Az irodalmi Nobel-díj októberi kihirdetését megelőző esélylatolgatás báját évről évre az adja, hogy a díjjal foglalkozó sajtótermékek és fogadóirodák (például a Ladbrokes) kizárólag pletykákból, óvatlanul kikotyogott titkokból és persze hasra ütéses módszerrel dolgoznak. Számos egyéb neves díjjal ellentétben (gondoljunk csak az Oscarra) ugyanis az irodalmi Nobel-díj jelöltjeinek névsora sohasem nyilvános, és a díj kihirdetése után sem válik azzá – legalábbis ötven évig biztosan nem. Így aztán az a tény, hogy az irodák a hét elején Murakami Harukit tartották a legesélyesebbnek a díjra, még annyit sem jelent biztosan, hogy a japán író benne van a lehetséges díjazottak legszűkebb körében – s igaz ez persze az összes többi felmerülő névre is Nádas Pétertől Peter Handkén át Bob Dylanig.
Így jelölnek
A jelölési folyamatról már jóval biztosabb tudásunk van. A nyelvészekből, írókból, irodalomtudósokból álló, 18 tagú Svéd Királyi Akadémia minden évben több száz levelet küld ki jelentős irodalmároknak, írószervezeteknek szerte a világban (úgy tudjuk, a Magyar Írószövetség is szokott ilyen levelet kapni), hogy tegyenek javaslatot a szerintük alkalmas jelöltre; az Akadémia tagjai és a korábbi díjazottak szintúgy javasolhatnak neveket. Ha egy szerző nem a nagy világnyelveken ír, és nincs is még lefordítva ezekre, az nem kizáró ok (a Svéd Akadémia meg tud és meg is szokott rendelni saját fordításokat), de már csak a potenciális lobbitevékenység miatt sem hátrány, ha valakit a világirodalmi piacon jelentősnek elkönyvelt, nagy figyelemmel kísért könyvkiadók jelentetnek meg. Nem véletlen, hogy Kertész Imre is csak a minőségi fordításokon alapuló német áttörése után kaphatta meg a Nobelt, és Nádas Pétert is hasonló okokból gondolhatják most sokan oda a legesélyesebbek közé. A Németországban immár hosszú évek óta tekintélyes irodalmi szereplőnek mondható Nádas radikális óriásregényét, a Párhuzamos történeteket ugyanis az elmúlt egy évben rangos német, francia és amerikai kiadók jelentették meg kiváló fordításokban, s a regénynek igen komoly kritikai visszhangja volt ezekben az országokban. Márpedig minél több befolyásos irodalmár ismeri egy szerző fontos és lehetőleg nem túl régen megjelent művét, annál jobban nőnek az író esélyei.
Kertész Imre átveszi 2002-ben
Fotó: MTI – Koszticsák Szilárd
Az adott év februárjáig beérkezett javaslatokat a jelenleg öt svéd íróból álló irodalmi Nobel-bizottság előbb húsz, majd májusig öt névre szűkíti. A Svéd Akadémia ennek az öt írónak a műveivel foglalkozik alaposabban, hogy végül októberben szavazással döntsön a díjazottról. Szavazni csak olyan íróra lehet, aki már legalább másodszor került be az ötök közé (visszatérve az esélyekre: könnyen elképzelhető, hogy Nádas Pétert az Emlékiratok könyve miatt már bejuttatták egyszer korábban), a döntéshez pedig egyszerű többség szükséges.
Ezért adnak vagy nem adnak
A Nobel-bizottság szempontjairól, ízléséről és céljairól rengeteg, sokszor igen paranoid (gondoljunk csak a Kertész Imre díjazását követő borzalmas antiszemita hisztériára) elképzelés kering szerte a világban – s ez aligha fog bármikor is megváltozni, figyelembe véve, hogy a vitathatatlanul jelentős írók tekintélyes része sosem kapja meg a díjat.
Érdemes ezért észben tartani, hogy a bizottságok meghatározó szempontjai az első díj odaítélése (a francia költő, Armand Sully-Prudhomme kapta 1901-ben) óta többször is módosultak. Az Alfred Nobel végrendeletében leírtak ugyanis bőven hagynak mozgásteret a döntéshozóknak. A végrendelet szerint a Nobel-díjakat azoknak kell kapniuk, akik „a leghasznosabban tevékenykedtek az emberiség javára”, továbbá, ami az irodalmi díjat illeti, annak, aki „a legkiemelkedőbbet alkotta, mégpedig ideális szemlélettel”. Ez utóbbinak nem felelt meg például a bizottság akkori értelmezése szerint a világirodalom egyik gigásza, Lev Tolsztoj 1902-ben. A ma már hozzáférhető szakvélemények szerint ugyanis hiába volt Tolsztoj az epikus ábrázolás mestere, ha olykor túlságosan naturalisztikus, a természeti lét mellett áll ki, elméleti anarchizmust hirdet, és tagadja „mind az egyén, mind a nemzetek jogát az önvédelemre”.
És persze nem csak az irodalmi munkásság számít. Noha a bizottság a 40-es évek végétől előnyben részesítette a formai újítókat, az ennek szellemében komolyan esélyes amerikai költő, Ezra Pound háborús uszításai, Mussolini- és Hitler-imádata és kitartó antiszemitizmusa miatt nem kaphatta meg a díjat (a vásott Poundról lásd további cikkünket itt), hiszen – ahogyan ez egy bizottsági levélben olvasható – „ez a »szubhumán« magatartás nem egyeztethető össze a díjjal, amely »eszményi szemléletet« vár a jelölttől.” Pablo Neruda, az 1971-es díjazott esetében is fontos szempont volt, hogy bár a költő korábban Sztálinnal is szimpatizált, később kiábrándult belőle és eltávolodott tőle.
Új szempontok
Sokan politikacsinálói szándékokkal vádolják a bizottságot, de a díj több mint százéves története során igazából nagyon kevés példát látunk olyan névre, akinek díjazása akár konkrét politikai aktusként is értelmezhető: a hidegháborús évek alatt két elnyomott-üldözött orosz író, Borisz Paszternak és Alekszandr Szolzsenyicin kitüntetése ebbe a szűk kategóriába sorolható.
Jobban befolyásolja a döntési folyamatot az, hogy néhány évtized elteltével a bizottságoknak reflektálniuk kellett a díj történetére. Ezért lett a 70-es évek végétől szempont, hogy igyekezzenek végre Európán és Amerikán kívüli területekről is fontos szerzőket találni – az egyiptomi Nagíb Mahfúz vagy a kínai Kao Hszing-csien díja ennek a döntésnek is köszönhető. Felvetődött továbbá, hogy jobban oda kell figyelni az írónőkre (az elmúlt húsz évben több nőnemű szerző kapott díjat, mint a megelőző kilencvenben összesen), és ha lehet, inkább ne olyan nevet válasszanak, amely világszerte amúgy is közismert. De ahogy a többi, úgy ez utóbbi sem halálosan szigorú kritérium, hiszen az elmúlt harminc év díjazottjai között olyan irodalmi szupersztárokat is láthatunk, mint Gabriel García Márquez, Günter Grass vagy Toni Morrison.
Mindez nem jelenti azt, hogy ma már az Akadémiának ne lennének vitatható elfogultságai. 2008-ban például komoly felhördülést váltott ki az Akadémia akkori titkára, Horace Engdahl nyilatkozata, aki szerint az amerikai írók „túlságosan fogékonyak tömegkultúrájuk divatjai iránt”, ezért aligha van sansz amerikai díjazottra (Engdahl nem sokkal nyilatkozata után lemondott). Ugyanakkor a most is esélyesnek tartott amerikai írók (Philip Roth, Alice Munro vagy Thomas Pynchon) esélyeit talán éppen az növeli, hogy az Akadémia bizonyítani kívánja továbbra is elfogulatlan szemléletét.
Vagyis nagyjából képtelenség előre kisakkozni, hogy ki is veheti át idén (vagy máskor) az irodalmi Nobel-díjat. A brutálisan népszerű, ugyanakkor fél lábbal az ezoterikus lektűrben álló Murakamira nem tennénk nagy tétet, de Nádas vagy a kínai Mo Jen éppúgy megkaphatja, mint Pynchon, a szíriai Adonis vagy egy komolyan korábban számításba nem is igen vett szerző. A bombabiztos elméletek majd csak az esemény után születnek meg.
Frissítés: az irodalmi Nobel-díjat 2012-ben Mo Jen kapta.
(Cikkünk megírásakor nagy segítségünkre volt Kjell Espmark 2004-ben az Európánál magyarul is megjelent könyve, Az irodalmi Nobel-díj – Száz év története.)
