Magyar Narancs: A múlt rendszerben lettél alkotóművész. Ez a tapasztalat segíti vagy nehezíti a mostani alkotói életedet?
Szkárosi Endre: Nagyon sok hasonlóságot mutat a jelenlegi rendszer azzal, amelyben felnőttem, úgyhogy isten csapásának tartom, főleg a fiatalok számára, nem magam miatt. Én kibírom. De rosszul élem meg, hogy a fiataloknak el kell magyarázni: ugyanez volt a Kádár-rendszerben, és ez ment a húszas években Olaszországban is. A hetvenes, nyolcvanas években, amikor én voltam fiatal, a rendszer ellentmondásokkal és visszalépésekkel ugyan, de mégis egyre szabadabb, nyitottabb lett. Most viszont bezárkózik, azaz épp ellentétes az irány.
MN: Május óta a Szépírók Társaságának elnöke vagy. A Petőfi Irodalmi Múzeumban folyó változások és a kormány kultúrharca mennyiben befolyásolja a munkádat?
SZE: Interregnum van. A Szépírók Társasága közvetlenül nem függ a folyamat kimenetelétől. A székhelyünket és a fesztivált is át tudjuk tenni máshová. Itt az egész magyar irodalomról van szó. A PIM nemcsak a kortárs irodalom kiemelkedően fontos helyszíne, hanem olyan kutatásszervező és -támogató intézményi archívum, ahol korszakos irodalmi hagyatékokat őriznek és dolgoznak fel. Ráadásul Budapesten és szerte az országban egy csomó hozzá kapcsolódó intézmény – irodalmi emlékhelyek, kisebb múzeumok – tevékenységét integrálja. Tehát az irodalomkutatás jelentős infrastruktúrája tartozik a felelősségi körébe. Ha itt baj történik, az az egész magyar irodalmat érinti. (Erről lásd remek cikkünket: Krusovszky Dénes: A puszta máz örökösei – Mire jó a PIM és mire nem, és mi a tétje a múzeum körüli kavarásnak?, Magyar Narancs 2018. október 31. – a szerk.)
MN: A Szépírók Társaságának kötelessége reagálni közéleti kérdésekre?
SZE: A PIM-botrány kitörésekor arról vitáztunk, mi ilyenkor a társaságunk dolga. Tegyünk közzé nyilatkozatot? Foglaljunk állást? Csapjunk az asztalra? Ugyanakkor meg: mit érünk el vele? Végül a Szépírók Társasága nevében nyílt levelet írtunk Kásler Miklósnak, amit elnökként én jegyeztem. Ebben felhívtuk a miniszter figyelmét arra, hogy a PIM milyen értéket képvisel, amely ha sérül, az az egész magyar kultúra sérelme. Állást foglaltunk, elsőként. Aztán következett az ELTE Irodalomtudományi Intézetének állásfoglalása. Ez a két nyilatkozat talán hatással lehetett azokra, akikre egy teljesen alkalmatlan személy kinevezése érdekében gyakoroltak nyomást. Felmérhették, hogy a PIM mégsem csak egy kortárs irodalmi kultúrház.
| ||
MN: Nyáron jelent meg gyűjteményes versesköteted, a Véletlenül nem jártam itt. A műveidben elég sok visszatérő szöveg akad, amit újra és újra feldolgozol. Ez a párhuzamosan folytatott elméleti-tudományos munkásságod miatt van így, vagy próbálod aktualizálni a műveidet?
SZE: Egy-egy művemet többször több változatban kellett reprodukálnom, merőben publikálási okokból. A nyolcvanas évek legelején írtam a később elég népszerűvé vált akcióversemet, a Megy a sereg, jön a sereget. Nagyon jól működött performanszként a maga minimalizmusával, repetitivitásával, aktuálpolitikai jelentésrétegeivel. De hogyan publikálod nyomtatásban? Akkor kezdtem el azt mondogatni, majd írtam is egy iránymutatót az első kötetemhez, az Ismeretlen monológokhoz, hogy a nyomtatott szöveg nem a vers, csupán a kód. Ezért jelent meg a Megy a sereg oldalakon „keresztülmasírozó” vizuális versként, ami ugyan szintén nem az akció színpadi leképezése volt, de új mozgásokat vitt a szövegbe. Ilyet itthon senki nem csinált 1981-ben. Azt értem el vele, hogy a Szépirodalmi Könyvkiadó nem volt hajlandó foglalkozni a következő kötetemmel. Sok ilyen átdolgozásom volt.
A költői ideához adekvát nyelv kell, ami aszerint változik, hol jeleníted meg. Újra kell alkotni.
A poétikámból és az ihlető kényszerhelyzetekből egyszerre adódtak az átdolgozások. Az egy másik kérdés, hogy mostanában elég gyakran érzem, megint aktuálisak a nyolcvanas években született alkotásaim. Erről sajnos a történelem tehet.
MN: De ma kiknek adod elő ezeket? Cél, hogy új embereket szólíts meg?
SZE: A fiatalokat fontosnak tartom, engem is világéletemben a kíváncsiság, a nyitottság és a kalandvágy hajtott. Sokszor mondták, hogy túl sok mindent csinálok egyszerre. De ami érdekel, abból tanulok, és bizonyos reciklálási folyamat révén mindez bekerül alkotói és irodalmi tevékenységembe. Így történt, hogy 2009-ben a slamesek meghívtak, évekig jártam a köreikbe, felléptem a rendezvényeiken, részt vettem a versenyeiken. Jó élmény volt, hogy én is tudtam olyat mutatni, ami megfelelt a slam követelményeinek, de egyúttal árnyaltabb eszközrendszerrel működött. Én meg a folyamatában működő verbális költői közlés technikáit tanultam tőlük. Fiatal slammer barátaim is inspiráltak, meg az a közösségi kultúra, amelybe belecsöppentem. Úgy éreztem magam az első időkben, mint amikor fiatal koromban a beatklubokba jártam le. Nagyon erős együttműködést láttam, és ez jelentősen elütött a létező intézményes irodalmi élettől. Az együttműködés létforma: információt kapsz, kihívást, impulzust, és bizonyára adsz is. Kérdés, hogy ez mennyire van most meg. Nem tudom.
MN: Kötetedben a lineáris verseidből válogattál. Hány része lesz az életműsorozatodnak?
SZE: Három részt tervezek, most dolgozom a másodikon, amely hangoskönyvként jelenik meg. A harmadik rész vizuális költészeti gyűjtemény lesz. Vagyis a megjelent kötet a „sorversek”, aztán jönnek a „hangversek”, végül a „képversek”.
MN: Az 1987-es Támad a szél című lemez érdekes példája annak, mennyire különböző emberek kerülhettek a nyolcvanas években egy platformra. Márta István, Bernáth(y) Sándor, Sebestyén Márta, Szemző Tibor, az Amadinda. Te például Cseh Tamással szerepeltél egy dalban. Mi volt ennek az oka?
SZE: Azért alakulhatott így, mert egyrészt volt egy viszonylag erős reformszál az MSZMP-n belül, másrészt rengeteg hülyeséget csináltak akkoriban, lásd például a Duna elterelését, vagy éppen azt, hogy nem voltak képesek kezelni az erdélyi magyarság brutálisan romló helyzetét. Ceaușescu volt hatalmon, falvakat árasztottak el, hogy víz alá kerüljenek a magyar templomok. Nagyon súlyos helyzet volt ez. Direkt módon nem erről szólt a Támad a szél, de hogy egy szabad lemez megszülethetett, annak ez volt a háttere. A pártállammal szemben mindenki összeterelődött, afféle népfronttá vált az ellenzék. Ebben fontos szerepe volt Mészöly Miklóséknak is: össze akarták hozni a népi, Illyés–Csoóri-féle ellenzéket az urbánussal, a későbbi szadeszessel, Tamás Gáspár Miklósékkal, Kis Jánosékkal. És sikeresen összehozták. A Duna Körnél mind együtt léptek fel.
MN: Régen együtt dolgoztál L. Simon Lászlóval. Hogy viszonyulsz a politikai szerepvállalásához? Beszéltek egymással?
SZE: Húszéves kora óta ismerem, nem tudok rá haragudni, meg tudom ítélni az irodalmi munkásságát a politikai szerepvállalásától függetlenül. Neki, illetve Sőrés Zsoltnak és Kovács Zsoltnak fontos szerepük volt a párizsi Magyar Műhely hazatelepítésében. L. Simon alapozta meg az itthoni működését, sokáig ő vitte vállán a folyóiratot. Aztán operatíve egyre inkább elhagyta, párhuzamosan a politikai szerepvállalásával. Kiállításmegnyitókon néha találkozunk. Intellektuálisan most is jó kapacitású embernek tartom: jó ízlése van, és bár az orbáni hatalmi struktúrában mindenkinek meg van kötve a keze, de amíg ő kulturális pozícióban volt, addig pozitívan működött, jó irányba vitte a dolgokat. Bizonyos körök érdeksérelmeket rónak fel neki, és ebben igazuk lehet. Ami komolyabb probléma, az a gazdasági térfoglalása. Úgy képzelem, ha valaki bekerül a Fidesz érdekközösségébe, nem maradhat le a vagyonszerzésben, mert akkor kis hülyének nézik. Most már pályán kívül van.
MN: Azért elég gyakran szerepel a kultúrharc hangadójaként. Ebben a kétoldalú rendszerben látsz inspiratív dolgokat a túloldalon?
SZE: Azt gondolom, nincs két oldal. Van egy hatalmi oldal, és vannak azok, akik ahhoz csapódnak: érdekből, butaságból, kényelmi okokból. Teljesen mindegy, hogy az a hatalom minek, milyen színűnek nevezi magát. Az irodalmi szakmának az a feladata, hogy érzékenyen figyelje a közügyeket és a politikai folyamatokat, hogy a meglévő hadállásokat megtartsa és átépítse, illetve, szemben a hatalmi térfoglalással, szakmai munkával foglaljon teret. A minél nagyobb mértékű autonómia visszaépítése a cél.
MN: Érdekes, hogy háborús hasonlatokat használsz. Vége a párbeszédnek?
SZE: Egyáltalán nincs vége. Egyrészt stratégiailag kell gondolkodni, másrészt a szakmai szervezetek közötti együttműködés híve vagyok. De ez nem könnyű. A növekvő nyomás alatt több szervezet is kissé elgaloppírozta magát, ám úgy látom, már ők is reflektáltabb álláspontot képviselnek a fennálló rendszerrel szemben, lásd például a Magyar Művészeti Akadémiát. Konzervatív oldalon is visszatetsző az értelmiség egy része számára a totalitárius berendezkedés, még ha sokan közülük úgy fordulnak szembe a hatalommal, hogy retorikában nem igazán képesek meghaladni a két tábor elvét. Mindezen szervezetek között szükség van egyfajta közös hang megteremtésére, egy minimumegységre, a legkisebb közös többszörös megtalálására, egy szolid irodalmi bázisra. Mert az irodalom bázisát, értékeit, kánonját mi, a szakma és az idő dönti el. Nem a politika. A politika csak kárt tud okozni az irodalomnak.
MN: Vannak fiatal irodalmárok, akiket izgalmasnak és előremutatónak találsz?
SZE: Hogyne, több is van, nagyon gazdagnak tartom a fiatal magyar irodalmi életet, és ez nem független a színes és erős könyvkiadástól sem. Ha egyet kell kiemelnem, akkor a hungarofuturista mozgalom az. Nemes Z. Márió és a hungarofuturisták radikális programot hirdettek. Ötven éve azzal rokonszenvezem, ami újítani akar. Az igazi magyar irodalmi hagyomány az újítás hagyománya. Gondolj Csokonai Vitéz Mihályra, Petőfire és Adyra, akik új nyelvet hoztak a magyar költészetbe. Vagy ott van Janus Pannonius. Behozta a humanista költészetet. Az viszont tévedés, ha azt hisszük, úgy kell írni, ahogy ők írtak. Úgy kell írni, ahogy mi tudunk, csak lehetőleg az ő színvonalukon.
