikor George W. Bush miatt exkuzálták magukat lépten-nyomon az amerikaiak?
DSZ: A saját magam védelmében annyit tudok elmondani, hogy a maradásra szavaztam volna, ha szavaztam volna, ám nem tettem, mert itt élek Magyarországon. Nem tett boldoggá az eredmény, hogy finoman fogalmazzak, egy újabb szög az amúgy is omladozófélben lévő brit identitásomban.
| ||
MN: Azok között a férfiak között, akik friss regényében, az All That Man Is kilenc történetében felbukkannak, kik lennének Brexit-pártiak?
DSZ: Talán Murray, a jobbra húzó skót fickó. Belőle kinézem, hogy Nigel Farage-ot támogatja. Ámbár az a tény, hogy Murray egyike az EU-ban élő brit expateknek, némileg komplikálttá teszi a helyzetét. Rengeteg brit él például Spanyolországban; a Brexit dilemmája egy Spanyolországban élő, illiberális nézeteket valló, jobbos újságokat olvasó britnek összetettebb ügy, mint egy otthon élőnek.
MN: A „maradni” vagy „menni” kérdése van olyan hőfokú vita, hogy barátságok mehetnek tönkre a véleménykülönbségen?
DSZ: Ismerek olyanokat, akik nem beszélnek egymással a Brexit miatt. Ugyanilyen vízválasztó ez, mint amilyen 2014-ben a Skócia függetlenségéért tartott népszavazás volt. Az ilyen ügyek nem kímélik a barátságokat. A skótkérdésben végül az olyan racionális érvek győztek, mint a gazdasági és pénzügyi érdekek. A Brexit esetében minden észszerűséget elsöpörtek az indulatok.
MN: Első regénye, a telefonos értékesítési ügynökök világában játszódó London and the South East megjelenéséig elég kacskaringós út vezetett – az online lóversenyfogadást is kipróbálta, s mint hírlik, 25 ezer font veszteséget sikerült felhalmoznia.
DSZ: A híradások némileg túlzóak. Néhány hónap alatt elég nagy pénzt nyertem össze, valahol 20 és 25 ezer font közöttit, igazán lelkesítő széria volt, gondoltam, remek módja lesz ez a megélhetésnek. Nyilván az is lett volna, ha nem veszítem el hetek alatt az egészet. Nagyjából a nullszaldónál hagytam abba.
MN: Egy megrögzött szerencsejátékos veszett el önben?
DSZ: Nem is olyan nagyon veszett el. Ez bizony már a játékszenvedély kategóriába tartozott. Bevallom, a Brexiten is nyertem egy kevés pénzt, 100 fontban fogadtam a kilépésre. A közvélemény-kutatások szoros eredményt ígértek, de a fogadóirodákban 3 az 1-hez adták a Brexit győzelmét. Gondoltam, ha a britek bent maradnak, szuper, 100 fontot ez simán megér nekem, ha meg nem, akkor legalább járjon valami fájdalomdíj. Többe kellett volna fogadnom, 300 font messze nem elég, hogy enyhítse ezt a szörnyű érzést.
MN: Most délelőtt fél 12 van. Ma már fogadott?
DSZ: Annyira azért nem vagyok függő. Évente egyszer-kétszer adom a fejem ilyesmire.
MN: A játékszenvedély segít az írásban? Stephen King például így gyógyította ki magát az egyéb függőségeiből: megállás nélkül ír.
DSZ: Ha akarnám, se tudnám megtenni, gyerekeim vannak. A gyerekek kizárják az állandó írást. Valahogy nem értik az alkotás jelentőségét. Így néha veszem a sátorfám, és elutazom 1-2 hétre, ha a regényírás megkívánja.
MN: Booker-díjra jelölt új regényét részben Pécsen írta. Valami a pécsi tapasztalataiból is beszivárgott a regény kilenc történetébe?
| ||
DSZ: Mielőtt Budapestre költöztem volna, Pécsett éltem. Itt és Szlovéniában született a regény. Az említett skót fickó, Murray történetét egy pécsi kocsmában arcoskodó külföldi ihlette. Skót volt, nagy volt a szája és béna a ruhája. Murray már az első regényemben létezett, de amint megláttam ezt a lúzer kinézetű fickót, gondoltam, mi lenne, ha Murray, miután a londoni salestevékenységének befellegzett, Közép-Európába költözne át, ahol minden sokkal olcsóbb a számára. Pécsről mintáztam azt a horvátországi várost is, ahol a fejezet játszódik. Apám pécsi rokonai rögtön kiszúrták.
MN: Az apai rokonságon túl szerepet játszott az is a Pécsre, majd Budapestre költözésében, hogy nálunk minden sokkal olcsóbb?
DSZ: Ez is, igen. Abból az összegből például, amit a The Paris Review-ban megjelent írásomért kaptam, Londonban egy hónapra futotta, itt viszont háromra is elegendő lenne.
